A Svédországi Magyarok Országos Hiradója, 1988 (8. évfolyam, 29-31. szám)
1988-12-01 / 31. szám
»mi l. • IVKH I V« AZ IRODALOMRÓL Meggyőzően és mindenki, vagy legalábbis sokak állal elfogadható módon válaszolni arra a kérdésre, milyen értékvilágot és milyen értékrendet közvetít a magyar irodalom, majdhogynem lehetetlen. E kérdés megfogalmazásának pillanatában máris felvetődik az a másik kérdés, mire gondolunk. ha magyar irodalomról beszélünk: a magyarországira vagy az egyetemesre, amelynek a magyarországi csak egy része, mégha a legfontosabbika és legerősebbje is. A magyar történelem alakulása és külső körülmények kényszerítőereje folytán megszűnt az egységes és cgyközpontú magyar irodalom. Policcntrikus, azaz többközpontű lett. Észrevette ezt már Szerb Antal is 1934-ben magyar irodalomtörténetében, amelyben a Trianonban elszakított területekre és az ott létrejött irodalmi életre gondolva megállapította, hogy: „Az új helyzet következményeképpen az eddig egy-kózpontú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben". A második világháborút követő évtizedekben ezek a külön magyar irodalmak fokozatosan teljesen kialakultak és sajátos arculatot nyertek, sőt kettővel — a kárpátaljaival és a nyugatival — bővültek. A hetvenes évek elején Bori Imre világos okfejtéssel és meggyőző érvekkel mutatta ki, hogy mi okozta a (óbbkózpontüság térnyerését, és hogyan illeszkedik be ez az új struktúra az egyetemes magyar irodalomba. Béládi Miklós az akadémiai irodalomtörténetben ugyancsak elismerte, hogy az egységes magyar irodalom helyét az autonóm irodalmi központokkal rendelkező egyetemes magyar irodalom foglalta el. Szerinte „az egyetemes magyar irodalom.. minden hierarchikus rendbe állítás gondolatától tartózkodva azt fejezi ki, hogy a magyar irodalom nemzeti, nemzetiségi és kisebbnagyobb közösségek irodalmából áll. Ez az irodalom különböző központok vonzásában él, minden részének mások a lehetőségei és a feladatai, eltérő a mozgásterük. Sokfelé orientálódnak, de össze is tartoznak. A nemzeti nyelv, a kulturális múlt és az értékek nagy részének önkéntes vállalása fogja össze őket." Ügy érzem, ezt fenntartás nélkül alá lehet írni. legfeljebb az a korrekció látszanék helyénvalónak. hogy nemzeti helyett inkább magyarországi irodalomról beszéljünk, hiszen a kisebbségi és a szétszórt közösségek irodalma is nemzeti, amennyiben a magyar nemzet tágabb körű fogalom, mint azt a territorioccntrikus gondolkodás sejtetni engedi. A magyar nemzethez való tartozás szándék és vállalás dolga, magyar az, aki a magyar nemzethez tartozónak vallja magát. Az egyetemes, nemzeti irodalomnak van magyarországi, erdélyi, vajdasági, szlovákiai, kárpátaljai és nyugati központja. Minden központban mások és mások az alkotási feltételek, mindegyiknek kiépült és önállóan működik az intézményrendszere, mindenhol észlelhető sajátos irodalmi tudat, mindenhol erős az autonómiára való törekvés és mindegyik rendelkezik hosszabb-rövidebb saját történelemmel. Az iménti adottságok azzal a következménnyel járnak, hogy az említett központok irodalmában egymástól eltérő értékvilágok és értékrendek jutnak kifqezésre. de természetesen az is előfordulhat, hogy bizonyos időszakban és bizonyos körülmények hatására ezek mindenütt azonosak. Megválaszolásra vár az a további kérdés is, vajon az irodalmi központokon belül hogyan kapunk választ az értékrendekre vonatkozó kérdésre. Az irodalom mely része tud minket az értékvilágokban helyesen eligazítani. A kézenfekvő felelet, hogy a minőségi irodalom, vagyis az értékes művek ósszesége. De mi az értékes? Érte bizonyára annyi feleletet kapunk, ahány szakembernek e kérdést feltesszük. Ettől eltekintve, valamely műnek az esztétikai értékén kívül van társadalmi, történeti értéke is. A példák hosszú sorát említhetnénk annak igazolására, hogy akár a magyar, akár más nemzetek irodalmában mily nagy ama művek száma, amelyek nemcsak esztétikai értékükkel, hanem társadalmi hatásukkal, vagy olykor az utóbbival inkább, mint az előbbivel váltak ez irodalmak becses kincsévé. De nem mellékes az ítélkezők beállítottsága, szellemi háttere, ízlése és kapcsolathálózata sem. Ez is eldönti a minősítést, amelynek értéke viszonylagos marad mindaddig, amíg nem fejez ki valamilyen közmegegyezést. Ezt pedig elérni ott, ahol az ízlés játssza a fő szerepet, szinte lehetetlen. Az is problematikus, hogy milyen műfajokban keressük az irodalom értékrendet tükröző megnyilatkozásait. Az összesben, vagy abban, amely éppen a legnépszerűbbnek vagy legjelentősebbnek látszik? Közhely, hogy a költészet elsőbbsége és kiváltságos helyzete megszűnt, helyét a próza vette át, és ezen belül is inkább az értekező, mint a széppróza. Csoóri Sándor terjedelmes esszét írt a műfajok őrségváltásáról. Kérdőjelet tett munkája címének végére, de amit leír, arról győz meg. hogy a kérdőjel felesleges volt, esetleg felkiáltójellel kellett volna felcserélnie. A líra trónfosztását legfeljebb fájlalhatja, de nem tagadhatja. Megindító viszont határozott kiállása a költészet létjogosultsága mellet: „A századokon át líraközpontú magyar irodalomban játszódjék csak le a hierarchiabomlás. Mondjanak csak le a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla. Hiszen ha a világ megjelenése, mint ahogy Heidegger mondja, nem következménye a nyelvnek, akkor nem csupán mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is velünk. Még az se lesz baj. ha a költő már csak a maga számára ír verset. A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újrateremtésének személyes titkát." Való igaz ez a tétel, nem leplezheti azonban, I hogy a költészet nemcsak nyugaton, de Magyarországon is visszaszorult. Az emberek információkra, ismeretekre vágynak, és ezeket mintha főleg a prózától remélnék, és kevésbé a lírától. A könyvkereskedői és könyvtári statisztikák ezt a képet azzal árnyalják, hogy a kereslet elsősorban a szakkönyvek felé fordul, és csak utána következnek a regények, novellák, egyéb prózai szövegek. Újabb nehézség jelentkezik az elbeszélő próza tekintetében, mégha kínál is olyan fogódzókat, amelyek megragadásával valóban sokat tudhatunk meg azokról az értékekről, amelyeket a társadalom magáénak tekint, és melyekről regények, elbeszélések, irodalmi szociográfiák hiteles képet festenek. Nem tudom ugyanis, hogy a tényeknek megfelel-e a magyar széppróza változásáról szóló elmélet, pontosabban az a tétel, hogy a korábbi közösségi érdeklődésű és érdekű prózaírást felváltotta a személyiséget, a magánvilágot és az individuális létet előtérbe helyező, azt mintegy kizárólagosan birtokbavevő prózai irodalom, vagyis még konkrétabban: ez utóbbinak az előretörése indokolttá leszi-e, hogy rajta mérjük le az egész irodalom értékorientáló tevékenységét. A szépprózában bekövetkezett változás csak azért szembeszökő, mert egy olyan állapotot váltott fel, amelyben az egyénnek, a mágánszférának, a közösséget nem érintő emberi kapcsolatoknak nem volt helyük. Ha viszont a magyar irodalomtörténet korábbi szakaszaira tekintünk vissza, azt látjuk, hogy a közösségi cs a magánérdcklődcsű prózának mindig volt valamelyes egyensúlyi állapota, és ha időnként egyik vagy másik túlsúlyba került, az egyensúly egy idő után ismét helyreállt. Az is kétségtelennek látszik, hogy a közösségi és a magánélettel foglalkozó irodalom egyaránt szolgáltat információkat, és hamis képet nyerhetünk, ha az értékvilágról és értékrendről csak az egyik vagy a másik jellegű prózairodalomból tájékozódunk. Egyébként sem hiszem, hogy az ellentét a társadalmi-történeti ihletésű és az individuális-privát megközelítést tükröző irodalom között oly éles lenne, mint olykor látszik vagy némelyek hiszik. Az átpolitizált, kollektív értékekre alapozott, nemzeti és társadalmi irányultságú irodalom és a személyes vonatkozású, az egyes embert és a magánkapcsolatokat a középpontba állító, ennek értékeit felmutató irodalom nem szükségszerűen ellentétes egymással, legfeljebb az egyéni és közösségi élet más és más aspektusait világítja meg. Radnóti Sándor találóan állapította meg ez év márciusában a fellbachi magyar irodalmi napokon, hogy „amit irodalmunk átpolitizáltságának" neveznek „az nem a politikai felhőjáték régióiban zajlik", aminthogy „Kelet-Európábán maga a politika sem az élet egyik régiója a sok közül, hanem életünk minden viszonylatában szüntelenül jelenlévő, alapvető . . .egzisztenciálontológiai realitás. A nemzeti önrendelkezés és a személy önrendelkezése. a politikai szólásszabadság cs a szerelmi szólásszabadság, a választások politikai processzusa és életutak, sorsok válasziása. a polgári iniciatíva és az egyéni iniciatíva osszebogozódott . . . Ezért van az. hogy a magyar irodalomban nem váltak a lezárt irodalomtörténeti múlt részevé a költő funkciójának azok a romantikus toposzai, mint a szabadságharcos költő, a költő mint szellemi vezér. Az írók teljes körű politko-morális felelőssége, hallgatásuk és megszólalásuk számonkérhetősége jelen van irodalmi tudatunkban." Radnóti szerint ez nem úgy értendő, hogy a magyar író egyszerűen követi a másfélszázéves romantikus mintát. de valamilyen titokzatos módon párbeszédben marad vele. „Ha szigorúan személyes költészetet művel, ha a legtisztább formai játékokat, innovatív kiscrlcte/ést űz, ha a cinikus gúny vagy az ironikus distancia szempontjait érvényesíti, nem felejtheti. s ez bclopózik műve formájába." Ebbéli fejtegetéseit Radnóti azzal zárta, hogy „a legvégső kérdésekben. .. minden magyar író a magyar politikai történelem nagy elbeszéléséhez tartozik." A magyar irodalomban állandóan jelenlévő ketlőség, az egyénre és a közösségre irányított figyelem párhuzamosan, egymás mellett és egyidejűleg érvényesül. Hogy olykor az. egyik, olykor a másik látszik erősebbnek és határozottabbnak. annak nemcsak belső, hanem külső okai is lehetnek: az olvasói igények, a megjelenési lehetőségek, a történelmi pillanat hatása. Sem a határok nem olyan élesek, sem a váltások nem olyan látványosak, mint n iha hisszük. Amiket az elmúlt évtizedekben mir t a magyar irodalom fordulatait tartottunk számo i, valójában az egész irodalom változásának tünetei, és nemcsak egyik vagy másik irányzatot, alkotói módszert, műfajt érintették, hanem valamennyit. Az értékváltozásokról szólva Béládi Miklós hel) esen vette észre, hogy a hatvanas évek elejétől „a különböző irányzatok mind karakterisztikusabb és nyíltább formában jelentkeztek, kibontakozó.'ukat a visszafogó elméletek, a dogmatikus utóvé jharcok sem tudták megállítani. A világképi, es; tétikai, poétikai alternatívák bővülése nem torpant meg, hanem egyre szélesebb körre terjedt ki.. .megváltozott az irodalom tudatvilága, megváltozott és tartalmában elmélyült gondolati kultúrája; szemhatára tágabb és nyitottabb lett, szellemi befogadóképessége növekedett és árnyaltabb lett." Ami ez örvendetes fejlődés gyengéje, az talán a provokáció erőtlensége és visszafogottsága. Ebben a mai irodalom még mintha elmaradna a második világháború előtti korszak irodalmától. Az. alkotói szabadság több évtizedes hiánya, vagy legalábbis gyér érvényesülése, bátortalanná és óvatossá tette az írókat. Szemben kcll-e állnia az írónak a társadalommal, amelyben él? Korántsem, sőt ismerünk alkotókat — magyarokat és nem-magyarokat egyaránt —, akik jól érezték magukat koruk társadalmi rendjében és támogatták a hatalmat. Az írónak tehát nem kell feltétlenül harcolnia a fennálló politikai berendezkedés ellen, de mindenesetre provokálnia kell, talán erőteljesebben is érvényesítve azt a felismerést, hogy minden valamirevaló írás már önmagában is kihívás a társadalommal szemben. Mennél inkább provokáló egy írás, annál inkább fejez ki a megszokottól eltérő értékrendet, cs ad képet az emberek értékvilágában végbemenő változásokról. A magyar irodalomtól a jövőre vonatkozóan talán kihívóbb magatartást és provokálóbb hangot lehetne kívánni, annak tudatában természetesen — amit Radnóti is említett már idézett német előadásában —. hogy „az irodalom mint provokáció csak nagy tehetségeknek kedvez’1, de hát abban, gondolom, egyctérhelünk, hogy a magyar irodalom napjainkban sem szűkölködik nagy tehetségekben. Valaki közbevethetné, hogy virágzik az ellenzéki irodalom, és nem csak tehetségtelenek művelik Ez igaz, de több provokációt kívánva nem csupán a hatalmat megkérdőjelező és rendszerdöngetó rebellis művekre gondolok, hanem, legalább azonos hangsúllyal, a társadalom politikától független fogyatékosságait, mulasztásait, elmaradott gondolkodását és életfelfogását, erkölcsi züllését, az emberi kapcsolatok eldurvulását, az önzés, irigység, kapzsiság, türelmetlenség és erőszakosság megnyilatkozásait felfedő és leleplező írásokra: a társadalmat magát provokáló munkákra. A legnagyobb reform a magyar társadalom önnön reformja. és ehhez csak az irodalom ihlette önismeret útján juthat cl a magyar nép. Borbándi (Aula Ismételten felhívjuk kedves figyelmeteket arra, hogy a Magyarországon lévő erdélyi menekültek javára meghirdetett gyűjtésünk folytatódik. Akinek még nem volt alkalma beküldeni hozzájárulását, "Ungerska Riksförbundet Trassylvanienhjälp" postgiro: 441 40 44-0 számon továbbra is megteheti. Isten fizesse! Értékvilág és értékrend a magyar irodalomban Pálffy Pcter: Az alvó. Ólai, 58,50 x 60 cm 1037.
