St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-06-28 / 12. szám

Megint győzött de Gaulle

(+) Tehát megválasztották Pompidout. Ugyan ki mást választhattak volna?

Poher nagypapa-anyag, nem de Gaulle alkotmányához méretezte a Teremtő. A francia elnöknek Gullivernek kell lennie, vagy — hagyni, hogy a törpék összetörjék az Ötödik Köztársaságot. Poher polgármesternek való egy kis vidéki városba, ahol a citoyent csak az izgatja, hogy mi lesz ebédre.

Duclos, a cukrász? Igaz, ötmillió szavazatot kapót az első menetben, holott a kommunista párt taglétszáma félmillió alá sülyedt. Miért szavazott rá az a négy és félmillió, akit kötéllel sem tudnak bevonszolni a pártigazolványos komrádok közé? Nem olyan nagy rejtély. A jó öreg Duclos igen vonzó egyéniség, nem lehet nem szeretni. Aféle „népiesch jópofa”, valami szentimentális emlék a múltból és hát — tudták, hogy úgysem lehet belőle elnök. Ezek dacszavazatok voltak és nem a marxizmusra estek, hanem — csak Duclosra. Hogy miért nem szavaztak a baloldal más jelöltjére, ha nem voltak komunisták? Mert a baloldalon csak jelöltek voltak, de — a baloldal hiányzott. Defterre? Lokális nagyság. Mendés-France, az egykori fenegyerek rég likvidálta önmagát. A radikális Rocard? Párizsi fögyűlését nem is tudta megtartani, mert csak három tucatnyi választó jelent meg. Krivine, a „trotzkyista”? Ő volt a választás bohóca.

Ki más jöhetett volna, mint Pompidou?

A második menet már megmutatta, hogy Poher mennyire törpe. Az, hogy mégis 42%-ot hozott össze, ne tévesszen meg senkit! Csak a szavazókból, de nem a választókból. A második menetben távolmaradt az urnáktól az az ötmillió, aki Duclosra szavazott. Nem mintha a kommunisták biztatása hatott volna! Ez csak, a félmilliónyi kommunista párttagra hatott — esetleg. A többi azért nem szavazott, mert nem kellett nekik — senki.

Halandzsa az, hogy a kommunista párt azért bojkottálta Pohert, mert túlságosan németbarát, vagy mert jobban Moszkva-ellenes, mint Pompidou. A párt tudta, hogy a négy és félmilliós dacszavazat csak Duclos személyének szólt és attól félt, hogy ha kiáll Poher mellett, ezek akkor sem szavaznak és így — Poherrel együtt bukik meg.

Vegyük végre tudomásul: de Gaulle évtizede elhallgattatta a baloldalt. Baloldal, mint egységes politikai erő különben sem volt, csak a hangjában élt és ez a hang nem hallatszott a tábornok olimpuszi mennydörgése mellett. A baloldalt ma már csak a kommunisták képviselik, azok is egyre inkább hanggal, mint alkotmányos potenciállal. Sikerült önmagukat legyőzniük. Egyrészt a francia jólét növekedésének kontrasztjával a kommunista államok növekvő szegénységével szemben, másrészt a Brezsnyev-doktrinával, amit Csehszlovákia elözönlése idején megtagadtak és most Moszkvában megint elfogadtak.

De Gaulle megtanította a franciákat arra, hogy a törvény és rend mindig jobb, mégha kissé fennsőséges is, mint Bendit-Cohn terrorja.

Másszóval: az, hogy csütörtökön Pompidou ült az Ötödik Köztársaság monarchikus méretre szabott elnöki székébe — de Gaulle választási győzelme volt. Az írországi remete egyetlen szót sem szólt, nem dörgött Poher ellen, nem ajánlgatta Pompidout, de mégis ö döntötte el a választást. Ezzel az utolsó bűvészmutatványával bebizonyította, hogy a gaulleizmusa megmaradt, ha ö maga ki is vonult belőle. Végeredményben ez természetes. Az egyszerű emberben előbb-utóbb felébred az izgágaság elleni undor. Hagyják békén! Dolgozni akar.

Pompidou valószinüleg hosszú időre megszilárdította a gaulleizmust. A nagyon tekintélyes Le Monde Beauve-Méry-je azt írta, hogy Pompidou elindult az egypárt-rendszer útján. Óriási többsége van a nemzetgyűlésben és ez még négy hosszú évig tart. Négy év alatt egy kicsit kivon és hozzáad a gaulleizmushoz. Kivonja belőle azt, ami de Gaulleban túl misztikus volt és hozzáadja azt, ami elődjéből hiányzott: a napi realitások megbecsülését.

De Gaulle a holnapután embere volt, Pompidou a máé, legfeljebb a holnapé lesz. De a választást mégis ez a makacs öregúr nyerte meg neki, mert nagyságának hipnózisa alól még sokáig nem lehet kiszabadulni. De Gaulle nem tért vissza az Elysée-be, hanem egyszerűen — ott maradt.

A tábornokot leszavazhatta a francia nép, de a nagyságát nem.

Ehhez a saját lelkét kellene megtagadnia.

Béldy Béla:

Az események nyomában

„Mr.55 Armstrong

Ügy néz ki eddig, hogy az Apollo 11 július 16-iki fellövése tervszerűen megtörténik. Ezek után elkezdhetünk szurkolni az ember első igazi nagy diadaláért az Űrben: a Holdra-lépésért.

A menetrend szerint július 21- ikének kezdő óráiban — 2 óra 17 perckor — lép az első földi lény a Holdra. A Hold-kabinnak két utasa lesz: Mr. Armstrong, aki egyben az egész út parancsnoka is és Aldrin ezredes. Közülük Mr. Armstrong lesz az, aki — a dicsőségbe lép.

A Hold meghódításában az Egyesült Államok ragyogó tudósainak, szakembereinek, űrhajósainak, mérnökeinek és munkásainak tízezrei vesznek részt, az adófizető polgáron kívül, aki 25 billió dollárjával járult hozzá ehhez a történelmi pillanathoz. Soha nem volt még ilyen „kollektiv” vállalkozás a Földön és soha nem övezett még ekkora dicsfény egyetlen hódítót sem. Ebben a vállalkozásban a maga emberi arcával mutatkozik meg az amerikai demokrácia. Nem a kényszer, hanem a haladás közös vágya küldi az első embert a Holdra. És ez az első ember — „Mr.” Armstrong lesz..,

Figyeljünk csak! Az űrpilóták között alig akadt civil. Majdnem valamennyien katonák. Az Apollo 11 három utasa közül is: Aldrin és Collins katonák. De Armstrong — civil.

Az első embert, akit a Holdra léptet Amerika, a civilek sorából választották. És ez a nagy szimbólum! Nem Colonel Aldrin, hanem Mr. Armstrong lesz az első ember egy idegen égitesten.

Csodálatos ez a szimbolikus elhatározás. Nem a „nem akarunk katonát látni” jelszavú destruktív liberálizmus döntése ez, hanem annak az elismerése, hogy ha Mr. Citizennek kell hordoznia Amerika terheit, neki kell juttatni a dicsőségét is.

A kis liberális csahosok továbbra is ugathatják a katonákat, akikből az Apollo-sorozat hőseinek többsége kikerült, de a Holdat hiába ugatják. A Hold Mr. Citizené, nem a társutas szenátor uraké. És nem is a hőn szeretett Iváné, aki szintén — kimaradt a dicsőségből.

Utolsó grimasz

A Warren-bíröság utolsó napjait éli: a régi főbíró megy. De az amerikai törvényhozás még megkapta tőle a majdnem obszcén utolsó grimaszát. Adam Clayton Powell harlemi néger hippie-papnak adott igazat a képviselöházzal szemben.

A döntés következetes volt. Következetes a megelőző döntésekhez és az egész szellemhez, amit a destrukció határáig sodort Earl Warren Supreme Court-ja. Ezek a döntések — kicsinyes technikai bibliamagyarázatok alapján — megint az utcára szabadították az elítélt gyilkost, a nőt becstelenítö suhancot, az útonálló banditát. Ezek után igazán nem lehetett más döntést várni a Powell-ügyben sem.

Powell képviselő úr másra használta a közpénzeket, mint szabad lett volna. Erre a Képviselöház 1967. március 1-én — 307:116 szavazati arányú határozatával — kizárta tagjai sorából. Mi mást tehetett volna? Hagynia kellett volna, hogy megtévedt tagja továbbra is képviselő maradjon és részt vegyen a döntésekben, amelyek nemcsak Harlemet, hanem egész Amerikát érintették? A kizárás elleni fellebbezést Warren Burger, az új főbíró, aki akkor a Washington D. C. fellebbezési körlet elnöke volt, elutasította azzal, hogy a bíróság nem avatkozhat bele a törvényhozás jogkörébe. Powellt „a bíróság megvetéséért” is elítélték egy néger asszony megrágalmazásával kapcsolatban. De Earl Warren főbírót mindez nem izgatta. Azért is beavatkozott az ügybe.

Ezzel nem csupán saját erkölcsi felelőtlenségéről adott pecsétes bizonyítványt, hanem megsértette a „hatalom megoszlásának” szent alaptörvényét, amelyen az amerikai alkotmány felépült. A bíráskodási ág nem avatkozhat bele a törvényhozási ág munkájába, mert Amerikában a nép által választott Kongresszus a legfőbb törvényhozói hatalom és nem a kinevezett Supreme Court.

Warren főbíró úr utolsó fintorát túléli Amerika. De a szellemét csak akkor, ha azt gyökerestől kiirtja a Supreme Courtból az új főbíró, a Warren-birőság által felülbírált — Warren Burger,

Fidél

A moszkvai családi cirkusz fő attrakciója othon ülte ki a szovjet hős birkózását San Marinovai és a többi mumusokkal. Fidél otthon maradt. Csak megfigyelőket küldött, akik kubai szivarokkal kedveskedtek a komrádoknak. De nem mindegyiknek! Nem ám! A szovjet testvéreknek nem. Fidél haragszom-rádot játszik a moszkvai medvével. Nem engedi, hogy az — táncoltassa őt. Alá sem írta a közös családi nyilatkozatot.

Vajon, mi rejlik Fidél szakálla mögött? Két válasz kínálkozik. Az egyik az, hogy Fidél szíve vörösebb, mint a Kreml lordjaié. Nem elég kommunizmus neki az a fajta, amit a Szovjet exportál, ö forradalmat akart Latin-Amerikában, de Leonid és Alekszej leintették. Ök importálni akarnak onnan. Nem kifejezetten azért, hogy a luxushoz szoktatott Ivánnak több banánt és kávét adhassanak, hanem hogy kiüssék Amerikát a déli nyeregből. Ezt nem szereti Fidél. Ö marxabb Marxnál és leninebb Leninnél.

De van egy másik válasz is. Fidélt az oroszok tartják ki. Napi egy millió dollárjukba kerül a szakáll-ápolás. Sajnos, ez nem elég. Moszkvának sok, de Fidélnek kevés. Éppen csak hogy megél belőle. Miért viszi hát Moszkva a pénzét Peruba és máshová, amikor azt ő is el tudná költeni?

Lehet, hogy egy nagyarányú zsarolási művelet indult el Fidél pihent agyából? De hogy sikerül-e, az más kérdés. A ruszkik mesterei a zsarolásnak, Fidél nem igen járhat túl az eszükön.

De mindenképpen nagyon érdekes, hogy Fidél, az amerikai társutasok körülrajongott hőse, a nagy New York-i parádé Grál lovagja, aki leszúrta a csúnya diktátor Battistát — többet akar. Enynyire naív lenne, hogy Moszkvától akarja kizsarolni ezt a többet?

Forduljon az amerikai liberálisokhoz! Ök boldogan áldoznak az ilyen szent ügyre! Ügy lehet, hogy Arthur és Jeromos William még szakállt is növesztenének hozzá. Hátha megtartja őket Fidél házi történésznek és külügyi szakértőnek, ha átveszi az uralmat — Amerika fölött.,.

Magyar évfordulók

(június 31-töl július 6-ig)

1803-ban született Velencében Vetter Antal honvédtábornok, az 1848 évi szabadságharc első katonai főparancsnoka, (166 éve).

1818-ban született Budán Semmelweis Ignác Fülöp, a gyermekágyi láz leküzdöje, „az anyák megmentöje”, (151 éve).

1844- ben Kölcsey Erkel által megzenésített Himnuszának bemutatása Pesten (125 éve).

1845- ben született Szinyeújfaluban Szinyei Merse Pál festőművész, (124 éve).

1864-ben született Puszfödémesen Lavotta János zeneszerző és hegedűművész, (105 éve).

1880-ban született Budapesten Szirmai Albert zeneszerző, (89 éve).

1883- ban született Gyomán Vidovszky Béla festőművész, (86 éve).

1884- ben született Alsórajkon Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész, (85 éve).

Kanada és a „Hold-talaj”

Kanadában egy újfajta nacionalizmus egyre jobban uszít az „Államok” ellen, ami alatt az Egyesült Államok értendő. Valami furcsa ellentmondással: ugyanaz a liberális rezsim, sajtó és hangcsoport szeretné elvitani Quebectől az önrendelkezés jogát, amelyik a saját magáét félti — egy idegen hatalomtól.

Amíg csak a „gazdasági gyarmatosításról” volt szó, a gyanútlan ember hajlandó volt azt hinni, hogy ez árt Kanadának, mert kizsákmányolja és elszegényíti. Persze, a nemgyanutlan ember tudja, hogy ennek pont az ellenkezője igaz.

Azután következett a „tudományos invázió” vádja. „Idegen” tanárok árasztják el a kanadai egyetemeket. 1961-ben még a profeszszorok 75%-a kanadai volt, ma már kevesebb, mint 50%. Ez az invázió káros — mondják, — mert megfosztja Kanadát az egyéniségétől. Ám a tudomány nemzetközi és olyan mindegy, hogy az, aki tud, milyen nációhoz tartozik. Ha pedig nem, akkor meg — az Isten szerelméért! — miért engedik letelepedni őket és — főleg — miért nevezik ki ök maguk ezeket az idegeneket a tanszékekre? Itt van Andreas Papandreou, a görög szociálista-liberális forradalmár! Hát ö nem idegen? Akkor viszont miért örülnek neki olyan nagyon?

Van valami nevetséges ebben a vitában, ami nem méltó ehhez a remek néphez. El akarnak zárkózni? Ök, akik Kanada végtelen tundráit járták be? Hogy lehet egy ilyen népnek elzárkózni? Ez ostobaság lenne és nyilván nem is gondolnak rá. Nem a nép kiált farkast, valahányszor az „Államokról” van szó, hanem csak a liberális Establishment. Ez ugyanis jólhangzó frázis és esetleg szavazatokat jelent.

Csák az érthetetlen, hogy miért várják most olyan izgalommal az Apollo 11 zsákmányát: a Holdtalaj és szikladarabok mintáit? Merthogy ezekből a kanadai tudósok is kapnak. Az „Államoktól”. A józan ember természetesnek tartja ezt, de a bongo-dobok miért nem zörögnek most? Hiszen ez is az „Államokból” jön! Ez is tudományos invázió!

Az egész kérdés — mint annyiszor leszögeztük már — ostoba és bajtkeltö. Két angolnyelvű nép, amely egymás mellett él, nem választhatja el egymást térképészeti határokkal. Ez nem Kanada érdeke! Ez a világkommunizmus érdeke! Az „Államokban” már egy évszázada integrálták — egy nagyon véres polgárháború után — a Délt és — dehogyis szűnt meg az „egyénisége”! Pláne nem szűnhet meg Kanadáé a US. tőkéjének, vagy tudósainak beszivárgása által! Mindentől eltekintve: már csak azért sem, mert a US-nek nincs egyénisége, amit másokra kényszeríhetne. Ez nem tiszteletreméltó, hazafias nacionálizmus, hanem Afrikára emlékeztető törzsi politika.

És semmiképpen sem a szabad emberi érintkezést hirdető liberális rezsim és sajtó szájára való. Ezzel csak azt árulják el, hogy valójában nem az emberi testvériséget, hanem a széthúzást, a viszályt és így — következményeiben — a világhódító kommunizmus érdekeit szolgálják.

Nyíregyházy Pál:

„Tokaj szőlovesszein nektárt csepegtettél.”

Tokaj története már elmúlt ezer esztendős. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője írja, hogy „azon hegy tövében fekvő területet, ahol a Bodrog a Tiszába szakad, Árpád egyik legserényebb katonája, Tarczal vezér kapta a fejedelemtől ajándékba.” Némelyek a szláv „sztokay” szóból származtatják a városka nevét, ami „összefolyást” jelent, vagyis a Tisza és a Bodrog egyesülésére mutat. Világhírre emelkedett a „tokaji”-nak nevezett, ízre, illatra és zamatra egyaránt páratlannak elismert boraival.

Az első szölőtelepítök valószínűleg a tatárdúlás után IV. Béla után behívott olasz vincellérek voltak, amit az is valószínűsít, hogy a legjelesebb hegyaljai fajszőlő, a furmint, latin, illetőleg olasz eredetű.

A tokaji bor kitűnőségét a Hegyalja talajának és éghajlatának sajátságos együttműködése okozza. Mindkettő elengedhetetlenül szükséges. Próbáltak rajnamelléki kísérleti telepeken tokaji furmintot termelni, de csekély értékű bort adott. Isten csak szerencsétlen magyar népét ajándékozta meg e kincssel, s ezért imádkozunk Hozzá így a Himnuszban: „Tokaj szőlöveszszein nektárt csepegtettél”.

A Hegyalja talaja trachit málladék, mely bőséges növényi táplálóanyaggal látja el a szőlőkultúrát. Ezenkívül nagyfokú hoelnyelő képessége van, hamarább melegszik át, mint más talaj, és naplemente után is sokáig megtartja a meleget. Az éghajlat sajátossága pedig így érvényesül: forró nyár, szép egyenletes ősz, amikor gyakori a szinte kánikulaszerű hőség és később — októberben — a deres hajnalokat veröfényes meleg nappalok követik, ilyenkor — ha kellő esőzések váltakoznak — beáll az aszúképződés.

A filoxéra vész miatt a múlt század 90-es éveiben siralomvölggyé vált a nektárt termő hegyek vidám tanyája. Újjá kellett telepíteni az egész tokaji borvidéket, s ekkor amerikai alanyra oltott vesszőkkel alapították meg a jövőt. Az 1901 évi termés meggyőzte a szőlőbirtokosokat, hogy az amerikai oltványok termése nem marad el a régebbi évjáratú borok mögött.

A valódi hegyaljai szőlőművelés inkább a bor minőségére, mint a mennyiségére irányul, s e célt a ritkább ültetéssel, a különleges metszéssel és végül a késői szüreteléssel érik el.

Mennyi veszély fenyegeti a termést? Tavaszi fagy, gyakori eső, nagy szél, öböly, szárazság, hideg nyár, huzamos őszi eső kiszámíthatatlan károkat okozhat.

A szüretet, szinte egész Európa összes borvidékei között, legkésőbb a Hegyalján tartják meg. Rátartós szőlősgazda Simon Juda előtt (október 28) soha sem fogott a szürethez. A nemes furmint később érő természetű, sokkal több melegre yan szüksége, mint más szőlőnek, s ezért a szüretelés gyakran csak november 10. táján ér véget.

A híres aszúbor kiváló esztendők terméseiből készült, amikor az aszú-szemeket leszedték a fürtökről. Az aszúszedésnek két módja van. Vagy mindjárt a szedésnél szemelik le a töppedt bogyókat s apró cserépcsuprokba gyűjtik, vagy a puttonosok e célra elkészített deszkatáblákra öntik puttonjuk tartalmát, ahol hozzáértők átválogatják s az aszúszemeket kiszedik.

Az aszúszőlőt kádban tartják a kitaposásig. Apránként addig tapossák, míg péphez lesz hasonlóvá. Ekkor a legjobb minőségű mustot öntik rá, többször felkavarják, hogy teljesen kilúgozza az aszú cukortartalmát. Aztán mégegyszer kitapossák s a mézédes sötét, zavaros folyadékot hordókba fejtik le.

Az aszúbor készítését. Sepsi László Máté, Lőrántffy Zsuzsánna udvari papja, később bényei prédikátor találta fel, ki a fejedelemnö újhelyi Oremus szőlőjének terméséből készítette az első nektárt.

A tokaj-hegyaljai borvidék főterméke azonban mégsem az aszúbor, hanem a „szomorodni”. Nem tudjuk, hogy miért használ" ják ezt a szláv szót a borok fejedelmének elnevezésére. Talán a lengyelektől származik e név, akik hajdan bőkezűen fizető vásárlói voltak a hegyaljai boroknak.

A szomorodni erős pecsenye bor. Jő évek aszús terméséből szűrik, melyből az aszúszemeket nem szedik ki. Kétszer tapossák, miközben az első ízben nyert törkölyén a must hét-nyolc órát áll, hogy az aszúszemekből a cukor, a szőlő héjából pedig a zamatosság kiázhasson.

★

Távol ködébe vesző Kopasz, vén történelmi kapuőr a magyar Kánaán kapujában — Téged is kommunista párttitkárok dirigálnak. Az új gazda alatt elpusztultak az öreg tőkék, melyekről Rákóczi Ferenc szüretelt egykor. Kossuthtal is volt egyidős, az én gyermekkoromban még mutogatták Tokajban.

Krúdy már az 1910-es jégverés esztendejében panaszkodott, hogy a Hegyalján már annyi bor sem terem, amennyi elegendő volna egy nagyobb szabású lakodalomhoz. Régi krónikások feljegyezték, hogyan ifjodtak meg öreg császárok és elaggott püspökök a tokaji bor illatától. De a legrégibb arany is megkopik idővel, s ugyan ki merné nyugodt szívvel állítani manapság, hogy ivott valódi tokaji bort? Különösen, ha a kommunista állami pincegazdaság által duplán lepecsételt üvegben állítják elébe.

Nagy Péter orosz cár igen kedvelte a nehéz hegyaljai borokat, hosszú szekérkaravánok szállították Szentpétervárra. Nagy csapás volt a borvidékre Mária Teréziának az a rendeleté, mely szerint Német- és Oroszországba magyar bort kivinni csak annak szabad, aki ugyanannyi mennyiségű osztrák bornak kivitelére is kötelezi magát. E rendelet alkotmánysértő és jellemző volt a magyar gazdasági élet elnyomására.

Ferenc József sietett helyreállítani a, tokaji bor világhírnevét. Mondják, hogy letette kezéből a hadgyakorlati jelentéseket, amikor tudomására merték hozni, hogy tokaji szőlőjében kevesebb termés várható, mint az előző esztendőben. Miből fog karácsonykor fonott kosárban, melybe színes vesszőkből belefonták a magyar címert, ajándékot küldeni XIII. Leó római pápának Szent István koronájáért, Viktória angol királynőnek, akinek meg kell hosszabbítani az életét, mert csak az ö uralkodása alatt biztonságos az élet Európában.

Magyarok is szerepeltek az ajándéklistán: mint Vaszary Kolozs esztergomi prímás, Tisza Kálmán a geszti portán és az erdélyi unitárius püspök, akit véletlenül ugyancsak Ferenc Józsefnek hívtak.

★

Mikszáth Kálmán éppen regényt írt a Vasárnapi Újságba, mikor a harmadik folytatásnál egy kis átalag tokaji aszút kapott ajándékba a Hegyaljáról valamelyik olvasőnőjétől. De egy kis feltétel is volt hozzá csatolva:

— Ezt a bort csak akkor adom Önnek, ha a regény végén a hős feleségül veszi a hősnőt.

— De hisz ez lehetetlen — dörmögte Mikszáth. — Ezek az asszonyok igazán felhagyhatnának már a házasságközvetítő passziójukkal. Nem fogja elvenni, punktum. Inkább visszaküldöm a bort.

De titokban megkóstolta, mennyei ital volt. így aztán eredeti terve ellenére a regényhős minden újabb folytatásnál egyre inkább dolgos, szerény és békességes természetű lett. Végülis a pipogya hőssel nem tehetett egyebet, minthogy megházasította s a lakodalmán megitta a jó tokaji bort

Mikszáth se tudott ellenállni a Tokaj szölövesszein csepegtetett nektárnak!