St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-08-09 / 16. szám

a 20-ik év előtti terhesség Fantasztikus kérdéssel foglalko­zó orvosi konferencia kezdődött augusztus 4-én, a svájci Genfben. Az orvosok a nők mellrákjának ; korai terhességgel való megelőzé­sét vitatják meg. Az összejövetelt Brian MacMahon harvardi egyete­mi professzor kezdeményezte. Amerikából, Nagybritanniáből, Ja­pánból, Görögországból, Jugoszlá­­. viáből és máshonnan jelentették be a mellrák specialistái részvételüket. ' * * *' 70% MENTESÜL----­, A MELLRÁKTÓL Egy cardiffi professzor, Charles Lowe, aki a világ, egyik első szak­tekintélyének számít a női mellrák kutatásában, ezt mondotta: „Ügy találtuk, hogy azok között, akik 20 éves koruk előtt teherbe estek, igen alacsony a mellrák előfordu­lása. Ügy látszik, hogy a korai ter­hesség 70%-os ' védelmet nyújt a mellrák ellen”. Ez a felfedezés, természetesen, óriási feltűnést keltett orvosi kö­rökben. Más tudósok is, akik a mellrákkal foglalkoznak, hasonló tapasztalatokra tettek szert. Hogy mi oközza ezt a legalábbis részleges immunitást — még nem tudják. De. Prof. Lowe annyira bi­zakodó, hogy már arra gondol: „A jövőben lehetségessé válhat, hogy injekciókkal akadályozzuk meg a mellrák terjedését. De ez ma még csak remény.” A négy napig tartó genfi értekez­let a kérdés minden részletének megvilágítására kiterjed. De a tu­dósok már ezt megelőzően is nyi­latkoztak a lehetőségekről. Vérrokonságot jelent-e a sumer-magyar nyelvrokonság? A sumer-magyar nyelvrokonság bizonyítása bonyolult feladat. Az ' ezer évek során egyetlen név is annyi változáson mehet keresztül, ahány nép befogadta és használta a nyelvében. Közben egyes nyel­vek kihaltak, senki sem beszéli őket, az eredeti vagy mostani alak­ijának kutatásában hézagok támad­nak, hiányoznak az összefüggések és ezeket a hiányokat pótolni kell a már nem beszélt, csak írásban \ megmaradt nyelvek megtanulásá­val. E SOROK BEKÜLDŐJE meg­­küzdött ezekkel a nehézségekkel, de nem akar komplikált magyará­zatokkal a tájékozatlan olvasó elé állni és a könnyebb érthetőség ked­véért hoz fel egy példát arravonat­­kozólag, hogy milyen változáso­kon mennek át a nevek. A pünkösd megjelölésére ' ödgyháái kifejezés­sel „Pentekoste” („ötvenedik” nap) ■ szót használták. Ebből lett a né­met „Pfingsten” és a magyar pün­kösd, de ez még nem jelenti azt, ■ hogy a magyar nyelv rokon lenne a göröggel. Csak arról van szó, bogy egy idegen nevet adoptáltunk a magyar hangzástan szabályai szerint. Maga az eredeti értelem: „ötvenedik” nap elveszett és he­lyébe a Szent Lélek ünnepének a meghatározása került. A SUMER-MAGYAR VONAT­KOZÁSBAN más a helyzet. Álljon itt erre is egy példa. A „Simsay” meglehetősen ritka magyar család­név és igen régi. Valahol az Etel­közben még „Csimcsák”-nak írták és ejtették. Még korábban „Sum­­sag” volt, ami már sumér megha­tározás, de Simsay, Csimcsák és Sum-sag kifejezéssel is ölő sóly­mot jelent, vagyis a hangzás itt is változott, de az eredeti értelem megmaradt és a hangzások dalla­mosságában is sok a hasonlatos­ság. Egyébként a Csimcsák és a Sum-ság közé nyugodtan be lehet iktatni a „Songar” kifejezést, At­tila totemmadarának a nevét, mely' hunok nyelvén emberölöt, harcost, vitézt, hőst jelent. Az eredeti érte­lem itt sem sokat változott. SOKAN ÁLLÍTJÁK, hogy a Son­­garból lett a Suhgar, az Ungar, a Hungar, átvitt értelemben végül a magyar. Visszafelé bonyolítva ezt a névelemzést, nem nehéz rábuk­kanni a „sumér” névre, a szumi­­rokra, akik meghatározták a ma­­nyár nyelv alapjait. A sumér-magyar rokonság kér­dése még nincsen teljesen eldönt­ve, de igen sok minden arra vall, hogy 3-4000 esztendővel ezelőtt igen szoros kapcsolatban voltunk velük. A történészek feladata len­ne annak bizonyítása, hogy vala­mikor területileg is közel voltunk hozzájuk. Sajnos, ez eddig még nem sikerült. Párizsi képeslap PÁRIZS még ma is — „az”. A világ fővárosa. Erről nem igén be­szélnek, de nincs is rá szükség. Szinte látni lehet á repülőtérről, vagy az állomásokról a város szí­vébe érkező turistákon, hogy le­esik az álluk. Vajon a látnivaló mi­att? Az örült és mondhatnám la­tin szenvedéllyel űzött autóveze­tés láttán? A még mindig nagyon elegáns (oh, hiszen ez több mint „elegancia”!) nők láttán? Nem hi­szem. Az embert negyedórák le­forgása alatt elkapja a francia fő­város egész légköre, amit oázisra talált sivatagi vándorként csak in­ni, belélegzeni akar. A MAGYAR utast talán az üti szivén, hogy mennyire hasonlít Pá­rizs — Budapesthez, avagy szeré­nyebben: mennyire Párizs mintájá­ra épült Budapest is. Körutak, su­gárutak, áttekinthető városkép és köztük a szűk utcák, váratlanul előbukkanó kis parkok, az Eiffel to­rony innen is, onnan is felbukka­nó sziluettje. Az illatok és szagok is, amelyek megcsapják az ember orrát az üz­letekből, a bérházak kapualjából. Lehet, hogy egyszerűen az a hosszú évekig tengerentúl élt tu­rista első benyomása, hogy meny­nyire kompakt ez a város. Ma is be — és fel lehet ugrani — még munkanap is — félórára a bará­tunkhoz. Minden emberszabásuan közel van és Párizs egét nem ron­dítják el a világot uniformizáló be­tontornyok. Egyelőre kézzel-kö- XömmeJ harcolnak ellene,, de meg lehet jósolni, hogy egyszer itt is lebontanak néhány utcasort, hogy helyet adjanak a „haladásnak”, ami — mint már jól- tudjuk — a barbárizmus egyik tünete. Akkor talán már nem is lesz érdemes fel­keresni Gallia központját. De ad­dig ■— csak itt lenne érdemes él­ni..'A. ... _ ★ HOGY DOLGOZNI is jó-e itt, azt nem tudóm. Barátaim szerint dolgozni nem jó. Az árak — Ang­liához viszonyítva — nagyon bor­sosak, a gyári és irodai munkások munkaviszonyai lényegében még ma is rendezetlenek. A munkanél­küliség miatt mindenki örül, ha munkája van, tehát a munkaadók alaposan kihasználják az alkalma­zottakat. Áz üzleti kiszolgálók reg­gel 8-tól késő estig dolgoznak. Alig van idejük egy 15-20 perces ebéd­re, kávéra. Amolyan igazi fran­cia könyörtelenséggel megnyúzzák őket. De ők is, ha önállósulnak — a saját alkalmazottaikat. Ebben bi­zony még nem járnak az élen. Az élet drága, de a bennszülöt­tek mégsem élnek rosszul. Még mindig hatalmas -vagyonokat ta­karnak a szerény polgárházak és ha az ember jobban megismeri őket, kidéiül, hogy a szegényes életforma mögött van egy félház, egy családi birtok része, egy kis­vállalkozás 30%-Os részesedése és némi államkötvény kamatai. Az Ország lakosságának azon­ban mintegy 10%-a nyomorban él, ami elég szégyen és amit az sem menthet,, hogy • az Egyesült Álla­mok lakosságának több * 13-15 ÉVESEK MEGTERMÉKENYÍTÉSE? így Dr. Howard Kaminsky, phi ladelphiai specialista azt tanácsol ta, hogy ki kellene dolgozni a mes terséges megtermékenyítés rend szerét minden 13-15 éves lány szá mára és 3 hónapon belül megsza kítani a terhességet. Dr. Kaminsky szerint a megtermékenyítő sper­mát lehetne úgy „kezelni”, hogy a leány spontán (tehát művi beavat­kozás nélkül) ábörtálna. De hozzá teszi, hogy eddig még nincs bizo­nyíték arra, hogy egy korán meg­szakított terhesség is biztosítaná Ugyanazt á Védelmét, mint égy ki­hordott terhesség. Ugyanezt állítja Martin Vessey, oxfordi szaktu­dós is. * A JAVASLAT FANTASZTIKUS! -Dr. Kaminsky javaslata annyira fantasztikus, hogy szinte nem is lehet elképzelni, hogy végrehajt­ható legyen. Nem annyira orvosi­lag, mint inkább társadalom-erköl­csi és későbbi egészségügyi szem­pontból. Egy 13-15 éves leány te­­herbeejtése és annak megszakítá­sa egész fiziológiai és biológiai életére olyan súlyos hatást gyako­rolna, ami egész lényét károsan be­folyásolhatná. Ha a terv fantasztikus is, maga a 70%-os védelem megállapítása arra mutat, hogy ugyanebből- az alapból kiindulva, de más módon — idővel el lehet érni ugyanazt az eredményt. Washington környékén ERÖD-SZERÜ LAKÓTELEP ÉPÜL Trükkös fénykép ez, amelyet úgy fotografáltak, mintha a New York-i felhőkarcolók tetéje összehajtanék. Egy gyanútlan hősszerelmes azt hihetné, hogy áthajolhat egy csókot váltani a szomszéd felhőkarcoló­ban epekedő sweetheart-jával. mint 20%-a él állami könyöradomá­­nyokból és segélyekből. Persze ezek csak a számok. Mert ki lát az emberi lélek mélyébe? A nyomor­gók egy része — nem tudom hány százaléka — azért nyomorog Fran­ciaországban, amely egyre impor­tálja az északafrikai és déleurópai munkásokat —, mert így akar élni, így boldog. Gondatlanul, napról­­napra. .. _ . . ★ KÖZHELY, hogy közelről min­den más ... Tavaly is láttam, ami­kor a forradalom rázta Franciaor­szágot. Ha az ember csak a híre­ket hallja, vagy látja a televízión, azt hiszi, vége ennek a népnek. De közelről minden egészen más. Elö­­szöris arról nem írnak a lapok, hogy félmillió ember tüntetett ugyan, de 50 millió otthon ült és attól rettegett: mi lesz, ha felborul a közrend? Mindig a rossz hír a „jó hír”. Legalábbis — a lapok­ban. Ez érthető is, hiszen ha bol­dogan élünk, az a kutyát sém ér­dekli, de ha családi tragédiák vi­harai szórják a villámokat fejünk­re, az bezzeg világszerte téma . . . Londonból órákon belül megírják Torontóba és onnan szikratávírón továbbítják Bogotába, majd Rióba, ahonnan palackpöstával küldik a hírt Sydneybe. így van ez Francia­­ország esetében is. Közelről minden más. Továbbá: semmi sem új. A gallok a rómaiak; kora óta arról híresek, hogy soha. semmivel sincsenek megelégedve; és komoly baj csak akkor van köz­tük, ha erről nem beszélnek, ha­nem titokban készülnek fordítani a dolgok szokásos rendjén. Erről nincsen szó mostanában. (Párizs, 1969 nyarán) NAGY KÁZMÉR KÉNYELMES RÉSZVÉT Az Egyesült Államokban lévő Atlantában Herschel Thorton te­metkezési vállalkozó megteremtet­te az első „Drive-in” temetkezési intézetet. A halott egy ablakban van felravatalozva, autón be lehet járni az ablakmellé és mivel egy kis nyílás is van az ablak alatt, oda mindjárt bedobható a részvétet kifejező kártya. Mindez megtehető anélkül, hogy ki kellene szállni az autóból. Arra azonban már nin­csen idő, hogy a halott lélkiüdvé­­ért a koporsó előtt imádkozhassa­nak is, mert a megállás csak 20 másodpercre terjedhet. Helyet kell engedni a következő autóknak iá. A halottlátogatásból az imádság elmarad. Vagy talán a Drive-in te­metkezési intézet bukik meg, mert a halottlátogatók többsége szeret­ne elmondani legalább egy Mia­­tyánkot? HARC A SZEGÉNYSÉG ELLEN A szegénység elleni harc pa­­gyobb lendülettel dúl, mint ElSal­­vador és Honduras között a fúf­­ball-háború. De sok a szöveg és kevés a tett. Végre egy egyszerű, de becsületes és gyakorlati gon­dolkodású farmer, Mr. Jones Utahból, tettre váltotta mások frá­zisait. Visszaküldte a pénzügymi­niszternek összes eddigi’ Social Sé­­curity csekkjeit. 4.437 dollár ér­tékben és azt írta: „Nem tudok el­képzelni mást, akinek nagyobb szüksége volna erre a pénzre, mint a U. S. Kincstárt.” — Mi ugyan el tudnánk képzelni mást is, de a de­rék farmer elhatározásához szív­ből gratulálunk. Végre valaki, aki nem csak beszél a szegénységről, hanem támogatja is azt. Ha volt valaha szégyen,; ami mi­att egy hatalmas országnak pirul­nia kellett, az Washington D. C. Amerika fővárosa, ahol már-már nappal sem lehet az utcára me­részkedni. Most ezen az ijesztő problémán igyekszik segíteni egy vállalkozás. Tíz mérföldre a fővárostól, Mary­land területén épül egy 67 otthon­ból álló közösség, a River Oak Farm, amelynek lakói teljes biz­tonságban élhetnek otthonaikban. VILLAMOSARAMMAL telí­tett DRÓTKERÍTÉS veszi majd körül a telepet, amelynek érinté­se azonnal megszólaltatja a vész­­csengőket. Huszonöt Felfégyvérzett őr fogja ellátni a biztonsági szol­gálatot. Csupán két kapu lesz, ahol be lehet jutni a Farm területé­re. A legalaposabb igazoláson kí­vül az őrség még telefoni beszél­getést is folytat a meglátogatandó személlyel és csak annak kifeje­zett engedélyével engedi be a láto­gatót. Ez alól csak a rendőrség, tűzoltóság és. a mentők jármüvei lesznek kivételek. A KÖZÖSSÉG TERÜLETÉN NEM LESZNEK áruházak, min­dent kívülről szállítanak He, £ef* mészetesen, a legszigorúbb ellen­őrzés után. Nem lesznek továbbá közparkok és üdülőtelepek sem, mert — minderre nem lesz szük­ség. Egy ház ugyanis 200 ezer dol­lárnál kezdődik, s akinek ennyi pénze van, az a saját úszómeden­céjét és parkját is meg tudja épí­teni. De a ház vételárán kívül leg­alább évi 5 ezer dollárba kerül még minden egyes tulajdonosnak az őrök, a villamos biztonsági beren­dezések, s más hasonló eszközök fenntartása,- így hát a biztonsági erőd csak a milliomosok számára nyújt majd biztonságot. A SZEGÉNY EMBERNEK TO­VÁBBRA IS azzal a valószínűség­gel kell közlekednie a szuburbok­­ból Washingtonba, hogy az utcán leütik a forradalmi láztól hevülö bennszülöttek. Egyét azonban még nem tudunk. Ha kint a Farmon biztonságos lesz is az élet, mi lesz, ha a lakó beül a kocsijába, kihajt az erődből és bemegy a bűn erődjébe, Amerika fővárosába: Washington D. C.-be? Ki fogja megvédeni — ott? Női szemmel: NAGYTAKARÍTÁS A nehéz bútorokat mind a szoba közepére tolták. Volt nagy sür­gés-forgás a házban. Nagymama nem volt otthon, így hiába volt minden biztatás: „olyan szépen süt a nap, a gyerekek már mind fent játszanak a Kálvárián. Miért nem mész te is?” így a Stefi, a Klári nénéim. De én „segíteni” akartam. És még valami! Ki tudja, hátha valami kincs lapul a búto­rok háta mögött. Én fogom megtalálni és diadalmasan viszem majd a Nagymamához. Ilyen nagy eseményből csak nem maradhatok ki. Ott sürögtem-fo rogtam tehát a bútorok között, de még inkább — a bútorok alatt Éppen látom: Kati néni nehezen birkózik egy nagy asztallal. Oda siet tem, megfogtam az asztal másik végét. Ö tolta, én próbáltam húzni. Hirtelen, a kezeim lecsúsztak az asztalról és beleestem Nagypapa szer számosládájából kiálló, nagy, éles késbe. Jó darabon felhasította a Iá’ bamat. Leírhatatlan pánik keletkezett. Nénéim fejvesztetten futkostak egy pár pillanatig, míg végül jó szorosan elkötötték a vérzést és — el­kezdtek futni velem. Az orvos rendelője a mi utcánkban volt. Sajnos, elég messze, így Stefi, Klári felváltva öleltek magukhoz. Nem sírtam, pedig nagyon meg voltam ijedve. Csak arra gondoltam, hogy fogom én ezt a Nagymamával elintézni? Mert a nagytakarításban nekem sem­mi dolgom és helyem nem volt. És hát az is eszembe jutott, hogy megint nem fogadtam szót. Az orvos átvett a nénéimtöl, a rendelő-asztalra fektetett és szépen, gondosan, jó néhány öltéssel összevarrta a kettényilt sebet. Még min­dig nem sírtam. Kaptam is egy simogatást és biztatást: „Mire férjhez mész, helye sem marad”. JG akar férjhez menni? . Én. a Nagymama unokája vagyok, soha nem megyek én el a Nagymamától! Én csak az ő házában, csak vele vagyok boldog... Teletömte a fejét éz a doktor bácsi mindenféle tudománnyal, gondoltam és mégis ilyen csa­csi maradt. Még hogy férjhez menni...! Visszafelé már kocsin mentünk. Csendben voltam. Bújtam a' Stefi­hez, ahogy csak tudtam. Klári szemben ült velem, annak a kezét fog­tam. Persze, most jobb lett volna, ha egy kicsit szívélyesebb a kap­csolat közöttünk. De soha nem mosolyogtam rájuk, soha nem csókoltam meg őket. Semmit nem beszéltem meg velük. Én csak a Nagymamát imádtam. Pedig, drága, két jó lélek volt. Reggeltől estig dolgoztak. Nem sok örömük volt. Csak éppen annyi, hogy egymást imádták és egymásnak panaszkodtak. Nagypapa ott várt a kis kapuban. Még sápadtabb és átlátszóbb volt, mint rendesen. Gyorsan ágyba fektettek. A párnába fúrtam a fejemet és rettegtem a gondolatra, hogy: a java csak ezután követ­kezik. Ha a Nagymama haza érkezik! Elaludtam. Csak arra ébredtem, hogy Nagymama se szó, se be­széd, csak záporozza a pofonokat. Stefi, Klári meg kapkodják a fe­jüket. — Már ki- sem léphetek a házból? Ezután már-mindenre el lehe­tek készülve! Két vén szamár nem tud egy négyéves gyerekre vi­gyázni? így a Nagymama. Meghűlt bennem a vér. Nem, ezt a Nagymama nem teheti. Ő nem lehet ilyen igazságtalan. Hiszen nénéim nem tehetnek semmiről. Én, csak én vagyok az oka mindennek. Gondoltam, itt tenni kell vala­mit. Elkezdtem jajveszékelni, ordítani, ahogy csak kifért a torkomon. Végre, Nagymamának eszébe jutott, hogy velem még nem is beszélt. Odajött az ágyamhoz. Én sebesen belekapaszkodtam a nyakába. El nem engedtem volna minden megtalált kincsért sem. „Nagymahia — mondtam szepegve, — én vagyok az oka min­dennek!” Próbáltam röviden elmondani, mi történt. Mikor a nagy kés­hez értem, a Nagypapa kapott egy vérfogyasztó pillantást. De ezen nem búsultam. A Nagypapa nem fog pofonokat kapni. Nagymama már akkor magához szorított. Rettentően sajnált, akárhogy biztattam: hogy nem fáj, nem is sírtam, holnap már fel is kelek. „Nagymama — kérdeztem, — ha ezentúl szót fogadok, megtanít számolni, olvasni?” Sokszor feltettem már ezt a kérdést. Éreztem, most a legjobb alka­lom újra megpróbálni. De a Nagymama ugyanazt felelte, mint máskor: „Minek avval sietni, ráérsz te még arra!” Na tessék. Pedig már milyen biztosra vettem, hogy egy beteg gyereknek csak teljesíteni fogja a ké­rését ... Késő este volt már. Nagymama elfáradt az napi munkától. Stefi Hoz­ta a citromos, rumos teát. Abból én is kaptam egy-két kortyot a Nagy­mama csészéjéből. Hát a Nagymamával csak elintéztem valahogy. De Hátra volt még Klári és Stefi. A nagytakarítás sem sikerült. Miattam meg verést is kapták. Összeszorult a szívem. „Stefikém, Klárikám!” — hívtam őket Megfogtam a kezüket. Szemeimet a szemeikbe akasztottam. Nem tud­tam szólni. Minek itt a sok beszéd? Olyan könyörögve néztem rájuk, hogy nem tudták könnyek nélkül megállni. Azután összeborultunk és — kacagtunk, kacagtunk ... Már csend volt a házbari. Mindenki aludt. Gyorsan egy rövid kis imát küldtem fel az Egek- Urához. Eddig minden szép rendben elinté­ződött. Csak még egy fontos; dolog volt hátra. Ki fo§ megtanítani írni,- olvasni, számolni?..* GERLE GIZELLA ~A női mellrákot megelőzheti

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents