St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-08-09 / 16. szám

HÍREK A NAGYVILÁGBÓL

NIXON ÁZSIAI ÚTJA MÖGÖTT

az u. n. „low profile” politikájának meghirdetése tűnik fel. Ez a i diplomáciai kifejezés azt jelenti, hogy „hangfogóval” kívánja ellátni az eddig túlzott elkötelezettségeket vállalt USA-politikát. Nem ígér katonai beavatkozásokat, hogy a „soha többé Vietnámokat” követelő hazai közvéleményt megnyugtassa, de viszont a békés gazdasági támogatás Ígéretével nem adja fel Ázsiát. A „low profile” tehát nem jelent új izolációt, csupán óvatosabb megközelítését a világpolitikai feladatoknak. Magyarul: továbbra is a maximális befolyást akarja gyakorolni az ázsiai térségben, de — minimális kockázattal. ' Ez nem más, mint az ázsiai politika roncsainak megmentése, hogy ne vesszen el minden egy olyan népi közhangulat hatására, amely a vietnámi súlyos csalódás után hallani sem akar Ázsiáról. Ezért ilyen hangfogósak Nixon nyilvános kijelentései. Hogy azután az államfőkkel négyszemközt mit tárgyalt, azt majd — később tudjuk meg. Végtelenül érdekes, hogy a Szovjetunió által korábban felvetett ázsiai „biztonsági paktum” terve után tette ezeket a kijelentéseket. Egyes diplomaták ebben valamelyes összefüggést látnak a két nagyhatalom törekvéseinek összehangolásában. Különösen, ha a háború befejezésére gondolunk, ami nagyrészt a Szovjettől függ: van benne egy lepaktálási látszat. De • szerintünk ez teljesen valószínűtlen. A sokkal valószínűbb az, hogy Nixon leszámítolta a közvélemény és főleg a Szenátus hangulatát és nem tehetett nagyobb elkötelezettségre Ígéreteket. A nemzetközi diplomácia nagyrésze is így magyarázza ezt.

EDWARD KENNEDY SZENÁTOR elhatározása, hogy nem mond le a szenátusi pozíciójáról, várható, sőt bizonyosra vehető volt. Massachusetts népe — a büntető hatóságaival együtt — melléje állt. > Ez volt a célja a „megindító” TV- í önvallomásnak, amelyben kizárólag a saját érdekében állította be az eseményt és ez, természetesen,

; igen súlyos ellentmondásokba keverte. A politikusok nagyrésze ; azonban, a nem-massachusettsi választók, de löleg a sajtó nem elégedett a szenátor saját magyarázatával és egyre több izgató kérdést tesz fel. Még az erősen liberális beállítottságú sajtó is azt állítja, hogy Kennedy „önvallomása” tele van kiáltó ellentmondásokkal.

— Így, például, azt kérdik, hogyan tévedhetett a rossz útra, amikor köztudomású, hogy kisgyermek kora óta úgy ismeri a terepet, mint a tenyerét? És ha már ő az állítólagos „idegösszeomlása” miatt nem tudta, a társaságában lévő két ügyvédbarátja miért nem jelentette a balesetet azonnal a hatóságoknak? Erre a két egybefüggő kérdésre utalások történnek a sajtóban, hogy a szenátor, igenis, alkohol hatása alatt állt és nem akarta magát egy alkohol-vizsgálatnak kitenni. Ez ugyanis az „akaratlan emberölés” vádját vonta volna maga után. — Egy másik állításában legalább ennyire kételkedik a sajtó: hogyan volt képes átúszni a tavat, amely — minden ott élő és működő személy (komp-vezető, csónakkezelők, stb.) szerint — még egy teljesen egészséges ember számára is majdnem megoldhatatlan feladat az irtózatos ellenáramlat miatt. Kennedy viszont — saját bevallása szerint — már előzőleg teljesen ki volt merülve, sőt „agyrázkódást” is kapott a balesetnél

— az orvosa szerint. Emellett a hotel társtulajdonosa, ahol megszállt, hajnali 2:25-kor (tehát 1 — Vá órával a tragédia után) beszélt vele és a ruhája — száraz volt. Végül: egy motorcsónak eltűnt a kikötőjéből és az a fiatalember, aki a kezelésével volt megbízva, azt vallotta, hogy csupán annyi benzin volt benne, amennyivel valaki a túlsó partra át tudhatott jutni. A csónakot reggel meg is találták, himbálózva a tavon és egy csepp benzin sem volt benne. A sajtóban felteszik a kérdést: ezen vitték át Kennedyt a barátai és nem úgy úszott át? De akkor miért mondta, hogy átúszott, ami különben is lehetetlennek látszik? De ezek csak egyes, és még a legszerényebb kérdések, amelyekre a sajtó és a közvélemény nagyrésze választ kíván.

— Kennedyről több komoly újság állítja, hogy iszik és szereti a nőket, és ahelyett, hogy az állandóan jelenlévő sofőrjével küldte volna a komphoz a szerencsétlen lányt, maga vállalkozott erre, ezért tévedt a rossz útra és elvesztve a fejét,

különféle meséket talált ki, hogy mentse a karrierjét. A nagy mentési műveletben egész sereg barátját hívta meg Hyannisba, köztük Mc Namarát és a Romániából éppen akkor hazaérkezett Arthur Schlesingert, Sörrensent (ki a TV-beszédét írta), Goodwint, stb. és három ügyvédet fogadott, hogy kidolgozzák a kibúvás stratégiáját. Mi nem ismerjük a kulissza mögött történteket, csak amit a sajtóból olvasunk és így nem is akarunk ezek alapján bírálni. De egy bizonyosnak látszik: felelőtlenül és lelkiismeretlenül járt el és ha hozzáteszszük ehhez a harvardi vizsgacsalását ( mást küldött el maga helyett vizsgázni), nyilvánvaló, hogy nem alkalmas az Egyesült Államok elnökének. Hogy szenátusi tisztségét megtartotta, ez nem csak a massachusettsiek ügye, hanem az egész országé, mert végeredményben az egész országot érintő törvények alkotásában vesz részt és adja le szavazatát.

A ROMÁNIAI ÚT Szovjet-elellenességét kézzel-lábbal igyekszik cáfolni a Fehér Ház. Valószínűleg nem is ennek szánta Nixon, bár van benne egy kis „figyelmeztetés” is, de a tervezett óriási arányú fogadtatás olyan tüntetéssé fejlődhet, ami Nixonnak — és persze Ceausescunak is — kellemetlen lehet. Érdekes mellékhajtása a látogatásnak, hogy a románok ki akarták vinni Nixont egy nagy, épülő ház-telepre, eldicsekedni az „alkotással”. Valakinek azonban hirtelen eszébe jutott, hogy Nixon ezt, még magánemberként évekkel ezelőtt látta. A fejlődés „gyorsaságának” hiányában gyorsan lemondták a tervet. — Nixonban a románok nemcsak az első amerikai elnököt, hanem az Apollo 11 csoda-technológiájának képviselőjét is üdvözlik. Azt remélik, hogy az elnök egy varázsfüggönyt hagy maga után Románia és a Szovjetunió határán, ami megvédi őket minden további szovjet erőszaktól. Nixon azonban nem ezt, hanem csak azt akarja demonstrálni útjával, hogy ha a Szovjet megjelenhet az Egyesült Államok ázsiai szövetségeseinél „biztonsági paktumot” sürgetve és ha a Földközi tengerre, sőt Kubába, az Egyesült Államok közvetlen szomszédságába elküldhette a flottáját, akkor ugyanezt megteheti a US is a szovjetbirodalom bármely részében. — A romániai látogatás érdekes „mellékterméke” lehet a zsidóság és a szászok nagyobb népi szabadságának kialr kudása — nagyobb amerikai tőkebefektetés és vámtarifakedvezmények ellenében. Hogy a magyar kisebbség, amely mindkettőnél jóval nagyobb, megkapja-e ugyanezt a kedvező kezelést, arról nem szól a világsajtó. Lehet, hogy megint elmulasztottunk egy rendkívül kedvező, talán sohasem visszatérő alkalmat?

A McNAMARA-VONALAT, amit

Délvietnám északi részén állítottak fel közel másfél billiós felesleges áldozattal, máris kezdik szétszedni. Ok: nem ér semmit. Ami értékes belőle: azok a „sensorok”, vagyis a nagyon érzékeny elektrőnikus érzékszervek, amelyek az ellenség mozgását messziről jelzik. Ezeket leszerelik és — Nyugateurópa határaira szállítják. Hogy valaki tévedésbe ne essék: Nyugateurópa keleti határaira...

A NATO FEJLESZTI TOVÁBB á francia „foroe de frappe”-ot? Ilyen hírek keringenek Brüsszelben. A franciák — mint már jelentettük — erősen lecsökkentették a nukleáris haderejük költségvetését, ami annak eredeti feladatát értelmetlenné teszi. A brittek most — Amerika egyetértésével — ajánlatot tettek a franciáknak, hogy hajlandók lennének közösen folytatni a programot. Mivel a brittek ezen a téren már régen és meglehetősen eredményesen tevékenykednek, az ajánlat csábító a franciákra. Csak egy hibája van: a britek csakis a NATO keretein belül lennének hajlandók erre az együttműködésre, amiből de Gaulle — kivonult. A kérdés az, hogy Pompidou mennyire akarja revideálni a volt főnöke elhatározásait.

NEHÉZ ÁZSIAI POLITIKÁT esi-BEMUTATJUK OLVASÓINKNAK HENRY KISSINGERT

Dr. Henry Kissinger Nixon elnök főtanácsadója a nemzeti biztonság ügyeiben. Minden megfigyelő megegyezik abban, hogy a legbefolyásosabb ember a Fehér Házban. Vannak, akik azt állítják, hogy egymaga nagyobb súlyt képvisel, mint a minisztertanács tagjai együttvéve, holott semmiféle rangja nincsen. Mindössze az államtitkárok együttesének a tagja, de nem államtitkár és nem is akar az lenni, mert az ilyen és hasonló pozícióknak semmi jelentőséget nem tulajdonít.

A most 46 éves főtanácsadó 15 esztendős volt, amikor 31 évvel ezelőtt szüleivel együtt Hitler elöl elmenekült Németországból. Még ma is enyhe német akcentussal beszél angolul.

Nixon még alel nők volt, amikor összebarátkoztak és vizsgálták a világpolitika eshetőségeit. Mindazok, akik tudtak erről a kapcsolatukról, egészen természetesnek vették, hogy az elnökké lett Nixon azonnal maga mellé vette a legfontosabb munkahelyre.

Régen szürke excellenciásoknak nevezték az ilyen háttérből irányító politikusokat, de Kissinger nem szürke, nem is excellenciás és a háttérben sincsen. Ma is Nixonnal van az ázsiai és európai körúton, amelynek a megszervezése az ő műve volt és ugyancsak ö hökkentette meg Moszkvát azzal, hogy Nixont Bukarestben soha nem látott parádéval és óriási lelkesedéssel fogadták.

Kissinger gondja a vietnámi háború felszámolása, a közelkeleti helyzet kiegyensúlyozása, a lavirozás irányítása a Szovjetunió és Kína között, de igen nagy súllyal szól bele olyan dolgokba is, mint a fegyverkezés vagy leszerelés kérdése. Általában az amerikai erő politikájának híve, a kommunizmust minden formájában megveti és halálos mételynek tartja.

Naponta tizenöt órát dolgozik a Fehér Házban, ebből legalább másfél órát Nixonnal tölt el, de ezenfelül is állandó telefonösszeköttetésben van vele. Egyébként nem szereti, ha kibicelnek neki, beleszólnak a dolgaiba. Untig elégnek tartja, ha Nixonnal, Rogers külügyminiszterrel és esetleg a hadügyek vezetőjével megértik egymást.

Volt egyetemi diáktársai és mindazok, akikkel eddig együtt dolgozott, a legnagyobb csodálattal beszélnek politikai zsenijéről. Mással, mint politikával nem is nagyon törődik. Talán észre sem vette, hogy hivatali szobája a Fehér Ház alagsorában van, bútorzata szegényes és a környezet sem mondható elegánsnak. De hát innen is át lehet szervezni az Egyesült Államok külpolitikáját. Mert ez a legfőbb célja. Eddig sikeres volt, talán sokkal sikeresebb, mint sem gondolnánk, de ebben a sikerben Nixon is osztozik vele, mert jól megválasztotta a munkatársát.

nálni olyan szélkakasokkal, mint például Kambodzsa államfője: Sihanouk. Nemrég ő kérte a diplomáciai kapcsolatok felvételét Amerikával, most pedig arról érkezik hír, hogy a Vietcong „menekült kormányának” elnöke hat napot töltött a hercegnél, aki beleegyezett, hogy a kambodzsai kikötökön keresztül több kínai hadianyagot kapjanak a gerillák, sőt abba is, hogy Kambodzsát továbbra is, méghozzá növekvő mértékben használhassák visszavonulási területnek. Erre csak egy válasz lehet: bombázni őket ott, ahol — vannak.

FRANK BORMAN, A KIVÁLÓ

űrrepülő olyan ügyes diplomatának bizonyult külföldön, hogy Nixon szeretné rábeszélni arra, hogy lépjen be a politikába. Természetesen — republikánus programmal. Amikor a demokraták ugyanerre akarták megnyerni, Borman viszszautasította az ajánlatot. Most azonban habozik. De — több kedve van az Ür-központnál maradni, ahol helyettes igazgatóvá nevezték ki az űrrepülő legénység osztályán.

A SZOVJET KUBAI flotta-látogatásának csak mellékcélja volt: „a zászló mutogatása” és Castro romló tekintélyének alátámasztása. A főcél az volt, hogy az orosz haditengerészet ragaszkodott ahhoz, hogy eddigi szerény, beltengert tapasztalataik után valami hoszszútávú tengeri műveletet is végrehajthassanak. Ez most megtörtént. De hogy egy ilyen kis flottával milyen „hadi” tapasztalatra tehetnek szert, az nem világos. Ehhez tradíció kell és az — nincs nekik.

(FIGYELŐ)

Csathó Kálmán:

Koromláb és a természetes kiválasztódás

A novella íróját a hazai rendszer Herczeg Ferenccel együtt „a burzsoa szemlélet megtestesítői" közé sorolja. Schöpjlin Aladár még a két világháború között azt tartotta róla, hogy „a társadalomkritikától gondosan óvakodik, nem gondolkozóba akar ejteni, hanem szórakoztatni, a dolgokat mulatságos oldalukról megfogni". Van benne valami. Mégis inkább az elesettek oldalára áll, az ember káros voltát hangsúlyozza és az elkerülhetetlen „igazságtalanságon" sajnálkozik, mint az alábbi írása is bizonyítja.

Koromláb éhes volt. Olyan éhes, amilyen csak egy róka lehet, amelyik már három nap óta nem evett összeaszalódott, fagyos kökényen meg földi szedren kívül semmit. De hát mi egyebet ehetett volna is szegény abban a gyalázatos hidegben, mikor zörgésre fagyott a haraszt, akármilyen óvatosan lépkedett, és akárhogy próbált is hangtalanul lopakodni, úgy ropogott a lába alatt, hogy minden pecsenyének való már messziről elmenekült előle.

Nem bírt fogni még egy hitvány egeret sem, mert behúzódtak a szemtelenek a hideg szél elől föld alatti, mély és meleg lyukaikba, ahol éléstáruk dúsan meg volt rakva minden jóval, ami egérszívnek kedves: búzával, árpával, makkal meg mogyoróval, jóllaktak, melegedtek, szaporodtak és kiröhögték a szegény rókát, hogy az íagyoskodva éhezik odakint.

Koromlábnak máskor nem okozott volna semmi gondot, hogy kiássa őket fészkükből, de most keményre volt fagyva a föld, akár a szikla: nem fogta a rókaköröm. Hej! Cudar egerek!

Nem csoda, ha el volt keseredve, és már azon gondolkozott, hogy ne látogasson-e el, ha besötétedik a Csuka-völgybe, a falu szélén az afrikai vadászékhoz, ahol azok a jóízű gyöngytyukok vannak, amelyekből már sikerült vagy ötöt elemelnie, mielőtt egy Szikra nevű óriási és goromba kutyát oda nem fogadtak, amelyik a falon át is megérzi a rókaszagot és tüstént jelez. De talán ha felülről menne be? A gesztenyésen keresztül? Arról esetleg sikerülne besurrannia az ólba, észrevétlenül? Hacsak be nem csukták az ólajtót! Mert az is kitelik tőlük!

Idáig jutott a gyöngytyuk-terv, azaz inkább áb- 4 ránd latolgatásában, mikor egyszerre megdobbant a szíve, mert a távolból csoda szép, édes hangok ütötték meg fülét váratlanul:

Oá«,, oá,,.! Oá, oá! — hangzott a túlsó hegyol-yt.iu „1—V«-. 1 ................................

Koromláb szívéről a reménykedő vadászizgalom egyszerre letörölt minden elkeseredést. Világos volt, hogy a tapsifüles vagy azért acsarkodik annyira, mert hurokba került, vagy azért mert fojtogatják. Aligha róka cselekszi ezt, mert akkor már vége volna! Menyét lehet. Legfeljebb nyest. Azzal pedig nem lesz nehéz elbánni...

—Oááá! Oá! Oá! — hangzott fel újból.

Koromláb nekilódult, és vágtatni kezdett a hang felé. Gondolta, pontosan tájékozódni ráér majd közelebbről is. Ha nem látna jól oda véletlenül, hát majd szél alá kerül, s akkor a szimat halálos bizonyossággal el fogja árulni, mi a helyzet. Egykettőre leért a vágás széléig; ott megállt egy pillanatra hallgatőzni, aztán azt mondta magában:

— Semmi kétség: a nyúl a nagy, hármas bükkfa tövében jajgat. A túlsó szálerdő szélétől vagy százötven rókafaroknyira. Behunyt szemmel is odatalálnék.

Hanem azért esze ágában sem volt, hogy behunyja a szemét, mert a szálerdő széléig még át kell mennie a réten, amit így, napvilágnál egy cseppet sem talált barátságos dolognak. Okos róka nappal nem lép ki a sűrűből, mert ember is ólálkodhatik a közelben, annál pedig nincs kiszámíthatatlanabb és ravaszabb teremtés a világon. Kész veszedelem, mihelyst embernek hívják. Ha a rét túlsó szélét el akarja érni, annak egyetlen módja, hogy az árokban oson odáig. Igaz ugyan, hogy az kerülő, de mindegy.

Végigszaladt hát az árok fenekén — vágtatva persze, mert nagyon félt —, de szerencsésen elérte a szálerdőt szegélyező sűrűséget. Nagyot lélegzett, és éppen a hármas bükk felé akart fordulni, amelynek tövében most újból felsírt a nyúl, de szinte megdermedt a rémülettől, mert útját egy hatalmas róka keresztezte. Koromláb megismerte: Szemfog volt, a hegység hírhedt zsarnoka, a hatalmas és kegyetlen verekedő, aki eddig még minden harcból győztesen került ki.

Koromláb szive a torkában kezdett dobogni, mert nagyon szerette a saját irháját, és semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy megszabdaltassa. Első pillanatban ösztönszerüleg ki akart a találkozás elől térni észrevétlenül, és az jutott eszébe, ezért ugyan kár volt a réten át azt a veszedelmes utat megkockáztatni, mert hiába húzódott le az árokba, annak fenekén nem volt semmi takarás, És most ott menjen végig megint?

Koromlábnak eszébe villant, hogy a Szemfogat is bizonyosan csak a nyúisírás csalta oda. Ez világosi Ha ő most újabb veszedelemnek téve ki magát viszszamegy, a nyulat Szemfog fogja megenni, ő pedig nyelheti az éhkoppot. Éktelen düh fogta el erre a gondolatra. Agyát elborította a vér, felugrott és azt gondolta:

Eh mit! Lesz, ami lesz! — Elszántan nekirohant a híres verekedőnek.

Szemfognak álmában sem jutott volna eszébe, hogy őt akármiféle róka meg merje támadni. Évek óta nem történt vele ilyesmi, úgyhogy jóformán már el is felejtette, hogy is volt az ő híres fogása, amelynek régi diadalát köszönhette, a védekezés módjaira meg már éppen nem emlékezett. Koromláb támadása teljesen készületlenül érte, és első meglepetésében csak összevissza kapkodott. Mire pedig összeszedte magát, már késő volt: Koromláb fölébekerült, vadul fojtogatta a torkát, és közben úgy rázogattia, mint holmi törlőrongyot. Jó pár percig tartott ez így, hörgő acsarkodás közben, míg végre Szemfognak sikerült ellenfele fogai közül kicsúsznia. De akkorára már olyan csúnyán ki volt készítve, hogy a verekedés folytatására gondolni sem mert, hanem — szégyen ide, szégyen oda! — esze nélkül elmenekült. Koromláb győztesen és lihegve egyedül maradt a küzdőtéren. Győzelme őt magát lepte meg legjobban, és első diadalmámoros gondolata ez volt:

— Nem is hittem volna, hogy ilyen erős vagyok! — De nyomban rá ez villant eszébe: Vagy talán Szemfog olyan gyönge? .. . Úgylátszik, abból, amit hirdettek róla, egy szó sem igaz. Csak a hírverés hitette el a világgal és velem is, hogy ilyen erős meg olyan hatalmas. Annak köszönheti, hogy uralkodott rajtunk. Hogy féltünk tőle, hogy nem mertünk ellene fellázadni! Pedig hát elpuhult, gyáva, gyenge rongy, akárcsak egy nyúl... Hopp, igaz! A nyúl! A nyúl most már hát az enyém! Majdnem meg is feledkeztem róla! Merre is van?

Beleszimatolt a levegőbe, de nem érzett semmit.

— Persze, hogy nem érzem! — gondolta. Hiszen a szél nem onnan fúj, hanem oda. Meg kell kerülnöm, akkor megkapom a szimatját, és egyenest rámehetek!

A sűrűség széléhez ért. Ott ki kellett^volna lépnie az aljnövényzet takarásából. Habozott egy-két pillanatig, mert ettől ösztönszerűen idegenkedett, és

— Akárhogy van is, egy bizonyos: Szemfogat

megvertem, legyőztem. Ezt még ma elmondom a hegység hírharangjának, a vén Bajusz-anyónak, és viszek neki egy darabot a nyúlból. Ö teleugatja majd győzelmem hírével az egész hegységet meg erdőt, és soha többé egyetlen róka sem mer majd belém kötni. Én kerülök a Szemfog helyére!... Érdekes! Pedig én csak a nyúlért támadtam meg, de lám: enyém lett a pozíciója is, a pozíció is engem illet.

Most ismét felsírt a nyúl:

— Oáá! Oáá! Oáá!

Koromláb szájában összefutott a nyál, amint a friss nyúlvér ízére gondolt, és óvatos, lassú, kimért léptekkel megindult a hang felé. Közben tovább bölcselkedett magában:

— így van ez jól, hogy a nyúlat az erősebb kapja. — És mert nagyon tudós olvasott róka volt (ami azt jelenti, hogy értett sok mindenféléhez, amihez semmi köze sem volt alapjában véve), hozzátette: Ez is a természetes kiválogatódás egyik jellegzetes példája: a természet a faj érdekében elsősorban az erősebbet juttatja táplálékhoz. Mert a természet...

Ebben a pillanatban éles fájdalom hasított az oldalába, lába megrogyott, és ugyanakkor rövid, s-iketítö csattanást hallott, amit háromszor vertek vissza a hegyoldalak.

— Mi ez? — gondolta felháborodva. — Szemfog orvul belé mert marni az oldalamba?

És fogával odakapott fájó oldalához, aztán nagy erőfeszítéssel tovább rohant, de összeesett, eldőlt, és csak a lába járt még a levegőben, mintha szaladna. De erről már nem tudott. A világ elhomályosodott előtte, szédülő fejében egy másodpercig még zavaros összevisszaságban kavargott a nyúl, Szemfog meg a természetes kiválogatódás elmélete, aztán hirtelen fekete sötétség borult az agyára: vége volt.

Vége volt Koromlábnak, Szemfog diadalmas legyőzőjének, az erősebbnek, sőt a hegység minden rókája közül legerősebbnek, akit a faj érdekében természet is pártfogásba vett, neki akarván juttatni a gyengébb Szemfog helyett a síró nyúlat táplálékul.

De hát egy kis hiba csúszott a számításba. Csak annyi, hogy nem nyúl sivalkodott, ott, a hármas bükk tövében, hanem egy ravasz vadász utánozta a bajba jutott nyúl sírását, hogy egy rókát puskacsö elé csaljon, és szegény Koromláb nagyszerű győzelmével így nem az életet vívta ki, hanem a halált. Ha ö lett volna gyengébb, ő maradt volna életben a természet, vagyis a természetes kiválogatódás ellenére.

Mert a természet dolgába ezúttal — szegény Koromláb vesztére — beleavatkozott és visszájára fordította a törvényt a természet mostohagyermeke

fin nrnrnflnri pl Ifnf Hp? A 7, Pt'Y>h/""\