A Svédországi Magyarok Országos Hiradója, 1987 (7. évfolyam, 25. szám)
1987-09-01 / 25. szám
MI ÚJSÁG-tö * ©b o itu '< . Valami történik ? • v * , a múlt év végén nyilatkozatot adott ki a magyar katolikus püspöki kar és a protestánsok képviseletében a Magyarországi Egyházak Ókomenikus Tanácsa, — fájdalmukat, aggodalmukat és féltésüket fejezve ki az erdélyi magyarok sorsa fölött. Mintegy varázsütésre — vagy talán inkább pártutasításra — a magyar sajtó azóta is tele van a katasztrofális román gazdasági helyzetre és az erdélyi magyarok gondjaira-bajaira célozgató cikkekkel. Köpeczi Béla művelődési miniszter, — egyébként az « Erdély története » szerkesztője, —- akinek a «Mozgó Világ» tavaly júniusi számában még volt képe azt mondani, hogy rosszhiszeműség — a hazai demokratikus ellenzék rosszhiszeműsége — a magyar kormányt felelőssé tenni az erdélyi magyarság sorsáért, mivel « a párizsi békeszerződésben semmiféle jogi lehetőséget nem kaptak sem az egyes országok kormányai, sem a nemzetközi szervezetek, hogy a nemzetiségi kérdéssel foglalkozzanak », most, 1987. május 5-én a « Petőfi Népe » dmű lapnak adott nyilatkozatában kijelentette : « A határokon kívüli magyarság ügyével joggal törődünk, de úgy véljük, hogy ezt felelősséggel kell tennünk». Ami arra vall, hogy alig 11 hónap alatt nemcsak a felelősség született meg, hanem a jog is. -= .^r ; -- r3; . Es megszólalt — ha nem is Budapesten, de Stockholmban, királyi látogatásainak egyikén — a szomszéd országokban élő több mint 3 millió magyar sorsának «"néma leventéje », Kádár János is. Egy sajtókonferencián a maga utánozhatatlan modorában ezeket mondotta : « Mi úgy gondoljuk, hogy a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség akkor jár el helyesen, ha tisztességes állampolgára Romániának és a románokkal együtt boldogulásáért dolgozik, de szerintünk joga, hogy a magyar nemzetiségi nyelvét, kultúráját őrizhesse. És éppen ezidőszerint eltér a magyar és a román álláspont, ismert és ténybeli dolog, hát én már világnézetemnél fogva is optimista vagyok, és én abban bízok, hogy közös nevezőre jutunk ezügyben is. A kérdés nagyon felelős kezelése kívánatos. Itt szavazó és döntőbírákat nem keresünk, ez a mi kettőnk ügye ». Ne foglalkozzunk a kádári stílus szépségeivel, a « ténybeli dolog »-gal és a kérdés « kezelésé »-vei. Kezdjük a példátlan inszinuációval : az elsőszámú budapesti pártvezető nem abból indul ki, hogy az erdélyi magyarokat üldözik, hanem ezeket az üldözött embereket bíztatja arra, hogy legyenek tisztességes állampolgárai Romániának (talán tisztességtelenek ? !) és dolgozzanak Románia boldogulásáért. Melyik Romániáért ? A Ceausescu-féléért, amelyik a megsemmisítésükre törekszik ? Kádár nem azt mondja, hogy mit akar és mit fog tenni, hanem azt, hogy — optimista. Mintha az erdélyi magyarok sorsa nem a tetteken, hanem az ő optimizmusán vagy pesszimizmusán múlnék. « Nemzetiségi » nyelvről és kultúráról beszél, — mintha az erdélyi magyaroknak a magyar nem nemzeti nyelve és kultúrája volna. Azt mondja, hogy a magyar és a román álláspont « ezidőszerint » eltér egymástól. Ezidőszerint ? Mióta tart « ez idő » ? • * * 24 év óta sem Kádár, sem egyetlen más hazai politikus nem mondhatja, hogy nem tudott arról, mi történik Erdélyben : ha nem lettek volna közvetlen értesüléseik, (ami magában is szégyen lett volna), akkor a nyugati magyar sajtóból tudniok kellett. És ami azóta történt, népelnyomásban, magyar értelmiségiek meggyilkolásában, félholtra verésében, emigrációba kényszerítésében, a magyar nyelvnek és kultúrának irtásában, román tömegek betelepítésében, a magyar népesség arányszámának visszaszorításában, — mind ezért Kádár és társai is felelősek, és ezt a háromévtizedes történelmi felelősséget soha semmi nem fogja lemosni róluk. Dehát mit is tehettek volna ? Hadd kérdezzem meg : most, amikor kezdenek megszólalni, most mit tehetnek ? Ha semmit, akkor miért nem hallgatnak továbbra is ? Ha pedig valamit, akkor miért hallgattak eddig, miért nem szólaltak meg korábban ? « Jobb későn, mint soha » ? Mindenesetre jobb. De ez a « későn» milliók szenvedésébe, jóvátehetetlen veszteségekbe került. És ma is fennáll a gyanú, hogy a mostani, kései megszólalás — a közvélemény nyomásának enyhítése mellett — nem azért történik-e, hogy az ország egyre romló gazdasági helyzetéről olcsó magyarkodással eltereljék a figyelmet. Nem először történnék így Trianon óta. Azt mondja Kádár, hogy bízik : majd « közös nevezőre » jutnak Romániával, « ez a mi kettőnk ügye », «itt szavazó és döntőbírókat nem keresünk ». Hogy milyen ez a « közös nevező », már tudjuk, — neki kellene a legjobban tudnia : pontosan tíz évvel ezelőtt, 1977-ben kétszer is találkozott Ceausescuval, volt nagy pompa, hűhó, csókolózás, pohárköszöntő, ünnepélyes, írásos megegyezés, — olyan « közös nevező », mint annak a rendje. Azután Ceausescu úgy átverte őt, ahogy akarta : nemcsak folytatta, hanem fokozta, politikájának alapelemévé tette a magyarüldözést. Ezzel a paranoiás, megalomániás népnyúzóval (az erős kifejezések nem tőlem származnak, — a mértéktartó Le Monde használta őket 1987. május 24-25-i számának vezércikkében, Gorbacsov bukaresti látogatása alkalmából) semmiféle « közös nevező » nem létezik. Igenis, szavazó és döntőbírákra, igenis, nemzetközi fórumok beavatkozására van szükség ! Ha sem háborút, sem az erdélyi magyarság további pusztulását nem akarjuk, akkor a jelenlegi romániai politikai adottságokat tekintetbe véve más lehetőség nincs is. ^ ^ _i.. Mikor Gorbacsov helyettese, Ligacsov április végén Budapesten járt, a sajtóértekezletén a Los Angeles Times tudósítója megkérdezte tőle : van-e mód a Szovjetunió közvetítésére a Varsói Szerződés két tagja, Magyarország és Románia között a nemzetiségi kérdésben felmerült véleményeltérésben ? Ligacsov ezt válaszolta : « Ami Erdélyt, illetve a nemzetiségi kérdést illeti, ezt a testvéri Magyarországnak és Romániának kell eldöntenie. Mindkét ország baráti, ugyanaz a társadalmi rendszere, s ez reményt ad a nézeteltérések, a félreértések megoldására. A Szovjetunió nem lép fel döntőbíróként, de erre nem is kérték ». Vegyük tehát tudomásul, hogy a Szovjetunió szerint Magyarország és Románia között csupán « nézeteltérések » és « félreértések » vannak és Moszkva nem hajlandó közvetíteni. Hogyan is tehetné, — nincs még egy ország a világon, amelyik annyi népet, nemzetet, nemzetiséget nyom el, Magyarországtól Csehszlovákián, Lengyelországon, a balti államokon, Kazahsztánon, Grúzián, Mongólián keresztül Afganisztánig, mint a Szovjetunió. Hogyan teremthetne a saját táborán belül precedenst az emberi és nemzeti jogok védelmében ? I De vannak más kis és nagy országok, 'vannak más nemzetközi fórumok is. Bíztató, hogy Ceausescut ma már a Nyugat úgy látja, ahogy azt a Le Monde-ból idéztem. Bíztató, hogy az Egyesült Államok 6 hónapra felfüggesztette a Romániának nyújtott gazdasági kedvezményeket, — azokból úgysem az ország lakossága, hanem csak a Conducator és a családja húzott hasznot. És bíztató, hogy Kádár bávatag stockholmi kijelentéseivel szemben az európai biztonság és együttműködés kérdései-vei foglalkozó bécsi találkozó március 3-i ülésén Magyarország társszerzőként csatlakozott Jugoszlávia és Kanada javaslatanoz, amely « szorgalmazza a nemzetiségi kisebbségek jogainak és jogos érdekeinek védelmére a helsinki folyamat dokumentumaiban és más idevágó nemzetközi rendelkezésekben vállalt kötelezettségek teljesítését ». Ez a dícséretreméltó magyar diplomáciai gesztus gyökeresen ellentmond Kádárnak, annak, hogy « nem keresünk szavazó és döntőbírókat ». Jelzi ez azt, hogy Kádár tekintélye és hatalma hanyatlóban van, azt, hogy Magyarország vezetésében talán — magyarok is szóhoz fognak jutni. Az út csak egy lehet : az ENSZ-hez, a Helsinki Egyezményt ellenőrző fórumokhoz, az emberi jogokat tiszteletben tartó államokhoz, kormányokhoz kell fordulni. - ,, . És ha a Conducator azt mondja erre, hogy « horthyzmus », « fasizmus », « sovinizmus », « rasszizmus », ha egyes otthoni, fiatalabb, értelmesebb és nemcsak a maguk karrierjével törődő politikusoknak esetleg komplexumaik volnának, hogy jaj, csak a nacionalizmus bűnébe ne essenek, akkor hadd emlékeztessek valamire. Mikor 1918 decemberében Gyulafehérváron az erdélyi románok nemzetgyűlése puccsszerűen kimondta egész Erdély csatlakozását Romániához, a pergamenre írt határozat még meg sem érkezett Bukarestbe, amikor a baloldali, radikális Jászi Oszkár már tiltakozott ellene. A baloldali Károlyi Mihály volt az, aki 1919 márciusában visszautasította a Trianon árnyékát előrevetítő Vixjegyzéket, és ha az 1919-es proletárdiktatúrának egyetlen érdeme van, akkor ez az, hogy fegyverrel védte az országot a csehszlovák és román intervencióval szemben. Trianont nem a magyar progresszió, — Trianont Horthyék írták alá. A neofasiszta Ceausescuval a « közös nevezőben », csak a szovjet tankon Budapestre érkezett, a Nagy Imréék kivégzését szolgaian végrehajtó, « optimista » Kádár reménykedik. A magyar haladás — ha valamiben, akkor csak önmagában, a maga nemzetközi aktivitásában és a haladó világban bízhat. MÉRAY TIBOR
