St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)
1969-06-28 / 12. szám
Ihirek a nagyvilágból! MEGINDULNAK A FEGYVERKEZÉSI tárgyalások Amerika és a Szovjet között! Nixon elnök döntése megtörtént és Rogers külügy- Jminiszter azonnal hivatta Dobrihyin szovjet nagykövetet, aki ;szemmellátható örömmel fogadta a döntést és azonnal Moszkvába repült vele. A tárgyalások július 31-én megkezdődnek vagy Genfben, vagy Bécsben. A SALT (angol rövidítése a Stratégiai Fegyverek Korlátozásának Tárgyalása hévvel jelölt tárgyalássorozatnak) kihúzta a vörösszőnyeget a szenátusi liberális ellenzék lába alól, amely azt állította, hogy a Szovjet nem fog tárgyalni, ha az ABM- et felállítják. Dobrinyin ezt mondta: „Jó újságot vihetek hazai” íme, a radikál-liberális honfeladók megint leleplezték államférfim előrelátásuk hiányát! A SALT megindulását Laird honvédelmi miniszter titkos „tanúskodása” előzte meg a Ház felhatalmazási albizottsága előtt. Ezt a 89 oldalas titkos szöveget csak azután hozták nyilvánosságra, amikor Nixon elhatározta a SALT megindítását. Még a Kongresszus többi tagjai $em tudtak róla. Laird tanúskodásának az a lényege, hogy a US hajlandó nukleáris egyenlőséget és kölcsönös ABM-hálózatot kitárgyalni a Szovjettel. Ennek eléréséig mindkét ország növeli támadó erejét, (beleértve, a MIRV-et is) és a paritást ennek befejeződése titán érnék el, valamikor 1973-ban. Ez az elhatározás figyelembe vette a Szovjet Kína elleni nukleáris Szükségleteit és védekezési jogát is. Ezért megy bele Nixon a szovjet ABM kiépítésébe (eddig már 67 orosz ABM van a helyén) és az amerikai felállítása is ezért szükséges. (Laird drámai tanúskodása szerint a Szovjet irtózatos érőfeszítésekét tesz a nukleáris felsöbbség elérésére. Kennedy-Fult>right-Mansfield és a többi galamb már megint megbukott: maga a Szovjet is elismerte az amerikai ABM-paritás szükségét.) EGYRE KEMÉNYEBB AZ AMERIKAI választó álláspontja. Kezdődött Los Angelesben, ahol Yortyt újra megválasztották polgármesternek, folytatódott Minneapolisban, ahol egy eddig teljesen ismeretlen 41 éves detektívet, Charles Stenvig-et választották meg a republikánus jelölttel szemben. A republikánus jelöltet a helyi sajtó, a munkásszervezetek, Nixon elnök, sőt a ultraliberális Mc-Carthy szenátor is támogatta. Stenvig pár(onkívüli és kizárólag a „törvény t í--------------------------------------------és rend” jelöltje volt. A választó tehát a törvényt és rendet választotta itt is, pedig a republikánus jelölt is elég konzervatív volt. A rend-irányzat folytatódott New Yorkban, ahol a tipikusan liberális városi lakosság elvetette a liberális Lindsay és Wagner jelöltségét és mindkét párt erősen „rend”párti jelölteket küldött a novemberi választásra. Mindkét győztes kifejezetten a törvény és rend jelszavával indult. (Ha a Kongreszszusz ultraliberálisai meg akarják magukat választtatni, jó lesz, ha átmaszkirozzák magukat konzervatívokká, ha ugyan — a nép hisz nekik. De ez nem valószínű.) A MÁSIK FANTASZTIKUSAN ÉRDEKES és jellemző külpolitikai hír az, hogy Gromikó szovjet külügyminiszter azért járt Kairóban, hogy Nasser-nek átnyújtsa Amerika és a Szovjet (!) közös követelését — adjon Izraelnek területi engedményt a béke érdekében! Ezt megelőzően a Pravda már kirohant az arabok ellen. Ilyeneket írt: „a nacionálista és bosszúért lihegő hangulat felkorbácsolása olyan kalandba viheti bele Egyiptomot, amit Nasser rezsimje nem élhet túl”. Elég szép előkészítés, ügye? Ezután megjelent Gromikó és savanyú arccal közölte Nasserrel, hogy a US és a Szovjet megegyeztek abban (Dobrinyin és Sisco alállamtitkár 15 titkos megbeszélésén), hogy Izraelnek kell bizonyos területeket kapnia a biztonsága érdekében és — ami a legfantasztikusabb szenzáció! — hogy a Szovjet egyetért Amerikával abban, hogy — közvetlen tárgyalásokon kell a békét kitárgyalni Izraellel. — (Miért ment bele ebbe a drámai megállapodásba a Szovjet? Kína miatt! Az első hírünkben említett SALT-terv mutatja, hogy valóban van valami együttműködés a US és a Szovjet között — Kína ellen. Az, hogy Moszkva elismerte a délvietnámi dzsungel-kormányt, nem jelent sokat, mert nem tehette meg, hogy ne ismerje el. Kína is elismerte.) MIT SZÓL EHHEZ A LIBI FRONT? Michigan Egyetem közvéleménykutató intézete széleskörű kutatás alapján megállapította, hogy a tavalyi chicagói demokrata konvenció alkalmával kitört zavargások rendőri elfojtása kérdésében ez a nép véleménye: 25% úgy véli, bogy a rendőrség nem elég erőt használt a lázadás elfojtására; 32% szerint a rendőrség eljárása éppen megfelelő és helyes volt; 19 százalék vallotta csak, hogy a rendőrség túleröszakos volt; 12%-nak nem volt véleménye (vagyis nem rendőr-ellenes!) és másik 12% azt sem tudta, hogy voltak zavargások! (Ezek szerint a nép — és nem a libi politikusok, TV-k és sajtó! — ítélete csak 19%-ban szól az erőszak alkalmazása ellen, a többi helyesli, vagy annyira nem érdekli, hogy nem is tudott róla. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez az egyetem meglehetősen liberális, az eredmény meglepő. De mindenesetre alátámasztja állandó tételünket: aki lázad vagy lázit, azt egyszerűen el kell távolítani az utcákról vagy egyetemekről és meg kell büntetni!) LAIRD TITKOS TANÚSKODÁSA szerint a Szovjet igen nagy haladást ért el a nukleáris fegyverkezés technológiájában. 1. most kísérleteznek egy egészen fejlett elhárító (ABM) rakétával, amely egy darabig „lustálkodik” a levegőben és bevárja az ellenséges rakétát. Ezzel nagy időelőnyt nyernének, mert ezeket a „lusta” rakétákat már az ellenséges támadó rakéták kilövésének pillanatában, esetleg még előbb felküldhetik. 2. a MIRV rakétafejet (amely egyszerre több nukleáris töltetet visz magával, melyek különböző célpontokra irányulnak) máris tökéletesítették. Múlt számunkban beszámoltunk már erről. További értesülés: a szovjet SS-11, amelyet a Csendes óceán felett lőttek ki, nem egyszerre engedte ki a 3 töltetét, hanem egymás után, de közben cikkcakkos utat írva le, amivel az elhárító rakéták dolgát nehezíti meg. 3. Kína még ez évben megkezdi egy kontinens-közti nagy rakéta kísérleteit, ami a Szovjet minden részét belöheti és bizonyos mértékben Kanada és US nyugati partvidékeit is fenyegetheti. Ezért építi a Szovjet a maga ABM-jét és ezért kell Amerikának is megépítenie a magáét. 4. Archangelszkben és egy másik — ismeretlen távolkeleti — hajóépítő üzemben eddig 8-9 Polarisz típusú atomhajtású tengeralattjárót bocsátottak vízre, egyenként 16 rakétával, melyeknek 1.500 mf-es hatósugaruk van. (Ha ezek után az ember a 40 szenátor beadványát olvassa, mely el akarja tiltani a Pentagonnak a MIRV-kísérleteket, egyszerűen megdöbben. Ugyancsak megdöbben Szegény kutyus, mintha zavarban lenne és nem értené, hogy mit akar tőle ez a három kiváncsi majom? Talán ezt kérdezik: „Szereted a macskákat?” az ABM elleni politikai Karct'ől Is. A Szovjetnek már 67 Galoska elhárító rakétája van pozícióban, s erőltetett tempóban építi tovább az ABM-jét. Amerikának nem szabad! Tegye le a fegyvert! Szegény Mr. Józan Ész... most igazán megállhat az esze.) AZ ULTRALIBERÁLIS PERCY SZENÁTOR, aki már 1968-ban szeretett volna elnökjelölt lenni, megint mozgolódik. A republikánus galamb már készülődik az 1972-es elnökválasztásokra. Ö is többszörös milliomos, sőt — fiatal kora ellenére — nemsokára nagypapa lesz. Lányát John Rockefeller IV., a fiatal demokrata politikus vette el, aki vagy szenátor, vagy kormányzó akar lenni West Virginiában a legközelebbi alkalommal. (A republikánus párton belül Percy szenátor az egyetlen, aki megpróbálkozik Nixon ellen. A zavargásokat védő liberális szenátor jól tenné, ha előbb elolvasná az újságokat: hogy választanak a nagyvarosok és csak azután Hohn! ki millióit — semmiért.) A MOSZKVAI KOMMUNISTA konferencia egyik roppant érdé kés eseménye volt, hogy a konfe rencia megállapított szabályai sze rint a szovjet lapoknak is kellet hozniuk a felszólalások részlete: tartalmát. így azután Iván hirte len rádöbbent arra, hogy nem i: mindenki imádja annyira a Szov jetet, mint ahogy ezt eddig olvas ták. A meglepetés lassan-lassai tovább alakul — belső ellenállás sá. Ha más kommunistáknak sza bad, miért nem szabad nekik i: bírálni a Kreml lordjait? (Nagyor lehetséges, hogy emiatt a szabáh miatt szegték meg az orosz vezé rek előzetes Ígéreteiket, hogy Ki nát nem bántják. így legalább s Kína-ellenes beszédek — sokszoi abszolút jelentéktelen pártok ré széről — azt mutatják, hogy „aí egész világ” a szovjet diktátorok pártján áll —- Kína ellen.) (FIGYELŐ) BEMUTATJUK OLVASÓINKNAK Mmc. Pompidou-1 Franciaország új elnöke magas, karcsú, szőke feleséget visz az Elyséebe, a párizsi Fehér Házba. Az arisztokratikus megjelenésű asszony 57 éves, de legalább tízzel fiatalabbnak látszik. Egyszer már majdnem „first lady” lett belőle. Párizsi egyetemista korában megismerkedett egy szenegáli fiatalemberrel: Leopold Seder Senghorral, aki sokáig udvarolt neki. Barátaik már biztosra vették, hogy házaspár lesz belőlük. Talán a fiatalember is gondolt erre, mégis egyedül tért vissza hazájába, ahol 1958-ban, függetlenségük kikiáltásakor Szenegál, az egykori francia gyarmat első államelnökévé választották. A házasság meghiúsulásának oka Pompidou volt, a mostani elnök, aki ugyancsak udvarolni kezdett későbbi feleségének, akinek egyébként Claude Cahour a leánykori neve. Chateau Contierben, Nyugat-Franciaország egy jelentéktelen városkájában született, ahol szabadgondolkodó édesapja általános orvosi prakszist folytatott. A szerelmesek 1935-ben esküdtek meg Marseillesben. Annak idején Pompidou itt tanított és tulajdonképpen itt indult el a karrierje, amelynek Claude asszony komoly egyengetője volt. Megjelenésével, modorával, tudásával és szellemességével segítette férjét az előrejutásban. Még csak bankigazgató volt Pompidou, de feleségével együtt már tagja a párizsi nagyvilági életnek és a St. Tropezben székelő művész- és pénzarisztokráciának. Ezért a kissé túlzajos magánéletéért nevezték el egyes francia lapok „Madema Pompidour”-nak a szép Claude-ot, XV. Lajos híres barátnője, Mme Pompadour után. Ezzel a környezettel abban a pillanatban szakítottak, amikor Pompidou 1962-ben Franciaország miniszterelnöke lett, de ez a szakító úgylátszik, nem végleges. elnökváltozásnak körülbelül olyan jellege van az Elyséeben, mint amilyen John és Jacqueline Kennedy beköltözésének volt a Fehér Házba a puritán és tartózkodó modorú Eisenhowerék után. De Gaulle sem lelkesedett a nagy társaságért, nem élt társadalmi életet, amiért a francia felső tízezer neheztelt is rá egy kicsit. Pompidouék alatt másként lesz. A zene- és báltermek megnyílnak a művészek, tudósok, pénzemberek és mágnások előtt. Máris folyik a vidám életet megelőző nagytakarítás és készülődés, amelyet az orvosnak készülő egyetlen fiuk: Alain irányít, ha nem is a legnagyobb lelkesedéssel. De hát segítenie kell a mamának, akinek nagy tervei vannak Franciaország kulturális életének megújítása terén ... Rákosi Viktor: Az utolsó Bikity Mai tárcánk szerzője Sipulus álnéven abban az időben írta leglesújtóbb szatíráit, amikor i majdnem mindenki úgy látta Magyarországon, hogy a zenit felé közeledünk és nincsen messze az az idő, amikor a Monarchia nagyhatalmi állását Magyarország határozza meg. A honfoglalás 1000 éves fordulóját ünnepelték és a sok l görögtüz és dínom-dánom mögött csak kevesen vették észre a közelgő tragédia felhőit. Közéjük tartozott Sipulus is, ellentétben fivérével, a publicista Rákosi Jenővel, aki 30 milliós magyarságú Magyarországról álmodott. Alábbi mondanivalói egy olyan típusról szólnak, amely a maga korlátoltságában, beképzeltségében és nemtörődömségével siettette a tragédia bekövetkezését. A kereki társaság az első héten megaprehendált rám, mert a kedvemért rendezett versenyevésekböl, jóval a célpont előtt, kidőltem. De a második héten mind kibékültek velem; mert akkor kezdődtek a versenyivások. És ezekből nem dőltem ki soha. A férfimulatságok elsején megjelent egy dereshajú, a cigarettafüsttől sárgás bajuszú, negyvennegyvenötéves úri ember, aki röviden így mutatta be magát: — Bikity! S rám nézett. Mikor látta, hogy a név semmi hatással nincs rám, ismételte: — Bikity Pongrác! Ezt már követeled parancsoló hangon mondta, úgy, hogy majdnem azt hittem, belém akar kötni. Mikor odább ment, megkérdeztem Pákh Andort: — Te, micsoda vadállat ez a Bikity? ■— Nem hallottad a hírét? — Soha életemben. — Ö az utolsó Bikity, És ezt bizonyos kegyelettel és büszkeséggel mondta. — Mit jelent az, hogy ő az utolsó Bikity? — kérdeztem tovább. — Hogy több Bikity nincs ezen a kerek világon. Ő az egyetlen. — S úgy látszik, ö erre nagyon büszke. — Hogyne lenne büszke? Egy hatszáz éves ódon törzsnek az utolsó hajtása. — Jó, jó. De hát miért büszke? — Hogy éppen ő ez a hajtás s nem te, vagy én, vagy egy harmadik.-— Úgy látszik, te is büszke vagy rá! — Persze, hogy az vagyok, — felelt Bandi, kissé sértődötten. — És pedig mire? — Arra, hogy ez az utolsó Bikity itt lakik Kerekiben és nem másutt. Megnyugodtam benne. Elvégre helyes, ha Kerekiben van egy dolog, ami Londonban nincs meg. Mivel dicsekednék Kereki, ha még Bikity is Londonban laknék! Elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom Bikity Pongrácot. Hallgatag ember volt, gyakran ivott, de nagyokat s látszott rajta, hogy van benne valami tudat, amely másokban nincs, sőt nem is lehet meg. Soha ki nem találtam volna magamtól, hogy mi ez; de mivel tudtam, hát láttam, hogy érzi és méltósággal viseli a tudatot, hogy ö az utolsó Bikity. Hogy tanulmányaim sikerre vezessenek, bele helyezkedtem a közhangulatba. Elfogadtam Bikityt nagy embernek. Melléje ültem s mulattattam öt. Ügy fogadott, mint a perzsa sah a rabszolgát, aki legyezi öt. De öt-hat perc alatt mégis engedett egy kicsit a jég s megszólalt: — Hát Zápolya, Zápolya? — Mi tetszik? — Azt kérdem, hogy a nemesség dolgában Zápolyáig megyünk? — Kicsoda? Ön? Csöndes megvetéssel nevetett, vagyis csöndes nevetéssel megvetett. Hirtelen abbahagyta a nevetést s száraz, rideg hangon szólt: — Köztudomású, hogy a Bikityek Róbert Károly havasalföldi hadjárata alatt kapták a nemességüket. Tehát majdnem hétszáz év előtt. Én vagyok a huszonkettedik Bikity Pongrác. Önről mondják, hogy Zápolya idejében . . . Haha . . . kétszáz évvel később . . . újdonsült nemesség ... mi a predikátuma? — Bögötei. •— A címere? — Ökörfej, melyet véres kéz tart a szarvánál fogva. — Liferáns volt — Kicsoda? — Az őse. — Hogyan? — Ökröt liferált a hadseregnek. — S az ön címere? — kérdem viszont. — Félhold és zabkalász. — Az ön őse is liferáns volt. Az utolsó Bikity fölhorkant. — Ugyan, ugyan? — És pedig zabot liferált. — Hát a félhold? — A félhold? Hát. .. Éjjel liferálta a zabot. Enynyit jelent. Bikity Pongrác kiitta egy hajtásra a félliteres poharat s a falhoz vágta. Aztán hörgé: — Tudja-e, hogy én vagyok az utolsó Bikity? Velem kihal a hétszáz éves família. Hogy mer velem így beszélni? Ön visszaél a helyzetével... — Miféle helyzetemmel? — Azzal, hogy én, mint utolsó Bikity, akárhogy sérteget is, nem provokálhatom. — Már miért ne provokálhatna? — Mert én, mint utolsó Bikity, nem tehetem kockára az életemet. Lelkére venné-e azt, hogy ön ölte ki a Bikity familiát? . . . . . . E zajosan kezdődött beszélgetésből mindenki bizonyosan azt következteti, hogy mi ott csülökre mentünk s agyba-föbe vertük egymást. Sző sincs róla! Testvériséget ittunk s a legjobb barátok lettünk. — Az a kis korkülönbség nem határoz, — mondá. — Én harminc éves vagyok, te meg legföljebb negyvenöt, — felelém. — Nem az, nem az, pajtás... Az a hétszáz év... tudod, nemesség tekintetében. (Vagy úgy?) Lassankint hozzászoktam ahhoz, hogy Pongrác különb ember a többinél, magam is beolvadtam a közbámulatba s tisztelettel tekintettem a XIX-dik század egyetlen Bikityére. Egyszer nagyon kitaláltunk rúgni a hámból s én támogattam hazafelé Bikity Pongrácot. — Szeretsz sétálni? — kérdé hirtelen. — Szeretnék, ha nem volnál olyan nehéz. Egyszerre kitépte magát karjaimból s oly egyenesen állt, mint a jegenyefa. — Én nem vagyok részeg, csak tetettem magamat, hogy elmenekülhessek a társaságtól... Pajtás, nekem vigyáznom kell magamra. Nincs több Bikity ezen a világon. — Hát aztán? Ha vigyázol is csak meghalsz, meg ha nem vigyázol is meghalsz. — Nem úgy van, pajtás ... No gyerünk sétálni. A Kárászék kertje mellett kimentünk a rétre, a patak mellé, hol mélán bóbiskoltak a füzfasorok s a vízből könnyű őszi pára emelkedett föl a tiszta, holdas éjben. Megállt, a szemem közé nézett és így szólt: — Pajtás, te fővárosban lakói, elfogulatlan ember vagy . . . Tudd meg, de ne mond senkinek: Én szerelmes vagyok ... — Hát aztán? — Szeretnék megházasodni. — Hát házasodjál meg! — Nem lehet, — felelt nehéz sóhajtással. — Miért? — Miért? Te ezt nem érted? Igaz, nem értettem. Egy királynak lemondani a trónról, egy színésznőnek lemondani a színpadról nem lehet olyan nehéz, mint egy Bikitynek lemondani arról, hogy ö -az utolsó Bikity! Dicsősége, tekintélye, népszerűsége ehhez fűződött. E nélkül egy mulatságos szamár volt, akivel senkise törődött. — Ugyan kérlek, csak házasodjál meg. Nem olyan bizonyos.. . — Bizonyos! — mondá ö bús lemondással. Egy hét múlva visszajöttem, a fővárosba. Két hónap múlva pedig Pákh Andornak egy fölháborodással telt leveléből értesültem, hogy az utolsó Bikity megházasodott s elköltözőt Kerekiböl. Bukását nem tudta ott elviselni.
