St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-06-14 / 11. szám

Ihirek A NAGYVILÁGBÓL I

KENNEDYÉK ELLENÉRE IS,

akik a hatalomért való lihegésükben most már valóságos messianizmussá fejlesztették az amerikai katonai erő elleni harcukat, az amerikai technológia túlbombázta őket. Cape Kennedyről nemrégiben két Minuteman III. kontinens-közti rakétát lőttek ki a legújabb MIRV harci-fejjel. MIRV annyit jelent, hogy egy harci-fejben több atomtöltet van elhelyezve, amelyek különböző célokra vannak irányítva. Az egy csapással 3-4 legyet leütő új bomba kísérleti kilövése ragyagóan sikerült. Az egyik 500 méterre ütött be az Ascension szigetek közelében a célponttól, a másik 650 méterre. Tekintve az irtózatos távolságot, ez — majdnem tökéletes. A harci-fejek emellett félrevezető fémreszeléket is visznek magukkal, ami megtéveszti az ellenséges radarokat. A Minuteman III. a jelenlegi Minuteman felét helyettesíti csak Í975-re. Addig a szovjet SS9-ek * nagy támadási előnyt biztosítanak a kommunistáknak, Ezért kellene az ABM. (Az ABM-harcban új fejlemények történtek, amelyeket később közlünk.)

TOM STAFFORD, AZ APOLLO

10 parancsnoka politikai ambíciókat táplál. Hazájában, Oklahomában akar fellépni szenátornak. A képességei nyilván megvannak érré is, de kérdés, hogy nem hasznosabb-e az Ür meghódításáért folyó programúiban, mint a Szenátusban? (John Glenn is fel akart lépni, de elcsúszott a fürdőkádban és megsérült, ami megakadályozta szenátori fellépését Ohioban. Glenn a Kennedy-kör „swing”-társaságához tartozott, Stafford azonban sokkal képzettebb és komolyabb egyéniség.)

ÉSZAKKOREA „HALÁSZGYÁR” HAJÓJA szerencsésen hazaérkezett. Mivel arról beszéltek, hogy ha a USA nem is, de a délkoreai hajóhad elkaphatja a holland dokkban épített értékes hajót, a hollandok Japán keleti partjai mellett, nagy kerülővel vitték a hajót az északkoreai Chong-jin-be. (A USA vezető katonai körei hiába próbálták rávenni a kormányt á hajó elfoglalására, a Pueblo elfogásának és a kém-repülőgép lelövésének megtorlására. Az amerikai kormány képtelen megtanulni, hogy a kommunisták csakis az ilyen erőszakot respektálják.)

AZ ABM-ÉRT FOLYTATOTT HARCBAN Nixon elnöknek váratlan és meglepő segítőtársa jelentkezett Dean Acheson volt külügyminiszter személyében. Nixon és Acheson valamikor ellenségek voltak, de az ország érdeke összehozta őket. Acheson, aki demokrata és mint ilyennek a demokrata szenátorok között is óriási a tekintélye, egy pártközi bizottságot hozott létre tudósokból, s pártpolitikusokból, akik az ABM mellett szállnak síkra. Ezzel akarják a Kennedy-milliókon kibérelt ABM-ellenes tudósok (Wiesner Jeromos és társai) hatását ellensúlyozni. Nixon emellett politikai stratégiával is semlegesítette a Kennedy-csoportot. Mielőtt az ABM-vita megindulna a Szenátusban, bejelenti, hogy a szovjet-amerikai lefegyverzési tárgyalások rövidesen — esetleg néhány héten belül — megkezdődnek. Ez lehetetlenné teszi a Kennedy-amatőrök ellenzését az ABM-el szemben, mert ezzel lefegyverzési ütőkártyáinkat csökkentenék. (Bár, aki a hatalomra

A most 59 éves Sam Yorty mélákkor is Los Angeles népének szolgálatában állott, amikor az orosz tankok által legázolt 1956 évi magyar forradalom és szabadságharc magyar menekültjei ezrével érkeztek az Egyesült Államokba. Yorty tárt karokkal fogadta őket és minden lehetőt elkövetett az érdekükben. Talán nem is azért, mert magyarok voltak. A szabadságharcosokat, a máig véreskezü kommunista diktatúra elszánt ellenségeit tisztelte bennük. Viszont nem jelent meg Hruscsov fogadásán, amikor a hóhérlásra vállalkozott orosz pártfötitkár Los Angelesben járt.

Az Egyesült Államok álszent liberálisai ekkor orroltak meg rá először, de azért 1961-ben polgármesternek választották. Később az sem tetszett nekik, hogy küzdött a keresztnek és az imádságnak az iskolákból való kitiltása ellen. Végképpen szembefordultak vele, amikor erélyes kézzel nyomta el az alja négerek semmivel sem indokolható, gyűlölettől fűtött és külföldről irányított lázadását, megakadályozva a gyilkolást, gyújtogatást és fosztogatást. Kemény embernek bizonyult Yorty és igen jő amerikai hazafinak.

Másodszor is megválasztották. Mikor ez a megbízatása is lejárt, harmadszor is jelöltette magát. A

tör, annál ritkán találhatók erkölcsi és hazafias gátlások.)

PERU A TÖBBI DÉLAMERIKAIAK támogatását kérte a USA elleni kisajátítási és halászati háborújában. Minden diáktüntetés és hasonlók ellenére, a latinamerikai államok elutasították Peru kérését. Ha Peru ujjat akar húzni Amerikával, az az ö dolga — mondták. (Rockefeller kormányzó útja eddig azt az eredményt hozta, hogy minden latinamerikai kormány kereskedelmi előnyöket, nagyobb technikai és főleg — befektetési segélyt vár a USA-tól. Miért? Hogy kisajátíthassák?)

AZ ÁR- ÉS BÉR-ELLENÖRZÉS KÉRDÉSE újból atuálissá vált Amerikában. Méghozzá — legnagyobb meglepetésre — az üzleti vezetők részéről emlegetik. Azt mondják, hogy ez az egyetlen megoldás az infláció letörésére. (Valószínűleg így igaz, de ez annyira

liberálisok erre már felhördültek. Nem törődtek azzal, hogy Los Angeles lakosságának csak 17 százaléka néger, feketét jelöltek vele szemben polgármesternek: nigrőt, ahogy Kaliforniában mondják nem minden megvetés nélkül.

Ami pénzt, befolyást fel tudtak hajtani a liberálisok, azt mind Yorty ellen fordították, de a fenyegetésektől sem riadtak vissza. A néger győzni fog, harsogták az újságok a közvéleménykutatás meghamisított eredményeinek világgá kürtölésével: a néger 42 százalékkal vezet, Yorty a 26 százalékot sem érte el!

A múlt héten aztán elkövetkezett a szavazás napja és — harmadszor is Yorty lett a polgármester. A választók 53.3 százaléka szavazott rá és csak a többi a négerre. Győzelme nem fölényes, de vigasztaló. Vannak még józan és tisztán látó állampolgárok az Egyesült Államokban.

Yorty győzelmét szívesen üdvözöljük. Nem azért, mintha ellenséges szándékkal volnánk bármilyen színű és világnézetű emberek iránt. Erről szó sem lehet. Csak nem szeretnénk, hogy a csatornák népe árassza el és tegye tönkre ezt az erős és hatalmas kontinenset, a nyugati kultúra és civilizáció utolsó védőbástyáját...

népszerűtlen megoldás, hogy ebbe a kormány belebukhatna. A demokráciákban nem mindig lehet megvalósítani azt, ami a legészszerübb.)

A MOSZKVAI KONFERENCIA VÉGEREDMÉNYE — legalábbis az, európai diplomaták és felderítök véleménye szerint — az lesz, hogy — Brezsnyev megbukik. Nem azonnal, mért ez nagyon ártana a kommunizmus ügyének, hanem az év végére. A kommunista pártok

— még a csatlósokat is beleértve

— nem képesek megemészteni a Brezsnyev-doktrinát, Csehszlovákia egyre brutálisabb szovjetizálását és emellett belső problémák is vannak, amiket Brezsnyev képtelen megoldani. Ezért — mennie kell. (A belső problémákat más sem tudja megoldani. A Szovjet szegény ahhoz, hogy nukleáris, űrhajózási, flottafejlesztési és egyéb költséges passzióknak hódoljon, s ugyanakkor Ivánnak is több modern kényelmet nyújtson. Ez nem Brezsnyev, hanem a kommunizmus bukása. Az erőszak alkalmazása pedig egyszerűen szláv imperializmus. Szinte semmi köze a kommunizmushoz.)

GOMULKA NAGY VERSENYTÁRSA, Mieciszláv Móczár újból feljövőben van. Ez nem csupán lengyel belügy, hanem újabb rés a kommunista bástyán. Móczár, aki abszolút lengyel nacionálista, az oroszokat éppen úgy gyűlöli, mint a németeket. Óriási tábora van a kisemberek között. Ha a felső szintről le is szorították, a lengyel közvélemény inkább mellette van, mint Gomulka mellett, aki Csehszlovákia megrohanásakor már másodszor árulta el Lengyelország érdekeit. (A háttérben Gomulka másik hibája is kísért: a lengyel közgazdaságot lefékezte és egyre inkább a Szovjet gyarmatává süllyesztette. Ma Lengyelország a legszegényebb csatlós.)

TELLER EDE, A KIVÁLÓ TUDÓS, aki egyike a legnagyobb anti-kommunistáknak Amerikában, azt állítja, hogy az amerikai fegyverkezés eredményeinek mély titokban való tartása árt Amerikának. Szerinte a leghelyesebb volna a titok nagy részére csak egy évi tilalmat elrendelni. Azzal indokolja véleményét, hogy a Szovjet általában csak egy évvel kullog Amerika után és hogy a titkok nyilvánosságra hozatala sok más amerikai kísérleti intézetet és tudóst csábítana arra, hogy tovább fejlessze azokat. (Valószínűleg igaza van Tehernek, mert a Szovjet

Bgy Is ellopja még a legmélyebben befagyasztott titkokat is. Másként nem is tudna fejlődni. Önálló technikai felfedezésekre majdnem képtelen.)

LAIRD HONVÉDELMI MINISZTER, aki majdnem az egyetlen keménygerincű tagja a Nixon-kormányzatnak, értékes győzelmet aratott a Rogers külügyminiszter által képviselt tervvel szemben. Rogers fel akarta szabadítani a stratégiai áruk kereskedelmét is a kommunista országokkal, Laird azonban — nagyon helyesen — ellenezte ezt. A nemzeti biztonsági tanács múlt havi ülésén meggyőzte az elnököt arról, hogy ez az orosz-amerikai tárgyalások és az ABM-vita előtt csak rontaná a kormányzat helyzetét. (Rogers — úgy látszik — kitűnő ügyvéd, de nagyon liberális pontnak bizonyult ezideig a külpolitikában. Nyilván a State Department társutasainak hatása alatt áll.)

AZ AMERIKAI MAGÁN-KLUBOKAT megnyitják a „faji” kisebbségek számára. A Detroit Club, amelyben 87 év óta nem volt más tag, mint angolszász, most felvesz

Az utóbbi időben több vizsgálatot végeztek a nagyvárosokba települt madárvilágban. A kutatók sok érdekes jelenséget figyeltek meg. Megállapították, hogy a városokban a madarak település-sűrűsége nagyobb, mint a szabad természetben. Például olyan nagy galambrajok, mint a nagyvárosokban, a szabad természetben nem találhatók. A rigók település-sűrűsége néha tizenötször nagyobb a városi parkokban és kertekben, mint az erdőkben. A városon belül legsűrűbb a madárvilág a belvárosi parkokban és a temetőkben.

A nagyváros a madaraknak három fontos előnyt biztosít: 1. bőséges táplálékot; 2. télen melegebb éghajlatot; 3. a fészekrakásra kiválóan alkalmas helyeket.

Gyűrűzött madarak megfigyelése alapján megállapították, hogy a madarak magatartása inkább a környezettől függ, mint a származástól. A félénk erdei rigók például, ha városba kerülnek, rövid időn belül éppen olyan kevéssé félnek az embertől, mint városi testvéreik. A városokban otthonos sok faj a szabad természetben sziklalakó. Például a csóka, a vércse, az uhu, a házigalamb. Ezek a városi házakat műszikláknak tekintik.

A város és a vidék madárállománya között állandó az érintkezés, keveredés és csere. A városokban kikelt fiatal madarak nagyré-Karom zsidót és rövidesén több né gert is. Henry Ford és a GM vezé re James Roche építik az utat : klubot ostromló faji kisebbségei számára. (Ez, természetesen, a kiül magánügye. Amit nem lehet meg érteni, csupán az, hogy miért ki vánkozik valaki egy magánklub ba, akit nyilvánvalóan nem akar nak oda beengedni. Ahogy egy csa Iád is azt hív meg vendégnek, akii akar, ugyanígy egy magánklubnal is ez a természetes joga. Minek to lakodni?)

SZOVJET HELIKOPTEREK szál lítják újabban a kommunista csapatokat Kambodzsába és Laoszba Néha még Délvietnám területére is Mindez csupán annyiban érdekes, hogy az amerikai kormány a Szovjettől várja a vietnámi háború befejezését. (Érthetetlen, hogy alig akad komoly amerikai államférfi, aki látná, hogy a Szovjet nem s ' békéért, hanem a háború folytatá- ; sáért dolgozik. Ez az érdeke és minden ezzel ellenkező nyilatko- ; zata csak része a kommunizmus i hazudozásainak, amit már mindenki más jól ismer, csak Amerika nem.) (FIGYELŐ) j

sze elpusztul. Az életben maradt fiatal madarak legtöbbje, valamint az öreg madarak tetemes része is július közepéig elhagyja a várost: falura mennek és csak szeptember és november között térnek vissza.

A nyugatnémetországi Kiéiben és Dortmundban a városi rigókon végzett megfigyelések alapján kimutatták: a nagyvárosokban nemcsak a fiókahalandőság, hanem a várható élettartam is lényegesen nagyobb, mint a természetes viszonyok között. Viszont míg a szabad természetben egy rigópárra évenként átlag négy fióka jut, a városokban csak 1.7. Figyelemre méltó az is, hogy a városi rigók között nagy a himtöbblet: 100 tojóra 170 jut.

■ Június elsején autóbuszforgalom indult Nyíregyháza és Ungvár között.

■ 65 éves korában meghalt Genthon István, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, a nemzetközi művészetörténet kimagasló tudósa.

■ Hét nagy harcsát fogtak a szegedi Tiszán. Összes súlyuk 70 kilő.

■ Megszüntetik a Tihany, Tulipán, a Turist és a Mentha nevű cigaretták gyártását. „Büdösnek és torkot-rágónak bizonyultak”. Olyanok lehettek, mint a kommunizmus.

BEMUTATJUK OLVASÓINKNAK SAM Y0RTYT

Üjabb nagyvárosi probléma: sok a férfi-rigó, kevés az asszony

Kosztolányi Dezső:

NOVELLA

A cím nem pontos. Tulajdonképpen a „Novellák” című kötetének tizennyolcadik fejezetéről van szó, „amelyben egy közönséges villamos útról ad megrázó leírást s elbúcsúzik az olvasótól.” Tegyük hozzá, hogy egy kicsit az élettől is, amelyet ezzel a villamosúttal példáz.

A klasszikussá vált költő és író élete delén fogalmazta meg ezt a mondanivalóját:

Ordított a szél, szólt Esti Kornél. — A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsolta arcomat.

Orrom sötétbibor volt, kezem szederjes, körmeim lilák. Csorogtak könnyeim, mintha sírnék vagy megolvadt volna bennem az élet, mely még nem fagyott jégkupaccá. Körös-körül fekete sikátorok ásítoztak.

Én csak álltam és vártam, topogtam a kőkeményaszfalton s körmeimbe fújtam. Télikabátom zsebébe rejtettem meggémberedett ujjaimat.

Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, barátságtalan hangon rivaltak rám: „Megtelt”. Emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élőlények mozogtak, férfiak, nők, karonülő csecsemők is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással felugrottam. Semmi okom nem volt finnyáskodni. Ügy fáztam, hogy fogaim összekocódtak. Aztán siettem is, nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő. Belecsimpaszkodtam az emberfürtbe s magam is egy láthatatlan bogyója lettem. Hidak, alagutak alatt vágtattunk el, oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy tűzfalat, egy deszkapalánkot, egy fatörzset súroltam. Életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az a

tudat, hogy utitársaim egytől egyig gyűlöltek. Fönn a villamos tornácán röhögtek rajtam, lenn a fölhágón pedig azok, akikkel összekovácsolt a végzet, nyilván a megkönnyebbülés sóhajával köszöntötték volna, ha lezuhanok, nyakam szegem s ők ily áron szabadulnak egy kölönctől.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. Dé hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külső vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, hogy a közhangulat ismét ellenem fordult, mégpedig viharosan. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint szomorú tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban én voltam a legutóbbi föltolakodó, a legfrissebb ellenség. Valamennyien közös gyűlöletben forrtak össze ellenem. Nyíltan és suttyomban, hangosan és halkan, szitkokkal, tréfás átkokkal, otromba, aljas megjegyzésekkel. üdvözöltek. Semmiképp se csináltak titkot abból, hogy szívesebben látnának a föld alatt két méternyire, mint itt.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani — biztatgattam magam. — Állni a sarat, azért sem engedni.

Konokságomnak meg is lett a foganatja. Elkaparintottam egy kapaszkodó szíjat s azon csüngtem. Nemsokára meglökött valaki. Oly szerencsésen buktam előre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon lévő csoport kellős közepébe ékelődtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, melengettek. Néha a szorítás olyan erős volt, hogy elakadt a lélegzetem. Néha egy tárgy — esernyönyél vagy bőröndsarok — a gyomromba bökött.

De a múló jellegű zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetőségeim fokozatosan javultak ...

Jöttek-mentek, fölszálltak-leszálltak. Már fesztelenül mozoghattam, balkezemmel kigombolhattam télikabátomat, elöhalásztam nadrágzsebemböl erszényemet s eleget tehettem a kalauz többszöri ünnepélyes, eddig eredménytelen felszólításának, hogy váltsam meg menetjegyem. Micsoda öröm volt legalább fizetnem.

Utána ismét egy kis zűrzavar támadt. Fölmászott egy tekintélyes, kövér ellenőr, akinek százkilőjától * zsúfolt kocsi csaknem kicsorrant, akár a csordultig lévő kávéscsésze, amelybe egy jókora cukrot dobnak. Az ellenőr kérte jegyemet. Újra ki kellett gombolkoznom s ezúttal szabadon lévő jobb kezemmel kellett megkeresnem erszényemet, melyet imént bal nadrágzsebembe süllyesztettem.

De határozottan szerencsém volt. Amint az ellenőr alagutat vájva az eleven testek között a kocsi belsejébe furakodott, egy viharos emberhullám engem is befelé sodort és — eleinte nem hittem a szememnek — én is benn voltam, benn a kocsi belsejében: „megérkeztem”.

Közben valaki fejbeütött, télikabátomról lepattant pár gomb is, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig jutottam. Leülésről természetesen szó sem lehetett. Az ülök kiváltságos társadalmát egyébként sem láttam. Eltakarták őket az állók, a szíjon lógók, akik váltogatva részint a tulajdon lábukon álltak, részint másokén, aztán az a mocskos pára is, mely fokhagymás, gyomorsavas leheletektől, beszüremlő téli ködből, ruhák áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

E minden emberi méltóságból kivetkőzött összepréselt, bűzös állatsereglet láttán annyira megundorodtam, hogy a célhoz és beteljesüléshez közel az a gondolat kisértett, leteszek a küzdelemről, nem folytatom tovább utamat.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban álldogált, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel, a falnak támaszkodva. Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha birhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben öt kerestem, bujócskázva a fejek és kalapok között. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ö is azt gondolná, amit én, s mintha ö is tudná, hogy mit gondolok erről a kocsiról és mindenről, ami körülötte van. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem öt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők még se legyeneg egészen egyedül.

Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

Egy negyed óra múlva már ülőhelyet is kaptam a pádon, melyet réz-támaszkodók mértek ki négy utas

számára. Egyelőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A körülöttem ülök ronda nyárspolgárok voltak, befészkelték magukat vastag bundájukba és szerzett jogaikba, melyekből semmit sem akartak engedni. Én beértem azzal, amit adtak. Nem követelőztem. Tettettem, hogy nem veszem észre silány dölyfűket. Úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy az emberek ösztönösen gyűlölik az embereket és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem számít, kissé tovább húzódtak és rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helyből. Később már válogathattam is a helyek közt.

Néhány megálló után ablakülésre tettem szert. Letelepedtem és körülnéztem. Először is a kékszemü nőt kutattam, de az már nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam. Elvésztettem mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat.

Még egyet sóhajtottam, aztán ásítottam. Ügy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és győztem”. Elértem azt, amit lehetett. Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében lévő tűrhetetlen légkörre és szellemre, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam. Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire rákerül a sor — mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával — csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Most elfogyott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányt jelző táblát és ezt kiáltotta: „Végállomás”.

Elmosolyodtam, Lassan leszálltam,