Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

III. fejezet. A hét folyam országában

A HÉT FOLYAM ORSZÁGÁBAN 109 Az orosz közigazgatásnak nagyszámú dzsigitre van szüksége, mert minden rendeletet és üzenetet ezek a fáradhatatlan lovasok közvetítenek, így vannak dzsigitjei a központi kormányzaton kívül nemcsak a kerületi hatóságoknak és azok kirendeltségeinek, hanem még minden kirgiz községnek, úgynevezett voloszt-nak is. Dzsigitül csak teljesen megbízható, ügyes és jól használható egyéneket alkalmaznak. Szolgálatuk alkalomadtán igen terhes, fizetésük pedig nagyon csekély, havi rentuneráczió, a mely nagyon változik; mégis a kirgizek nagyon törik magukat ezért az állásért, a mi talán a keleti népek uralomvágyának a következménye: hatalomra, hivatalra törekesznek, ha az még oly csekély is. Másik, mélyebb oka ennek a nagy igyekezetnek abban rejlik, a mire még többször vissza fogok térni, hogy t. i. tiltott módon ugyan, de azért nagy jövedelemre tehet szert a küldetéssel megbízott dzsigit — nyitva állnak előtte a zsarolás gazdag forrásai. SZMIRNOV, a vjernyii kerület kapitánya, BARLU-BAI dzsigitet bocsátotta rendelkezésemre, s jelenlétemben a lelkére kötötte, hogy irántam, teljes felelősség mellett, „hű, nyájas és szolgálatkész" legyen, a mit az óriási, nagycsontú kazak sok hajlongás között meg is igért. E közben azonban a rengeteg ember, a kinek sárga arczát hatalmas kampós orr, egy pár, kissé ferde metszésű, ravasz szem és mefisztói kecskeszakáll díszítette, valósággal sápadt volt a felindulástól, s keze-lába feltűnő módon reszketett. Később gyakran jutottam abba a helyzetbe, hogy nagyobb fontosságú hivatalos érintkezésbe lépjek kirgizekkel, s akkor kivétel nélkül — akár jelen volt valami orosz hivatalnok, akár nem — mindig észrevettem ezt az erős felindulást. Eleinte a hivatalos hatalom nagy tekintélyének és az attól való félelemnek tulajdonítottam ezt a dolgot, de később meggyőződtem róla, hogy alapja csakis ez emberek rendkívüli ingerlékenységében rejlik, a mely, úgy látszik, hogy a kirgiz népnek egyik fő jellemvonása, s néha valósággal az ideggyengeségre emlékeztet. BARLU-BAI segítségével, a ki meglehetősen tudott oroszul, megkezdettem a felszerelés beszerzését, s mindenekelőtt lovakról, lószerszámról, lovászokról és szolgákról kellett gondoskodni. Ez természetesen a kirgizekre és a Vjernyiben lakó szártokra nézve valóságos esemény volt a mindennapi élet egyhangúsága közben, s két tekintetben igyekeztek is kihasználni. Először is kíváncsiságukat igyekeztek kielégíteni, s az egyhangú élet unalmait azzal megrövidíteni, hogy velem beszélgessenek, másodszor pedig, hogy engem, mint a ki a nyelvet nem értem s a helyi szokásokat nem ismerem, a legkedélyesebben és a legelőzékenyebb barátsággal alaposan bekeféljenek. Már kora reggel, a mikor reggeli-szamováromat hozták be, különféle érdeklődőket vezetett be BARLU-BAI, a kik gyapottal vastagon bélelt csapanjukban, az elmaradhatatlan ostorral jelentek meg, s mindenféle beszélgetést kezdettek, a melynek látszólag az volt a czélja, hogy mindenféle piaczi árak felől tájékoztassanak, vagy pedig