St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-08-09 / 16. szám

Együttműködés? az Űrben ?

(+) Az Apollo 11 óriási sikere és a Luna 15 tragikomikus lezuhanása óta egyre több hang hallatszik, amely a megszokott hisztérikus türelmetlenséggel követeli az amerikai-szovjet együttműködést az Űrben.

Ez a türelmetlenség nem a tudósok részéről nyilvánul meg, akik tisztán tudományos érdekből őszintén kívánnának egy — „kétoldalú” együttműködést. A türelmetlenek a liberális politika erőditéseiben vitézkednek. Amit mondanak, az nyilván mindenki számára szimpatikus. De az öntudatlan, vagy részben esetleg tudatos cél, amiért ezt követelik, már távolról sem az. Amit követelnek, a humanizmus frázisai alatt, ugyanaz a cél, amit másban is követelnek: alárendelni az Egyesült Államok fölényét a lemaradt Szovjetnek. Ugyanez a cél nyilatkozik meg az ABM elleni harcban, a vietnámi azonnali-teljes menekülés követelésében, Mansfield gyermeki egyoldalú leszerelési indítványában és egyáltalán mindenben, ahol Amerikának kellene lemondani valamiről a Szovjet javára.

Megdöbbentő az azonosság az ABM-elleni harc és az Ür-kutatás „nemzetközivé” tételének követelése között. Az oroszok már 67 elhárító üteget állítottak fel Moszkva körül, de a Kennedy-Mansfield-Fulbright-McGovern „árnyékkabinet” nem akarja engedni, hogy Amerika is felállítson — kettőt!

A „nemzetközi együttműködés” mohó vágyát hangoztató politikusok, úgy látszik, nem tudják, hogy a két nagyhatalmon kívül más „nemzetközi” Ür-kutatás — nincs. Marad tehát Amerika és a Szovjet. A liberális világbarátok, természetesen nem is Európára, vagy Afrikára gondolnak, hanem kizárólag a Szovjettel kívánnak együttműködni. A roosevelti hagyomány — a kommunizmussal való testvéri ölelkezés — még ma is változatlan vitalitással él bennük.

De miközben a most kissé megtorpant Kennedy és társai „együtt akarnak működni”, a Szovjet — nem akar. Ha ezt nem látják, akkor a saját autóbaleseteik hírein kívül mást nem olvasnak az újságokban. A Szovjet még soha egyetlen idegen Ürszakértöt sem engedett Tyuratamba, vagy Bajkonurba, hogy végignézzen egy fellövési kísérletet. A NASA ezzel szemben meghívta Dobrinyin washingtoni nagykövetet az Apollo 11 fellövéséhez és ö — el is fogadta azt. De pár nap múlva közölték, hogy sajnos Dobrinyin akkor éppen nem tartózkodik az Egyesült Államokban. Az igazi ok: a nemzetközi „protocol” udvariassága megkövetelte volna, hogy az oroszok is meghívjanak egy amerikait valamelyik jelentősebb fellövésükhöz. Ezt azonban nem akarják.

A Luna 15-öt — szinte orvul — akkor lőtték fel, amikor az Apollo 11 már útrakészen állt. Ez kifejezetten az ünneprontás célját szolgálta, sőt bizonyos aggodalmakat is keltett, hogy esetleg zavarja a Hold-kabin le- és felszállását. Ez a Luna 15 se Hold-mintákat nem vett, se vissza nem szállt, hanem dicstelenül lezuhant. Ha hozzátesszük ehhez, hogy előtte még két másik Luna felrobbant: az egyik a kilövö-helyén (április elején), a másik a kilövése után (június 12-én), anélkül, hogy ezekről egyetlen szót is jelentettek volna — el lehet képzelni együttműködést az amerikai nyilvánosság és a szovjet titokzatosság között? Másszóval: az elnyomó diktatúra és a szabadság hazája között?

A jól megfontolt vélemény az, hogy ma már a Szovjet annyira lemaradt — különösen a pilótás — Ür-technológiában, hogy minden „együttműködés” egyoldalú lenne — csak ök nyernének általa. De még így sem akarnak együttműködni! Miért nem? Mert — legyünk ezzel végre tisztában! — a Szovjet kizárólag katonai feladatokat követ az Ür-kutatásban, mert a cél, hogy kommunista orbitba kényszerítse Amerikát, ma is éppen annyira főcél, mint Sztálin idején volt.

Miért akarják hát olyan mohón ezt az együttműködést a hazai liberálisok? Szovjetebbek akarnak lenni a Szovjetnél? Vagy ez az új út, amelyen megint Rosenberg-házaspárok szivároghatnak be Amerika katonai titkaiba is?

Szerencse, hogy ma már nem Roosevelt ül a Fehér Házban és nem Eleanor Roosevelt diktálja neki a szovjetbarátság lépéseit.

Liberálisaink veszett ügyért harcolnak: maga a hálátlan barát „dobta” őket, hogy — Nixonnal tárgyalhasson.

Béldy Béla:

Az események nyomában

A Kennedy-ügy

Ezerszámra érkeznek a buzdító levelek Edward Kennedy irodájába. Ugyanakkor: a sajtó úgy látja, hogy az „ügy” egyáltalán nincs lezárva. Mind a kettő könnyen megérthető.

Kennedy szenátor összehívta jogi tanácsadóit és barátait: hogyan mentse meg politikai karrierjének vízbezuhant roncsait?

Két tanácsot fogadott el. Az egyik a jogi szakértőké volt: bűnösnek vallani magát a baleset nem jelentése vádjában, mert ez jogilag lezárja az „ügyet”. A második lépést a Schlesinger-Sorrensen szárny tanácsolta: egy őszintének hangzó, önváddal telített TV-beszédet mondani, amely szükségszerüleg meghozza a várt szimpátia-nyilatkozatokat.

A beszéd ravaszul megemlítette feleségének távollétét a „pártiról”, hogy másnap a titkárja felfedhesse a titkot: Mrs. Kennedy babyt vár. Ez feltette a koronát az ügy érzelmi részére.

Az újságok azonban az igazságot és a jogi tények őszinte feltárását követelik. Ne tévedjünk! A liberális újságok is, amelyek pedig Kennedyben látták eddig a liberális politika új csillagát és majdani elnöki megtestesülését. A nagytekintélyű, ösliberális New York Times szerkesztője, James Reston, egyenesen azt írja, hogy „a kemény tény az, hogy Kennedy kitért a főkérdések elől, elkerülte a sajtót, s bűnösnek ismerte el magát abban, hogy nem jelentette az esetet a rendőrségnek, amivel kikerülte a keresztkérdéseket a bíróság előtt. ... Az, hogy Massachusetts népét „népszavazásra” kérte, holott azok csak az ő beállítását ismerik — unfair és ... nevetséges.”

Restonnak ebben igaza van. De szerintünk az ügy egyetlen lényege mégis csak az, hogy Kennedy — saját, hangsúlyozott bevallása szerint — tökéletesen elvesztette a fejét, s idegösszeomlást kapott egy válságos pillanatban, amikor hideg fővel és az igazi férfi lelki erejével kellett volna cselekednie. Mi lenne, ha esetleges elnöksége idején egy 200 milliós népet fenyegető még irtózatosabb válsággal kerülne szembe?

Sajnos, — a név nem minden..,

A prostitúció

az ohioi Cleveland városi vezetősége megint bele akarja írni nevét a világtörténelembe. Először akkor történt ez, amikor egy feketét — Carl Stokes-ot választottak meg polgármesternek. Most ez a Stokes-adminisztráció meg akarja szüntetni a prostitúciót. Helyes!

— kiáltjuk lelkesen, amíg nem olvassuk azt is: hogyan?

A Stokes-adminisztráció igazi ravasz gondolatot költött ki erre, ami még Kolumbusz tojását is megszégyeníti. Lefényképezted azokat az autókat (a rendtábláikkal együtt), amelyek megállnak a járda szélén és a hajtő csevegésbe bocsátkozik egy utcalánnyal. Azután elkérik a hajtó igazolványát és gondosan feljegyzik. Utána következik a nagy ötlet. Nyílt levelezőlapot küldenek a „szuburbiai” bűnösnek, hogy „Az ön kocsijának tegnap éjjel ekkor és ekkor, ilyen és ilyen utcában történt vizsgálata rendben találtatott”.

Az ostobán naív és egyben felháborítóan brutális trükk ebben az

— ahogy maga a rendőrfőnök mondja, — hogy a postát általában a feleség veszi kézhez, mert a férje dolgozik. És így minden remény megvan arra, hogy a — „szuburbán” családban súlyos botrány keletkezik a dologból.

Nem a „bűnös” férj védelmében írjuk ezt, hanem az eljárás brutális terrorja ellen. Még ha meg is volt az autósban a bűnös szándék, amikor a rendőrség felírta, megakadályozta ebben, tehát nem követhetett el bűnt. A családi életét tehát bűn nélkül is feldúlja Stokes polgármester rendőrségének zseniális terve.

Stokes polgármester egyszer már kiparancsolta a rendőrséget a gettóból, amikor egy (azóta halálraítélt) néger forradalmár lelőtt néhány fehér rendőrt. Lehet, hogy ezzel valóban megőrizte a gettó békéjét, bár ezt maga a rendőrség erősen vitatta. Mindegy. Ha a fekete gettó békéje fontos lehetett, legalább ennyire fontos lehet a fehér „szuburbiai” család békéje is.

A terv ostoba, embertelen és valóban sérti a szabadságjogokat.

Nem volna egyszerűbb a prostituáltakat összeszedni, akár feketék, akár fehérek? Vagy sértené a — kisebbség szabadságjogait?

A pótadó

Amerika 10%-os pótadójának meghosszabbítása úgy leng a bizonytalanságban, mint a Hold-kabin a leszállása előtt. Meghosszabbítása ugyan — szerintünk — nem az árinfláció megállításának pénzügyi feltétele, mint inkább annak pszichológiai ellenmérge.

A pótadó vitája messze túlnőtt eredeti értelmén — politikai zsarolássá vált.

A kormány akarja, a Képviselőház adó-bizottsága akarja, de a Szenátus demokrata többségének — egyben liberális érdekszövetségének — vezére, Mansfield szenátor nem akarja.

Mansfield szenátor azt mondja, hogy addig nem lesz pótadó, amíg a kormány bele nem egyezik az adórendszer jelentős reformjába. Milyen reformba? Természetesen, az ö reformjába. Ebből a kisember tehermentesítésére szolgáló reformból azonban pont Mansfield liberalizmusa hagyta ki a legfontosabbat, amit a Ház bizottsága már elfogadott: 12 millió, eddig adózásra kényszerített kisember teljes adómentesítését. Ez „véletlenül” Nixon javaslata volt. A Ház bizottsága levágta az olajvállalatok kedvezményét is és elhatározta a nagyjövedelmek legalább 50 százalékos megadóztatását is. Ezek „véletlenül” mind Nixon javaslatai voltak.

Miért nem beszél ezekről a liberális fővezér? Mert neki és liberális barátainak nem az adóreform a fontos, hanem a demokrata Johnson által bevezetett és Nixon által egy évre meghosszabbítani kért pótadó leszavazása. Másszóval a Nixon elleni — politikai győzelem.

Emellett — amióta csak Kongresszus van, — az adóügyek kérdése a Képviselőház felelőssége volt. Mansfield liberális csoportja most a külpolitika irányításán kívül — ezt is a Szenátushoz akarja ragadni.

Pótadó vagy nem pótadő — legyünk tisztában vele: ez a liberális diktatúrára irányuló összeesküvésnek újabb erőszakos kísérlete. A pótadó két-hetekre való meghosszabbítása nem más, mint a Nixon-kormány ellen irányuló zsarolás. Politikai győzelem a célja, nem adóreform, amit Mansfield nélkül is elintéz az arra illetékesebb Ház és a Nixon-kormány.

Magyar évfordulók

(augusztus 4-töl 11-ig)

1718- ban született Tarnaörsön báró Orczy Lőrinc költő (251 éve).

1719- ben meghalt Lábatlanban Nedeczky Sándor, II. Rákóczi Ferenc diplomatája (250 éve).

1790-ben született Sződemeteren Kölcsey Ferenc (179 éve).

1792-ben meghalt Pécelen Ráday Gedeon költő (177 éve).

1825-ben született Baján Türr István magyar és olasz szabadsághős, a Panama-csatorna kezdeményezője (124 éve).

1941-ben meghalt Budapesten Babits Mihály költő, író és műfordító (28 éve).

1950-ben meghalt Budapesten Schöpflin Aladár író, kritikus, eszszéista (19 éve).

1958- ban meghalt Los Angelesben Finta Sándor szobrászművész (11 éve).

1959- ben meghalt Budapesten Jávor Pál színművész (10 éve).

A Szovjetunió

most tette közzé termelésének első félévi eredményeit. Szomorú ez a statisztika! A tény az, hogy a Szovjetunió — visszafelé halad.

Kétségtelen, hogy az orosz, de főleg a szibériai területek tele vannak potenciális gazdagsággal. Élelemben, ásványi anyagokban és energiában egyik leggazdagabb területe ez a világnak. Munkásainak termelő ereje sem kisebb, mint az átlagmunkásé. Mégis, a természeti gazdagság és emberi munka együtt növekvő — szegénységet mutat.

Az ipari termelés össznövekedése a 7.3-as tervezet helyett csak 6.9%-kal nőtt. De ez is csak a katonai célokra termelő nehézipar és energia produkciójának köszönhető, amely 11-12%-kal nőtt a tavalyi időszakhoz képest. Minden más téren tragikus a lemaradás.

Üj termelési kapacitás megnyitására irányuló terveikre — új gyárak létesítésére — 25.4 billió rubel jutott az egész évre tervezett 65.2 billióból. A már három hónap múlva beköszöntő télre gondolva, ez óriási lemaradás, amit nem lehet behozni. A tüzelő- és hajtóanyag termelése 2%-kal nőtt a tavalyi első félév 7%-hoz képest! A munkás termelékenysége 4.4% volt az 5.9%-os tervezett emelkedéshez képest, holott egy napot teljesen ingyen „rádolgozott” a hazafias Iván.

A lakások termelése még riasztóbb. 22 millió négyzetmétert termeltek félév alatt, a 115 milliós kitűzött céllal szemben. Az építkezésre kedvező idő pedig rövidesen lejár! Az autóiparuk 141 ezer kocsit termelt az évi 340 ezerből. Iván eddig 4-5 évet várt egy kocsira, most mennyit kell neki várnia, amíg a kapitálista Fiat által épített hatalmas gyár produkálni nem kezd? A refrigeratorok termelése is jelentősen visszaesett, csak a telefonkészülékeké nőtt, de a kábelek kapacitása nem. Így nem lehet az új készülékeket bekapcsolni!

A fogyasztó további nyomorúságára mutat az állattenyésztés visszaesése is. Tavaly ilyenkor 138.5 millió birka és kecske volt, most 125.9 millió. A nehéz tél — panaszkodnak. A marhaállomány nagyjából ugyanaz maradt — nem fejlődött. Ez annyit jelent, hogy Iván kevesebb húst eszik az idén. mint valaha. A tejtermékek: vaj, sajt és egyebek termelése 6%-kal

— esett. A főzelékféléké 17%-kal

— esett. A gyümölcsé szintén — esett, számadatot nem közöltek.

Mi következik mindebből? Az, hogy még ezek a statisztikai adatok is — amelyek vitathatatlanul „korrigálva” vannak — azt mutatják, hogy Iván élete nem javul, hanem romlik. „A legfőbb érték az ember!” — mondják ök, Iván bólint erre, de sehogy sem tudja felfedezni, hogy ö érték lenne. Ellenkezőleg! Ö az egyetlen, aki a marxista gazdálkodás csődjének egyedüli, de nagyon tragikus vesztese. Ötven évi diadalmas uralkodás után is!

Amerikában kézzel-lábbal igyekeznek lelassítani a termelést, a Szovjetben kézzel-lábbal igyekeznek növelni. Ez a két ellentétes közgazdasági tény mutatja a különbséget a szabad és a kényszergazdálkodás között.

Sőt — a szabad ember élete és Iván élete között.

Nyíre gyháxy Pál:

szulololdem uj arca

Gyűjtögetem a nyírségi napilapból szülőföldem mai arcvonásait. Tíz kötetnyi naplóm van már tele kivágott hírekkel: böngésszünk közöttük.

Az ingázó építőmunkás férj kéthetenként szombaton hazatér családjához, fizetésének javarészét megitta a talponállókban s borgözösen hallgatja felesége panaszait. Mindenki csomagot kap nyugatról, gyönyörű ruhákat, csak ők olyan élhetetlenek, pedig ott van Róza néni, férje nagynénje, Buffalóban, tele van a zsebük dollárral, kérni kellene tőlük csomagot.

Már a találgatás is nagy öröm, jön-e csomag Róza nénitől és mi lesz benne? Az asszonyt csak szapulják a szomszédok, felsorolják, hogy ki mit kapott a faluban. Hiába védekezik, hpgy nem bírják fizetni a magas vámot és nincs szükségük semmire és a ruhák furcsa szabása már messziről kiabálja, hogy nyugatról jött. De a szomszéd fogatlan Kardos bácsi csak kimondja a szentenciát:

— Nincs olyan megrakott szekér, vagy tele kosár, hogy ne férne még rá. No, meg aztán csak más az, amit nyugatról küldenek!

Májusra megjött a csomag, háromszáz forint vámot fizettek érte, de azóta már elátkozták százszor. Az asszony pokolba kívánja férjét egész pereputtyával, mivel az ö rokona a buffalói Róza néni.

Még a télen vásároltak részletre 800 forintért valami szőrmét, állítólag fóka bőr, ha kimegy vele az asszony az utcára, minden ismerőse megállítja:

— Mond drágám, ezt is csomagban kaptad? — Persze az asszonynak sincs bekötve a szája, megmondja magyarán, mit kaptak a csomagban. Főleg a férjének este, minthogy Róza néni az ö rokona.

A férjnek is van mit hallgatnia a hétvégeken:

— Jaj, de szép a nyakkendőd, hogy ti milyen elegánsak vagytok, milyen cukor ez a kis pulcsi. Könnyű nektek, a csomagból ruházkodtok.

Pedig Róza néni se erőltette meg magát Buffalóban, átment a szomszéd Church ócskaruha vásárjára (rummage sale), s ott szedett össze öt kilóra való viseltes ruhát. A csomagot kétszer átkozzák meg, mikor itt össze kell állítani nyugaton, s s mikor otthon megérkezik — magas vámmal terhelten — a magyar faluba.

Az elkeseredett férj már szinte jobban szeret élni hétköznapjainak munkásszállásain. Pedig ezek nem valami modern épületek. A tiszavasvári régi szálló hetvenöt ágyas épület. Megsüllyedt és megrokkant, a küszöb a föld szintjétől már jóval lejjebb van. tavaszi olvadáskor, vagy nyári felhőszakadáskor az ajtó alatt befolyik a víz.

A folyosókon keskeny vasszekrények sorakoznak. Egyes szekrényeken lakat lóg, másoknak nyitva az ajtaja. A nyitott ajtajú szekrényekben ételmaradványok, piszkos és rongyos ruhadarabok lógnak. A szobákban hét-nyolc ágy, behemót vaskályha, asztal és néhány szék. Az ágyakon szürke pokrócok, erősen elhasználtak. Párna egyetlen ágyon sincs. Padlója beton, tűrhetetlen hideget sugároz.

Egyetlen rádió van, egy sokszorosan kiselejtezett lemezjátszós világvevő készülék, mely állandóan valami tánczenét recseg. Az új munkásszállónak televíziós készüléke is van, melyet a „kultúrterem”-ben helyeztek el. Harminc szék, két asztal és egy cserépkályha. A falakon semmi. Állítólag könyvtár is van, de az egy elhagyott zugban hever. Könyvet senki sem olvas, újságot is alig. Ilyen egy kommunista „kultúrterem” abban az országban, ahol a legfőbb kincs az ember.

A munkásoknak nincs változatos életmódjuk. A hazulról hozott nyersanyagokból ételeket főznek», azután kártyáznak és az italmérési üzletekbe mennek. Még fizetni is kell a munkásszállóért, a nőtlenek havi negyvenöt forintot, a nősök havi 40 forintot. De jóformán nem kapnak érte semmit.

Amilyen a munkásszálló, úgy dolgozik a munkás és olyan a gyárak és vállalatok árucikkeinek minősége is. A hivatalos Minőségellenőrző Intézet vizsgálata szerint a húsipari készítmények, a sütőipar úgynevezett fehértermékei, egyes fagyasztott árucikkek, konzervek nem szabványos minőségben kerülnek forgalomba. Rosszak a lábbelik és kifogásolják a bútorok minőségét. Az 1968 évben megvizsgált bútorok között egyetlen hibátlan darabot sem találtak. A vegyipari termékek néhány gyártmányának értékesítését pedig hatóságilag meg kellett tiltani. A Lehel hűtőszekrények tele vannak gyártási hibákkal.

A vidéki sajtó központi parancsra naponként beszámol a nyugati nyomorúságról. A technikus most jött vissza: két mankóval. Csak azért ment ki — ahogy ő mondja —, hogy egy kicsit összeszedje magát. Üzemi baleset érte. Azóta járja a hivatalos fórumokat, kilincsel, rokkantsági nyugdíjban reménykedik. De várhat-e megértést a társadalomtól az olyan ember, aki hazájának hátat fordított?

Két fiatalember 56-ban ment ki, jól keresnek, mindkettőnek üzlete van egy amerikai nagyvárosban Minden levelükben azt írják az öreg szülőknek: „Jöjjenek ki, ha öreg napjaikra élvezni akarják az életet.” Eleinte valósággal áradoztak, csodálatos házak, kényelem, tisztaság, — aztán ahogy teltek a hónapok, úgy fakultak a levelek. Legutóbb a kórházból írt az egyik fiatalember, agyvérzéssel fekszik bent, odalett az évek óta kuporgatott kereset. Egyedül annyi vigasza van, hogy végre talált egy olyan kórházat, ahol magyar orvosok dolgoznak. „Karácsonyra hazamegyünk, beszéljenek a tsz-elnökkel, ott szeretnénk dolgozni”.

Egy fiatal asszony kis fiát is magával vitte Hollandiába. Férje otthon az ivásban keres vigaszt. Már elvonó kúrán is volt. Azelőtt nem ivott. „Addig nem nyugszom, míg haza nem hozhatom a fiamat” — mondogatja. Feleségéhez küldözött leveleiben a kérés és józan érvelés keveredik a fenyegetéssel. Nemrégen hivatalos írást kapott a kórház idegosztályán kezelt férj. Felesége gyermektartási igénynyel fordult a hatóságokhoz.

A két háború közötti időről még ijesztőbb történeteket olvasok. „Megettek egy hadirokkantot az erdei vadak 1937-ben”. összerágott emberfejet találtak a mezőn. A nyomok a fejtől körülbelül háromszáz lépésnyire lévő barlangba vezettek, ahol ráakadtak a holttest többi részére is. Megállapították, hogy a szerencsétlenül járt ember Bene László hadirokkant. Az éhségtől és fáradtságtól kimerülve éjszakára a barlangba húzódott meg, ahol megfagyott és az erdei vadak megették. Benét a megmaradt ruhadarabokról felesége ismerte fel.

Manapság csak a tsz-elnökök érnek valamit. Hamarosan móresre tanítja a fiatal „nyimnyám” agronőmust, aki csak egyetemére büszke és lemagázza az elnököt. Szörnyen erős ember, egyszer egy vásári verekedésen úgy összecsapott két csendőrt, hogy hordágyon szállították el. Csak csavaros eszének köszönhette, hogy nem ültették le a börtönbe.

A Janus arcú Szovjetunió háborúra készül és álnok békepropagandát folytat. Idézik Hérodotosz beszámolóját a görögök és perzsák szalamiszi csatájáról. Kroirosz azt mondta, mikor a perzsák királya kegyelemből leléptette a máglyáról: „Senki sem oly esztelen, hogy a háborút válassza béke helyett. A békében ugyanis a gyermekek temetik el az apákat, míg a háborúban az apák a gyermekeiket.”

A Szovjetunió a maga kétfrontos támadó készülődéseivel egyszerre fogja eltemetni az apákat gyermekeikkel.