Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

Bevezetés

BEVEZETÉS 15 így tehát az ősi emlékeket, a magyarság és a törökség közt fenforgó vonatkozásokat illetőleg ugyancsak kevéssel számolhatok be, de azért mégis találtam efféle ethnikus vonatkozásokat más téren, melyeket említésre méltóknak tartok; vonatkozásokat, melyeket nem vártam, melyekre nem voltam elkészülve, és a melyek annál meglepőbbek voltak reám nézve, minél kellemesebben érintettek lépten-nyomon utazásom alatt. Ha nem is éppen az őshazára, de mégis nemzetünk fejlődésére, alakulására vonatkozik ezen tapasztalat, és így pár szót szentelhetek neki. A kirgizség, törökség közt bolyongó magyar utas fülét itt is, ott is megüti egy-egy ismeretes szó édes hazai csengése; ha a kazák nő kendyr-1 (kender, len) fon ttrcstik-ján (orsó), ha dzsüszti vagy gyiiszii ékesíti apró, formás ujjacskáját; ha az ak-szakal kirgiz (agg szakáll, ősz) estenden (kese— későn, estve) kiáll a kislak (téliszállás) agil-ja elé (agil, a-íl, tl = akol, kerítés, sátortelep), várva a legelőről visszatérő jószágot, hogy büszke szemmel vizsgálja a bngii (bika), ögiiz (ökör), kecske (v. icske = kecske) állományból álló gazdaságát ; ha ezalatt bent a rikító színű varrottas kacskar in£-gal díszített sátorban (kacskaring ntüzi = kosszarv, spirális alakú, kacskaringós ornamentum; csatyr — sátor) az asszonynép tiszjek-bői (tőzeg) tüzet rak, és annál főzi kazanban az estelit; ha balta, alma, arpa és száz más efféle szó mindennapos használatát tapasztalja az ember, önkénytelen öröm szállja meg a szivét a feltűnő nyelvrokonság hallatára. Élesebb megfigyeléssel persze lelohad ez az öröm; sok és mélyreható hézag tátong a magyarság és a törökség szókincse között, még a legprimitiveob, a legősrégibb tárgyak és foglalatosságok elnevezései is akárhány esetben nem törökösek, hanem — a mennyiben egyáltalában keletiek — más, idegen népek, a finnek, perzsák, kaukázusi törzsek hatására vallanak. Még kevésbbé bátorító az ethnosai jellemvonások megfigyelése, mely — ha nem éppen javíthatatlanul vérmes illuzionista a szemlélő — ugyancsak alig nyújt megbízható anyagot a két faj szoros kapcsolatának támogatására. Talán legjobban megfelel az „ős hazai vonatkozásokat" kereső utazó várakozásainak a keleti törökség testi típusának alakulása; a tarandzsi nép közt százával jár-kel viselője két különböző, típusosán kifejlődött arczalakulásnak, melyet itthon megszeppentő azonosságban a Dunántúl két ősrégi magyar családja képvisel, — minden félreértés elkerülése czéljából ki kell jelentenem, hogy e két tipus éppen nem „mongol", sőt hogy ellenkezőleg, különösen az egyik, főúri család, a tökéletes férfi-szépségnek joggal viselt hírében áll. A szárt vagy tarandzsi falvak utczáin nyüzsgő gyermekhad között lépten-nyomon azokat a bogárszemű, egészségtől duzzadó, barna-piros bimbóarczokat látjuk, melyek hazánk tiszta magyar községeiből olyannyira ösmeretesek; hogy pedig a kirgiz-kazáksággal alaposan megismerkedhessünk, nem éppen szükséges Ázsia sivatagjaira zarándokolnunk: itt van a palóczság, itt Mezőkövesd és környékének matyója, itt a székely vidék népe, — találunk