St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)
1969-09-20 / 19. szám
Rend kell! (+) Ha az ember a lapokat, folyóiratokat olvassa, a TV-t nézi, a rádiót hallgatja, valami különös, szorongó érzés alakul ki benne. Önkéntelenül a naptárra néz és egy kis futó megnyugvással megerősíti magában, hogy — igen, igen, — 1969-et írunk Krisztus Urunk születése után. De ami valóban történik — az nem a 20-ik évszázad, különösen nem annak a 21-ikbe hömpölygő torkolata. Ami történik, azt mutatja, hogy az ember teljesen elveszítette emberi egyensúlyát. Talán okosabb lett, mindenesetre tanultabb lett, de a bensőjében pontosan azok a primitív ösztönök kerekedtek felül, mint amilyenek a neandervölgyi kőbaltás ember idején uralkodtak. Mintha az emberi agyvelőben, vagy lélekben egy ismeretlen virus halálos rombolása folynék, felismerhetetlenül és ezért gyógyíthatatlanul. Mindenki — mást akar. Mindegy, hogy a nagyon gazdag Amerikában, a nagyon müveit Nyugaton, a nagyon elesett Afrikában, Ázsiában, vagy Délamerikában él: az ellenkezőjét akarja annak, ami — van. Nincs megelégedett ember ezen a Földön! A gazdag sem az, a tanult-okos sem az, a szabad sem az. Miért? Mi az, ami ellentmondásra, a jelentéktelen részletekbe való belekiapaszkodásra, az észszerűtlen észszerűsítésére kényszeríti őket? Miért akarja az amerikai szabad fiatal a saját elnyomását keretbefoglaló szovjetdiktatúrát? Miért választja a katonaszökevény élete hősének a háborús tömeggyilkos Ho Chi Minhet? Miért lázong az amerikai fekete, amikor a fehérektől megszabadult Afrikában szabállyá vált a testvérgyilkosság? Miért vallja a szovjetnyomort paradicsomnak iái diákság egy része, amikor a szovjet-intellektuel a szabadvilágba vágyik? Miért erkölcsi hős Castro, aki álcázott kommunizmusával a legerkölcstelenebb trükköt követte el a világon? Miért... Miért... miért? Ha csak a gazdag szabadvilág viselkednék ostobán és önmaga kainjaként, azt még meg lehetne magyarázni a túlsók jóléttel és a még több szabadsággal, ami gyakran elaljasít. De ugyanezt az őrültséget tombolja a szegény és elnyomott ember is a még nagyobb nyomor és börtönebb börtön — a „szociálizmus” irányában. Mintha valami szörnyű, új pestis futott volna végig a világon. Pedig az, ami önmaga ellen fordította most az embert, nem betegség! Ellenkezőleg: az ember irtózatos tempójú haladása — technológiai forradalom. Olyan rövid idő alatt olyan óriási lépést tettünk előre a természettudományok terén, hogy — elhagytuk önmagunkat. Még nem tudtunk alkalmazkodni ahhoz az új környezethez, amit teremtettünk magunknak. Még a régi társadalmi kereteink foglyai vagyunk, miközben technológiai eszközeink már egy új világot alkotnak. Ebből az emberi vákumból új társadalmi szervezetbe kell átlépnünk, hogy az együttélésünk ismét szervessé válhassék. Szögezzük le: ez az új szervezet nem a materializmus elvein épül fel. Maga a technológiai forradalom — sem eredetében, sem alkotásaiban — nem materiálista, legfeljebb csak az eszközeiben látszik annak. Az isteni képmás felé vezető haladásunk új képlete ez, a lélek és agy házasságának gyermeke. Másszóval: nem a technológiai forradalom rombol, hanem az ember, aki nem kényszeríti bele egy új emberi rendbe! Rend kell! REND! Ez az alap, ami nélkül semmit sem javíthatunk meg. Törvényes és belső, emberi rend. Fegyelem kell, amit nem lehet megfellebbezni egy mindent agyoniazítő „Warren-bírósághoz”. Nem diktatórikus rend, hanem az isteni erkölcs betonjába épített, önként vállalt és fenntartott rend! Az ember ma az egész világon „displaced person”-né vált. Elűzte a meteriálizmus a múltjából, annak biztonságos rendjéből, isteni erkölcsének erődítményeiből, benső biztonságából. A materializmust hiába emelték trónra a kommunisták és a szabad liberálisok — szégyenteljesen megbukott. Lélek nélkül nincs ember! Ez a félévszázad bebizonyította, hogy a materializmus nem lehet életforma, mert száműzi az emberből a lelket; akár sarló-kalapácsos, akár csillagos-sávos zászló lobog fölötte. Isten — a rend! Hozzá kell visszatérnünk! Vissza is fogunk... Béldy Béla: Az események nyomában fi# Katonai junta Engedékenység Kisebbségek Az elrabolt amerikai nagykövetet szabadon bocsátották egy tucatnyi kommunista bűnöző ellenében. Fantasztikus! A repülőgépek után már nagyköveteket rabolnak el. Tegyük gyorsan hozzá, hogy nem „fasiszták”, hanem mindig baloldaliak rabolnak. Baloldali „gentleman’ ’-ek. Braziliában 1964-ben a kommunizmus felé hajló Goulart elnöktől a katonák vették át a kormányzatot. Az utolsó percben, mielőtt Castro banditái magukhoz ragadhatták volna a hatalmat. Az amerikai liberálisoknak ez nem tetszett és azóta sem tetszik. Az ő szemükben ezek a banditák a „szabadsághősök” és a katonai junta a véreskezű elnyomó. Egy Church nevű amerikai szenátor odáig ment el, hogy a nagykövet elrablását az „amerikai imperializmussal” mentegette. Nyilván jobb szeretné, hia Brazíliában a véreskezű katonák helyett békés, szelíd, humánus kommunisták uralkodnának. Amilyenek azok, akik elrabolták az amerikai nagykövetet, s napjaikat bankrablásokkal és gyilkosságokkal töltik el. A szenátor és többi liberális testvérei utálják a katonai kormányokat. Azaz hát — nem mimet. Legalábbis: a szudáni és a leg'jabb líbiai katonai puccs ellen egyetlen tiltakozó szó sem hang- v ott el. Vajon, miért nem? Egysze- Ezek baloldaliak és a baloldalakat még akkor is imádják liberálisaink, ha azok történetesen — katonák. Nem vagyunk rosszakaratú emberek, de szeretnénk, ha ezek a humánus liberálisok legalább egy esztendőt valamelyik békés, embersizerető kommunista országban böltenének el. Persze, mint rangtalan kamrádok. Például Kubában! Egykor annyira örültek Castro győzelmének a jobboldali diktátor, Battista ellen, miért nem mennek most oda egy évre cukornádat vágni és élvezni egy baloldali diktatúra szabadságát? Milyen kár, hogy az emberi bujaság ellen még nem találtak fel — csodagyógyszert! Bódult korunk egyik legostobább elképzelése az, hogy a bűn ellen — engedékenységgel kell harcolni. A „Warren-bíróság” ültette át ezt a jogfilozófiát gyakorlatba és a liberális pszihiáterek, szociológusok, „emberbarátok” teleharsogták vele a közvéleményt. New York államban a prostitúcióval szemben alkalmazták az engedékenység elvét. A maximális büntetést egy évről 15 napra szállították le. Valóságos „forgóajtó” volt ez: bevitték és kiengedték rajta az örömlányokat. Két éven át tartott ez a „humánus” kísérlet. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy beismerjék — az engedékenység csődöt mondott. A prostitúció fantasztikus méreteket öltött. Fiatal lányok, akik nappal az iskolapadokban ültek, este kimentek az utcára „keresni”. A züllés már odáig terjedt, hogy kénytelenek voltak feladni ezt a humánus engedékenységet és a maximális büntetést 90 napra felemelni. Ez csak egyik példája az engedékenység szörnyű hatásainak. Ugyanezt látjuk a kábítószerek elterjedésénél, ami ma már a nemzeti katasztrófa méreteit érte el. Ugyanezt tapasztaljuk az erőszakos megbecstelenítések, az autó-, bankrablások és utonállások ijesztő halmozásában is. , A bűnnel szembeni engedékenység a legszörnyűbb ellentmondás, amit a liberális filozófia ránkszabadított, mert ez a tisztességes embert fosztja meg a szabadságától — lassanként már nappal sem mer kimenni az utcára. New York állam két éves tapasztalata után most már azt várjuk, hogy minden más téren is megszigorítsák a bűn üldözését. Akit védeni kell a társadalomnak, az nem a bűnös, hanem a tisztességes ember. Az engedékenység szót tehát törölni kell az amerikai élet szótárából Helyébe a „szigorúság” szavát kell iktatni, mert különben elöbbutóbb elkövetkezik az idő, amikor a tisztességes ember számára válik börtönné a város, ahol él. Nem érti az ember, hogy miért jár a kisebbségeknek kivételes jog? Az rendben van és természetes, hogy ugyanolyan jog járjon nekik, mint a többségnek. De az, hogy valamelyik embercsoportnak több joga legyen mint másnak, csupán azért, mert „kisebbség”, ez egy kissé ostobának tűnik. Amerikában ma divat „kisebbségnek” lenni és ezen az alapon a többség rovására külön jogokat kiharcolni. A „kisebbség” alatt általában a feketéket és a barnákat értik. Magától értetődik, hogy ezeknek is pontosan annyi jogot kell biztosítani, mint a többségnek. De amikor azt olvassa az ember, hogy például a New York City Universityre „nagyobb kisebbségi felvételt” terveznek, kissé megijed. Mit értenek az alatt, hogy több „kisebbséget” kell felvenni az egyetemre? Mindenkit fel kell venni minden egyetemre, ha — az egyetemi színvonalat elérte. Fehéret, feketét, barnát, a kékszeműeket és lúdtalpunkat is, mindegy, hogy többséghez, vagy kisebbséghez tartoznak. De — nem kell, sőt: nem szabad felvenni olyanokat, akik az egyetemi színvonalra éretlenek. Sajnos, azonban egyes kisebbségek azt követelik, hogy akkor is bocsássák egyetemre őket, ha tanultságuk, vagy képességeik nem ütik meg a megkívánt színvonalat. Ebben óriási veszély van! Ez annyit jelent, hogy az egyetemi nívó rohamosan csökkenni fog. Azt jelentheti, hogy a vizsgákon csak azért engedik át ezeket, mert „kisebbségek”, esetleg, mert fegyvert fognak az egyetem elnökére. Ezzel olyan elemeket szabadítanak a társadalomra, amelyek az általános civilizáció és kultúra rovására csupán a bőrük, hajuk, vagy szemük színe miatt, de készületlenül kerülnek az életbe. Ha a „kisebbségek” egyetemre akarnak járni, meg kell adni nekik a középiskolai képzés teljességét. Alul kall kezdeni a reformot, nem fent. De a „selejt kisebbségét” ki kell zárni az egyetemekről! Magyar évfordulók (szeptember 16-tól 23-ig) 1715-ben Korponay Jánosné született garamszegi Ghéczy Julianna, a „lőcsei fehér asszony” lefejezése Győrött (254 éve). 1791-ben született Bécsben Széchenyi István, a legnagyobb magyar (178 éve). 1817-ben született Csíkszentgyörgyön Gaál Sándor 48-as honvédezredes, katonai író (152 éve). 1846-ban megindul az első balatoni gőzhajó (123 éve). 1864-ben született Zalaegerszegen Háry Gyula festőművész (105 éve). 1868-ban született Kolozsvárott ifj. Vastagh György szobrászművész (101 éve). 1933-ban Budapestre érkezett az első dunai tengerjáró hajó (36 éve). 1940-ben meghalt Budapesten Iványi-Grünwald Béla festőművész (29 éve). 1945-ben meghalt New Yorkban Bartók Béla (24 éve). Ez a furcsa sző annyit jelent, hogy „megváltó”. így címeztette magát Kvámé Nkrumah, az afrikai Ghana diktátora. Ö volt ennek az egykori brit gyarmatnak a „megváltója”. Hogy ezt mindenkinek az emlékezetébe vésse, a saját szobrainak tömegét állíttatta fel. Ezen felül 7 millió dollárt lopott és helyezett el külföldi bankokban. De ez még nem voLt elég a megváltásból. Nkrumah 1.4 billió dolláros adósságot csinált mindenféle őrült tervvel. A kis ország kakaó-termését annyira előre eladta, hogy még azok a cserjék sincsenek elültetve, amiken ez megteremhetne. Amikor a britek szabadságot adtak Ghánának, mintegy 40 millió dollárnyi aranytartalékot hagytak ott. Ezt Nkrumah, a megváltó nem csak az utolsó centig elköltötte, hanem úgyszólván nemzedékekre az adósok börtönébe zárta honfitársait. A megváltót 1966-ban katonai puccsal eltávolították a trónjáról. A megváltó a kommunista hajlamú Guineába szökött és azóta is ottél, gyakorlatilag házi fogságban. Egyetlen barátja, aki meglátogatja: Stokeley Carmichael, az amerikai „black power” megteremtője, szintén száműzött. A katonai kormányzat kidobálta állásaikból Nkrumah embereit, legtöbbjüket börtönbe dugta és hozzá fogott az ország gazdasági talpraállításához. A fantasztikusan nagy adósságnak több mint egyharmadát sikerült már ledolgoznia. Ezenfelül egy új alkotmány-tervezetet készíttetett, ami minden kétségen kívül a legdemokratikusabb alkotmány egész fekete Afrikában. Ennek alapján nemrég tartották meg a választásokat. Legalább féltucat párt indította jelöltjeit, köztük Dr. Busia, egy szociológiai professzor, Nkrumah legkérelhetetlenebb ellenfele. A megváltó híveit volt pénzügyminisztere vitte az urnákhoz. Az eredmény: Busia hatalmas többséggel győzött. Lehet, hogy ez a kis történet nem túlságosan érdekes az amerikai polgár számára, mert hiszen kit is érdekel egy távoli kis afrikai ország sorsa. Mégis, úgy érezzük, hogy ez a kis történet nagyon is érdekes! Érdekes mindenki számára, akárhol él is. Azt bizonyítja ugyanis, hogy az afrikai új megváltók nagyrésze nem a testvéreit, hanem saját magát váltotta meg. Ahhoz, hogy ezt a szélhámost kiűzzék, a katonaságnak kellett közbelépnie. És ahhoz, hogy a felszabadult feketék végre valóban felszabaduljanak, egy katonai kormánynak kellett megfelelő alkotmányt íratni és választást tartani. A tanulság Amerikára is kitűnő. Az amerikai feketéknek is vannak ilyen „osagyefoi”. Közülük az egyik éppen Nkrumah barátja, a többiek nagyrésze börtönben ül, vagy „önkéntes száműzetésbe” menekült. Amiből az következik, hogy az amerikai fekete embernek is józan fegyelemre és nem megváltókra van szüksége. Nem az itteni Nkrumahkra, hanem a maga becsületes, józan és értelmes embereire kell hallgatnia. Az az érzésünk, hogy ez a folyamat nagyjából már meg is indult. Nem sikkasztó szélhámosokra, hanem felelősségteljes vezetőkre van szüksége az amerikai feketéknek is. Nyíregyhásy Pál: Nyíri álmok a Mississippi partján A Szamos és a Tisza elvesztett hangulatát hozza vissza hozzám Csighy Sándor barátomnak „Arany háló” című új verseskötete. Az Amerikai-Magyar könyvkiadó adja ki, mint a Vörösmarty Kör szépirőinak 23. kötetét. Talán csak egy esztendő termése, mindössze 49 vers, nyíri álmok a Mississippi partján, melyek befonják ifjúkori barátságunkat a költészet aranyhálójával. Az aranyhálót az alkonyat borítja az erdőre, melynek fái alatt a költő őszi virulásban még néhány évet dalolni szeretne. Azt írja kedves levelében, hogy „Dérverte tarlón” címmel még egy verseskötetet tervez, mely a vénasszonyok nyara után az utolsó naplemente lesz. Költői tehetsége három gondolatkörben lángol: Isten, Haza és Szerelem. Ostorozza a halált ordító csőcseléket, akik a gyilkos Barrabást akarják az emberiségre szabadítani, akik iskoláinkban és egyetemeinken a tudomány helyett az isteni rend elleni lázadást hirdetik. Sír a Haza után, ahová többé nem mehet. Mikor megpróbálta: „Bécs volt a végállomás. Utamat állták aknazárak, utánam nyúltak géppuskák sötét csövei, az őrtornyokból rám lestek a fények, és nem engedték, hogy ahonnan elindultam — hazámba — még egyszer visszatérjek”. A Szerelem pedig csak a hitvest dicsőíti. Furcsa ez ma, amikor a parázmaságot és a házasságtörést elavult fogalomnak tartják, s a színpad koronázatlan sztárja csak az lehet, aki már legalább négy-ötször vált el férjétől. Én bizony lezárom a televízió bűnügyi történeteit, ahol gyermekeinket megtanítják a tökéletes gyilkosságra és hazaárulásra, s inkább az „Aranyhálót” olvasgatom. Fájdalommal nézek szépen növekvő unokáimra, vajon milyen emberek fogják lakni néhány évtized múlva e földet, ahol az ördög szüntelenül keresi, hogy kit nyeljen el? ★ Csighy Sándor ifjúkori barátom, együtt vadásztam vele Kemecsén és a nagyhalászi Tiszamentén. Csengő rímei odaringatnak arra az ötvenkét ezer holdra, melyen még a kommunista tudatlanság is vadgazdálkodást folytt. Erdőségeiben jelenleg is háromszáz őzet számlálnak. Trőfeás őzbakokat akarnak nevelni, melyeknek hírét már megismerték svájci, olasz és nyugatnémet vadászok. Az elmúlt télen 25 őz kilövésére adtak engedélyt, hogy enyhítsék a húshiányt. „Tőke húsként hozták forgalomba” A fácán-, fogoly- és nyúlállomány szintén vonzza a külföldi vadászokat. Évenként mintegy kétezer élőfoglyot és négyezer élőnyulat exportálnak főleg Francia- és Németországba. Valaha itt tapostuk a köröket Csighy Sándorral, mikor még fiatalok voltunk s könnyedén tudtunk átugrani a Lónyay-csatorna töltésén. Halásztanyánk is volt, Bogár Feri halászunk sütötte nyárson a kecsegét és főzte bográcsban szabadtüzön a halászlét. Afféle szókimondó ember volt, aki még Mikecz István alispánnal is szembe mert szállni, holott mi gyáván befogtuk a szánkat. Temetésén azt mondta a vármegye szónoka, hogy ő volt az utolsó szabolcsi alispán. Utódai tekintélyben már nyomába se léptek. Bogár Feri halászra ma azt mondanánk, hogy kommunista volt, olyan lóhátról beszélt az „urakkal”. Egyszer meg is írtam szókimondó természetét, s néhány nap múlva névtelen levelet kaptam Vancouverből, valami olyan kioktató szöveggel, hogy kommunista volt „a nagyapám, de nem Bogár Feri.” Azt hittem, hogy talán Emil fia van kint az emigrációban, s megakarja bosszulni rajtam apjáról írt kritikámat, de gyakran olvasom nevét a tiszai halászatról írt hazai hírekben. Az idén különös halászszerencséről beszélnek. A Felső-Tisza szakaszán különböző tengeri halakat kerítenek hálójukba, vagy akasztanak horgaikra. Több angolnát és vizát tettek partra, legutóbb másfél méteres angolnát fogott Szabolcsveiresmartnál Nagy Bertalan halász, E ritkán előforduló kigyószerű hallal alaposan meg kellett birkóznia a horgásznak, míg végre sikerült „szárazra” tenni zsákmányát. A hal súlya meghaladta a négy kilót és rendkívül finom ételeket főztek belőle a nyíregyházi halászcsárdában. Talán éppen az ifjú Bogár Emil főzte. ★ Akár boldognak is érezhetnéd magad Csighy Sándor barátom, hogy emigrációban vagy. Szabadon zenghet lantodon a szabadság vágya, hiszen odaát korunk legszörnyübb bűneit éppen a szabadság zászlaja alatt követik el. Lenin és Sztálin ördögi cinizmussal szabadságnak nevezik a kolhozokat, internáló- és haláltáborokat, nemzetek és népek rabszolgaságát, börtönné alakított magyar hazánkat. Otthon nem írhatnál szabadon, mert a kommunista társadalomban az irodalom lényegesen más lett, mint azt nemzeti hagyományaink megkívánják. Nincs többé politikai irányító szerepe. „Kánaán felé” ma a párt vezeti a népet, s az irodalomnak ehhez olyan visszhangot kell biztosítani, hogy a kommunista törekvések mindenki számára felfoghatók legyenek. Te nem tudnál így írni Csighy Sándor! Ahol mi egykor a hazaszeretet zászlaját lobogtattuk, azt ma mindenki „sötét Szabolcs”-nak nevezi s ha valaki kimondja bárhol az országban az „ingázó” szót, rögtön a Felső-Tisza jut az eszébe. Az ország első színpadán és a televízióban játszották Barta Lajos „Kiáltás” című drámáját, melyben az anyját védő fiú megöli késsel rohamozó részeg apját. Így történt ez egy fuvaros családban Nyíregyházán. A párt felhördült az író merészségén, úgy érezte, hogy befeketítik, nyilvánosan meggyalázzák a kommunista rendszert. A drámát azonnal levették a színház műsoráról, s a kommunisták már adás közben kikapcsolták a televíziót. Megbélyegezte a párt Galambos Lajos írót is, aki mostoha gyerekeknek nevezte az Isten háta mögötti szabolcsi embereket, akikhez minden erőfeszítés ellenére még alig jutott el valami a kommunista rend vívmányaiból, s a mostohagyerek szót kiterjesztette e tájegység egész lakosságára. ★ Ennek a „sötét Szabolcsának ma Váczi Mihály a költője. Nem tekintik különcnek, mint valaha a mi vidéki toilforgatóinkat. Kossuth-díj dicsőíti költői munkásságát, országgyűlési képviselőnek választották és számontartják parlamenti felszólalásait és közéleti cikkeit. Gyakran megszólal a nyíregyházi Bartók Béla utcai ház kis csengője, jönnek a látogatók és számonkérik, hogy miért mulasztotta el a legutóbbi író-olvasó találkozót, segítséget kérnek gyermekük egyetemi felvételéhez és felelősségre vonják, hogy miért nem lelik sohasem az „Üj írás” szerkesztőségében. Váczi Mihály verseiben érezhető a belső küzdelem az új mondani való megtalálásáért, annak megfejtéséért, hogy mi lehet feladata ma a kommunista közéleti költőnek? E keresgélésben formái szétlazulnak, képei zavarosak, versei tele vannak henye tölteléksorokkal. Neked Csighy Sándor ellenkezőleg éppen ez a sírig tartó szerelem ad erőt az emigráció kikészítésére. Györgyike születésnapjára írod: „Hetven, egy szám csupán, mégis ott lüktet, virágzik benne, ahogy egykor láttuk — a külvilág.” Igen, a nemzeti hagyományokat nem tudják megváltoztatni a kommunizmus gyilkosán új szabályai: a börtönben nincs lírai lángolás. Ehhez az emigráció szabadsága kell. Nyíri álmok a Mississippi partján. Osagyefo
