St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-06-14 / 11. szám

A néger „cionizmus”

(+) Beszéljünk őszintén és emberi együttérzéssel a néger-kérdésről!

A néger-kérdést általában gazdasági problémának tekintik és így is akarják megoldani. Kétségtelen, hogy benne van a tömegszegénység magva, de ez nem teszi különleges néger-problémává. Vannak fehér tömegek is, amelyek szegények. Mindettől eltekintve: rendkívüli lebecsülése lenne a fekete kisebbségnek, ha a faji elismertetéséért folytatott harcát kizárólag dollár-kérdésnek tekintenénk. Nem hisszük, hogy meg lehet vásárolni egy faji kisebbséget, s különösen nem azt, amely egész eddigi jelentkezésében lényegileg „a faji egyéniségéért” küzdött.

Tudomásul kell vennünk, minden ál-filozófia és ál-humanitás ellenére is, hogy itt két különböző faj különböző élettani felépítettsége, lelkisége, szellemi és általános idegdiszpoziciója ütközik össze a kényszerű együttélés következményeként. A „kényszerűség”, hogy az amerikai négernek fehér társadalomban kell élnie, természetesen nem az ö hibája. Ezért a rabszolgaság szörnyű intézménye felelős. A felelősségen a néger törzsfö, aki eladta alattvalóit és a fehér vásárló, aki megvette őket, egyaránt osztozik és történelmileg egyformán felmenthetetlen.

Ez a „kényszerűség” az, ami az amerikai négerkérdésben az igazi kátasztrófát jelenti, mert nem enged helyet az észszerű megoldásnak.

A gazdasági megoldás — a „fekete kapitálizmus” — lehet csábító gondolat, de nem lehet a néger-kérdés megoldása. A welfare bármilyen magas emelése sem más, mint kozmetika. Az „emberi” nyomort enyhítheti, de még ez az anyagi biztonság sem olvaszthatja be a négert a fehér társadalomba. Erre az anyagi segítségre nem azért van szükség, hogy egy faji kisebbséget kibékítsünk, hanem ezért, mert nem hagyhatunk éhezni senkit sem, akár fekete a bőrszíne, akár fehér.

Tévedés azt hinni, hogy az amerikai néger faji nyugtalansága csak néhány éve kezdődött. Már a polgárháború előtt is voltak mozgalmak, amelyeket „fekete cionizmusnak” neveztek el. Ezek viszsza akarták telepíteni a feketéket Afrikába, az őshazába, ahonnan erőszakkal elhurcolták őket. Libériát 1822-ben alapították 12 ezer néger visszatelepítésével és 1847-ben már teljes önállóságot nyert. Egy sereg más ilyen „cionista” mozgalom is született és halt el gyakorlati nehézségek miatt. De a „néger egyéniség megőrzésének” ez a törekvése mindvégig fel-feltörö belső vágy maradt.

Marcus Garvey, Frederick Douglass, Booker Washington, W. Du Bois, legújabban Elijah Muhammad és más néger vezérek a „faji önérzet” apostolai voltak. „Büszke vagyok, hogy néger vagyok!” — ezt nem a mai harcos négerek kiáltották el először, hanem Marcus Garvey. Ez a büszkeség — vagy: „faji egyéniség” — képtelenségnek érezte, hogy valaki egyszerre lehessen néger is és amerikai is. Ezért választották ezek a „cionista” mozgalmak céljukul a „visszavonulást”.

Ez a „visszavonulás” több formában vetődött fel. Visszavándorlás Afrikába; elszigetelt néger territórium Amerikában; külön gazdasági elkülönülés és, természetesen, a társadalmi elkülönülés. A faji „összeolvadás”, vagy az „integráció” — Martin Luther King mozgalma — sohasem szerepelt komolyan, legfeljebb a népi tömegeitől elszakadt néger középosztályban. A két faj összeolvadása biológiai képtelenség. A társadalmi integráció legnagyobb akadálya pedig a faji „egyéniség” önkéntes feladása volna. Ezt a mai militáns néger csoportok erélyesen viszautasítják. Ez érthető és helyeselhető is, mert egyik faj sem nyerne általa.

Minden ilyen megoldás beépített hibája az, hogy a „faji önállóság” természetes kívánsága lehetetlenné teszi gyakorlati megvalósításukat. Területileg elszigetelődni Amerika egy részében lehetetlen, mert egyszerűen nem lehet a fehér lakosságot kitelepíteni onnan. Önállóságot biztosító gazdasági hatalom még bőséges fehér tőke-támogatással sem jöhet létre, mert ez kiszűrné belőle a faji „egyéniséget” és mert két elszigetelt közgazdaság nem működhetik egymás mellett. A legkétségbeesettebb terv: fegyveresen átvenni a hatalmat nemcsak erkölcsileg abszurd egy kisebbség részéről, de népi öngyilkosság is lenne.

Az egyetlen reális megoldás a néger „cionizmus”: az Afrikába való visszatelepülés volna, de erre nem érett meg az idő. Ez megőrizné a „faji egyéniséget”, míg minden más megoldás mellett örökké másodosztályú amerikai maradna a néger, még akkor is, ha a fehér társadalom idővel szinvakká válnék.

Béldy Béla:

Az események nyomában

Egy cikk

Nyíre gyházy Pál:

A hetvenöt éves színház

T anulság

Los Angeles, ez a hárommilliós nagyváros polgármestert választott. Sam Yorty helyébe — Sam Yortyt. Thomas Bradley, a fekete ellenjelölt az első választási napon óriási fölényben volt Yortyval szemben. A L. A. Times, Amerika egyik legtekintélyesebb lapja ujjongott és végső győzelmet ígért. Ugyanígy a helyi közvéleménykutató poll-ok és az egész liberális Establishment. Ünnepelték az új polgármestert, Thomas Bradleyt, mintha a Megváltó érkezett volna Los Angelesbe.

De mit tesz a választó? Elveti a megyáltó Bradleyt és megválasztja a liberálisok által kigolyózott Yortyt.

Igen, de hogyan? — kérdik utólag. Yorty „faji” ellenségeskedést vitt bele a választásba és a félelem győzött L. A.-ben. Rettentő ostoba védekezés. A „faji” jelleget Bradley vitte be, mert ö a színes, a 17%-nyi néger lakosság képviselője. A többség még mindig fehér. Ettől eltekintve: Bradley lehet kitűnő ember és lehetett volna kitűnő polgármester is. De a demokratikus eljárás során a losangelesiek kivételesen óriási tömegben szavaztak és Yortyt választották. Persze, hogy a félelem is szerepet játszott. Nem Bradley hibája, hanem a támogatóié. A nagyváros közönsége megúnta már a folytonos fekete-fehér egyetemi zavargásokat, az állandó hippie és yippi demonstrációkat, az egész város és környéke egyre mélyebbre csúszó moralitását. Bradley bizonyára egyenes és tisztességes polgár. De a mögötte lihegő lelkesek megbuktatták. Már azt is suttogták, hogy Bradley lesz Kennedy alelnök-jelöltje 1972-ben. Nem lesz. Ahogy öt megbuktatták a támogatói. ugyanúgy megbuktatják Kennedyt is, különösen ha tovább folytatja a mindent ellenző, destruáló ultraliberális vonalat.

A tanulság az, hogy a lázadás nem fizeti ki magát még azok számára sem, akik nem lázadnak, de elfogadják ennek az unt és utált kisebbségnek a támogatását. A tanulság az, hogy Amerika rendet akar, sem a fehér, sem a fekete felforgatókból nem kér.

A Fortas-ügy alapjaiban rázta meg a Supreme Court erkölcsi integritását. De ennek hullámai egy másik ügyet is görgettek a közvélemény felé. William Douglas, egy másik bíró egy másik „alapítványban” tevékenykedett. Ezt az alapítványt gyengéd szálak fűzték a lasvégasi játékkaszinókhoz. Justice Douglast ez nem izgatta. Maga is nagy hazardör: három feleségétől vált el és negyedikként egy fiatal lányt vezetett oltárhoz. Az ö korában és az ö egészsége mellett, amit csak egy elektronikus készülék tart egyensúlyban, elég nagy hazardéria. De a nagy hazardör kijelentette, hogy nem tett semmi roszszat és így nem is mond le. Lehet, hogy nem tett semmit, ami büntetendő cselekmény lenne. De tett valamit, ami a legfőbb bírák erkölcsi magatartásával nem egyeztethető össze.

Az igazságügyminisztérium hallgat, mert nem akarja a Fortas-ügy szörnyű erkölcsi botrányát még jobban fokozni. De nem úgy a Kongresszus! Paul Fannin arizonai szenátor például bemutatott egy cikket, amit a sokoldalú Douglas írt az Avant Garde magazinban a népdal-énekesekről. Bűn ez? Nem. De — ezt a magazint egy Ralph Ginzburg neví hippie „költő” szerkeszti, akit obszcenitás vádjával elítéltek. Amikor az ügy a Supreme Courthoz került, a bíróság fenntartotta az ítéletet. De nem egyhangúlag! Douglas bíró a büntetés ellen szavazott. Eddig még mindig csupán ízlés kérdése lehet, hogy egy főbíró ír, vagy nem ír egy elítélt hippie magazinjába. De rögtön súlyos erkölcsi kérdéssé válik ez, ha megtudjuk, hogy ezért a cikkért Douglas főbíró 350 dollárt kapott Ginzburgtól, a szemérmetlenségért elítélt álköltőtől, akinek — felmentéséért szavazott.

Egy közönséges földi halandó megúszhatja az ilyesmit, mert kinek mi köze hozzá. De a Legfelsőbb Bíróság tagja nem. Annak makulátlanul hófehérnek kell lennie, mert ö dönt nem csak emberek, hanem intézmények sorsáról is. Douglas bírónak tehát nincs helye a legfelsőbb bírók között.

Tiszta főbíróság nélkül nincs tiszta közélet.

Szilánk-politika?

Június 15-én eldől, hogy ki lesz Franciaország elnöke: Pompidou vagy Poher. A közvéleménykutató poll-ok még nemrégiben is Poher fölényes győzelmét ígérték. Ma már nem. A köpcös kis légy, aki belecsöppent a tejbe, 23%-át kapta a szavazatoknak, Pompidou 44%-át. Matematikailag ugyan lehetséges, hogy ennek ellenére Poher győz, de a dolog nem így néz ki. Pompidou 44%-a azt mutatja, hogy a francia nép zöme mögötte áll. Ma már talán a többsége is.

A választás nagyjából francia belügynek tűnik, de nem az. Még csak nem is egyszerűen külpolitikai probléma. Poher valószínűleg jobb partnere lenne Angliának, Nyugatnémetországnak, sőt Amerikának is, mint a keményebb Pompidou. Mégis: a kérdés nemzetközi jelentősége óriási. De egészen más okból.

Ha Poher győzne, Franciaország visszatérne a szilánk-politikához. Ahogy ez de Gaulle előtt volt. Pohernek ugyanis fel kellene oszlatnia az irányában ellenséges nemzetgyűlést, amely most nagy degaulleista többségével — munkaképes. Az új választás száz kis szilánk-párt lokális jelöltjét hozhatná be. Megszűnnék a munkaképes parlamenti élet. Nem csak a többség valószínű elvesztése miatt, hanem azért is, mert azok a problémák, amelyek a szilánk-pártokat érdeklik, részletkérdések és háttérbe szorítanák az egyetemes francia nemzeti problémákat. A koalíciók serege születnék, a forgó-ajtó megint működnék és minden egy-két taggal rendelkező parlamenti pártnak más és más türelmetlen ambíciója kerülne felszínre.

Franciaország máris elszigetelődött Európától és Amerikától. Egy ilyen gyenge törvényhozás mellett a csúszás egészen a politikai züllésig fokozódnék. Az ország érdeke az erős többségű kormányzat. De ez az érdeke Amerikának és Európa többi részének is. Még mindig jobb egy merev, de stabil kormány, mint egy folyton változó, programtalan káosz.

Pompidou győzelmét várjuk és — reméljük.

Magyar évfordulók

(június 16-tól 23-ig) 1767-ben született Ottományban Szentjóbi Szabó László költő, (202 éve).

1814-ben született Alvincen báró Kemény Zsigmoftd író, publicista, politikus, (155 éve).

1818- ban született Jászberényben Kerékgyártó Árpád Lajos művelödéstörténész, történetíró, (151 éve).

1819- ben született Tóalmáson Brodszky Sándor festőművész, (150 éve).

1863- ban született Pesten Gerlóczy Zsigmond orvostanár, (106 éve).

1864- ben született Eperjesen Kuzmik Pál orvostanár, (105 éve).

1866-ban született Pesten Korányi Sándor belgyógyász-professzor, (103 éve).

„Egyéniség” és etnikek

Kanada újabban egyre több jelét adja annak, hogy a „nemzeti egyéniségét” minden áron meg akarja őrizni. Ez — ahogy már többször megemlékeztünk róla — dicséretes törekvés és senkinek sem lehet ellene semmiféle kifogása.

Sajnos azonban ezt az „egyéniséget” majdnem minden hozzászóló, vagy inkább: beleszóló másként értelmezi. A NATO-ből való kivonulás például nem „egyéniség” kérdése, csupán a jelenlegi kormány politikájának része. Valószínűleg nem „egyéniség” az sem, hogy a NORAD-hoz tartoznak, talán éppen megfordítva: a közös amerikai-kanadai védelem csak növeli ezt az „egyéniséget”, ha ez alatt a független és önálló állami életet is kell érteni. Már pedig kell. Az amerikai tőke-penetráció már jobb érv az újabban divatos liberális törekvésekben, de nehezen lehet elképzelni, hogy bármilyen külföldi tőke csökkenthetné Kanada angolszász (vagy francia) egyéniségét. Panaszkodnak amerikai egyetemi professzorok fölösszámú beözönlése miatt is. Ez valóban befolyásolhatná az „egyéniséget”,, de ez tisztán szakkérdés: van-e elég kanadai egyetemi tanár-anyag, vagy nincs? Ha van, akkor egyszerű a dolog: nevezzék ki ezeket egyetemi tanárokká. Ha nincs, akkor meg — miért maradjanak az egyetemek tanárok nélkül?

Az egész kérdésben van egy hajánál fogva előráncigált ellentmondás. Ha csak az „egyéniséget” féltenék, akkor például nem engednék be az amerikai katonaszökevényeket, akik leginkább és a legkevésbé kívánatos módon befolyásolhatják Kanada erkölcsi egyéniségét, ami integráns része a „nemzeti én”-nek.

Ugyanakkor azt is olvassuk, hogy egy kitűnő hölgy-professzor azon panaszkodik, hogy az etnik csoportok, vagyis a nem-angolszász eredetű nemzetiségek milyen gyengén vannak képviselve a felsőbb szinteken. Prof. Merryjoy Keiner azt állítja, hogy 1961-ben Toronto lakosságának 31%-a volt etnik és ennek a meglehetősen nagy arányszámnak ellenére nem elegen jutottak az angolszász Establishment felső polcaira. A Torontóban székelő nagyvállalati igazgatók száma 325 és ebből csak 20 etnik. (13 zsidó, 5 középeurópai és 2 olasz). Arról is panaszkodik a professzor, hogy az angolszász elit klubokba tömörül és ezek a klubok nem akarnak beengedni etnik tagokat.

Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy egy magánklubnak be kell engedni mást, mint akit akar, mert ezért — klub. Mi etnikek vagyunk, de nem érezzük ezt diszkriminációnak. De ettől eltekintve: nem ez az elzárkózás-e pont az, ami Kanada angolszász (vagy francia) nemzeti énjét a legjobban megóvja?

Mintha kétféle huskiek húznák a kanadai szánt kétfelé. A liberális nacionalizmus a nemzeti én-ért retteg, a liberális társadalmi ambíciók pedig fel akarják hígítani ezt az egyéniséget.

Itt volna az ideje annak, hogy Kanada lemérje: mit akar? Nem a liberális eröcsoportok, legyenek etnikek vagy nem azok, hanem maga a dolgozó nép. Nem hisszük, hogy a dolgozó nép féltené Kanadát az amerikaiaktól, de azt sem hisszük, hogy tagjai akarnának lenni az előkelő klubok magán családi körének.

Mostanában álmomban gyakran a nyíregyházi színházban nézem Szigligeti „Csikós” című színművét, mellyel 1894. február 6-án megnyitotta az új kőszínházat Dobó Sándor színigazgató társulata. Jóformán ikertestvéremnek tekintem a színházat, hiszen csak tíz napos voltam megnyitásakor.

A tirpák város közönsége építette részvények kibocsátásával. Hordták a pénzt Somogyi Gyula közjegyző irodájába, s ha megkérdezték valamelyik csizmás tanyasi gazdát, hogy miért támogatja a színházépítés ábrándját, csak annyit felelt némi szlovák akcentussal:

— Mert telik!

Korábban a Hársfához címzett fogadó udvarán állt egy színes papírrongyokkal teleaggatott faszínház, melynek gerendái életveszélyesen recsegtek, amikor a vándor színtársulatok a „Peleskei nótáriust” tűzték műsorukra. De ezek a régi direktorok hamar észrevették, hogy a könnyű múzsát is be lehetne már szólítani a színpadra.

Krúdy Gyula azt írta, hogy a masztix-szagú női öltözők hasadékai körül a helybeli hatosztályos gimnázium ifjúsága tartott inspekciót. Kucséberkosár-szaga lett az udvarnak a színésznőknek adott ajándékoktól, és Tahi, a helybeli temetkezési vállalkozó, a koporsó üzlet mellett jónak látta virágkereskedést is nyitni.

Beszélik, hogy Túriné Csige Böske primadonna díszes talyigát kapott lovastól valamelyik tizennégyes huszártiszttől ajándékba. A sallangos ostort a színpadon nyújtották át a művésznőnek, a talyiga pedig ott állt a színház előtt a jutalomjáték estéjén.

Megfordult itt a századvég minden neves művésze. Különösen Blaha Lujza, a nemzet csalogánya, aratott emlékezetes sikereket. A Sóstón lakott, ahol egy szelíd erdős emelkedést, melynek árnyékos útjain szívesen sétálgatott, ma is Blahadombnak neveznek. - Előadás után talyigán ment ki a Sóstóra, huszártisztek kísérték lóháton, a vendéglőben pezsgőt bontattak és Benczi Gyula zenekara húzta a hallgatókat.

Még akkor mindenki emlékezett Blaha Lujza dalos kegyelmi kérelmére I. Ferenc Józsefhez. A Bécsben állomásozó magyar ezred két bakáját, valami főbenjáró bűn miatt, a haditörvényszék halálra ítélte. A Theater an der Wienben vendégjátékon volt a pesti Népszínház, a „Piros bugyelláris”-t játszották, s az udvari páholyban ott ült I. Ferenc József király is.

Blaháné az udvari páholyra szegezte tekintetét, ilyen módosítással énekelte a „De szeretnék a királlyal beszélni” kezdetű dalt:

„De szeretnék a királlyal

beszélni,

Arra akarom öt szépen

megkérni:

Adjon pardont annak a két

bakának,

Annak a két szegény magyar

bakának.”

Blaháné nótáját az udvari páholyban a hadsegéd pontosan lefordította a királynak németre, nehogy félreértés essék, s a pardon még aznap este meglett, két magyar fiú megmaradt az életnek.

A nemzeti érzület ezidötájt öntudatosan megnyilvánult Szabolcsban. Ez a vármegye adta a magyar irodalomnak Bessenyeit, a testörírót, innen származott Simonyi József, a vitéz huszárezredes, itt kezdte pályáját Szentmarjay Ferenc, aki később a Martinovics-féle összeesküvés áldozata lett. Itt volt birtokos Kazinczy Ferenc, s midőn a magyar nyelv a mindennapi használatból jóformán száműzve volt, Sztáray Mihály 1782-ben magyarul tartotta itt székfoglalóját.

Kállay Miklós alispán nagykállői háza mindig tele volt művészekkel, naponként 60 személyre terítettek asztalánál. Midőn 1815-ben egy vándor színtársulat megállapodott Nagykállóban, az egész személyzetet magánál marasztotta, já.1 ? ................................... ..

tékszínül átengedte a megyeháza dísztermét és a pénztárt saját kasszájából minden nap 100 forintra egészítette ki.

Az írók is érdeklődtek Szabolcs nemzeti társadalma iránt, Jókai örökszép regényének az „Egy magyar nábob”-nak színhelyét is innen választotta. A nemesség télen a kallói megyebálon, nyáron a pócsi búcsún, ősszel a mádi szüreten és a debreceni vásáron találkozott. Ezeken az összejöveteleken mutatták be az eladó lányokat. -A Hársfa udvarán lévő régi színház körül különös alakok fordultak meg. Ki emlékszik ma már Vay Sarolta grófnőre, az egykori koronaőr leányára, akit gyermekkorától kezdve fiúnak neveltek. Vasalt nadrágban járt, fekete keménykalapja mindig félre volt csapva rövidre nyírt fején. Tőrt hordott a zsebében, hogy férfinak eszébe se juthasson nőiességére gondolni. Bergsteiger cipőt viselt, mert akkor az volt a férfidivat.

A különös gavallér egyszercsak mindennapos lesz Eszéki törvényszéki bíró úr Körte utcai levendulaszagú lakásán és udvarolni kezd Irma nevű kisasszony lányának. A mély bölcsességü bíró úrnak nem juthatott eszébe, hogy micsoda skandalum kerekedhetik még ebből. A furcsa szerelemnek az lett a vége, hogy a férfiruhás szeladonnő Grácig szöktette el a kába leányzót. Csak azért Grácig, mert odáig tartott az útiköltség.

Az új színház 25-éves évfordulóján, 1919-ben, Szamueli Tibor beszélt a színpadról. Fegyveres Lenin-fiúk fedezete mellett várta a színfalak mögött, amíg reá kerül a sor. Felesége úgy emlékszik vissza az ilyen „szónoki” szereplésre, hogy a színfalak mögött különös, romantikus, de ugyanakkor kijózanító környezet volt. Mindennek a fonák oldalát látták. Szürkére festett formátlan formák, amelyeket keresztbe szegezett lécek, csavarok tartottak egybe. A nézőtérről ugyanaz talán, virágos parkrészlet volt.

A lenge fátyolokba öltözött statisztanök körül púder- és illatszerszag áradt. Mikor Szamueli a színpadra lépett, a Lenin fiúk a kulisszák mögött helyezkedtek el, lőfegyverüket készenlétben tartották. A beszéd rövid volt, kerékbetört magyar nyelven hangzott. Utána keserűen panaszkodott: „A rendezésben szörnyű hiba volt! A nézőtér tele volt kövér városi polgárokkal, nehéz ezeket lelkesíteni!”

Ezalatt a nemzetőrök titkos tervet szőttek Szamueli elpusztítására. Az éjjeli személyvonattal utazott vissza Budapestre. A szomszédos újfehértói állomáson a belügyi népbiztosság nevében telefonhoz akarták hívni. A forgalmi irodában tarkólövéssel végeztek volna vele s a vonat utasa nélkül továbbindul. De estig Budapestről letiltották a terv végrehajtását. Sokszor hallottam a részleteket elbeszélni azoktól, akik vállalkoztak reá. Neveiket még jókor volna felsorolni.

Mikor a két háború között Móricz Zsigmond „Sári bírő”ját bemutatta Heltai Hugó társulata Nyíregyházán, a szerzővel ott ültem a nézőtéren. Leánya Móricz Lili is itt játszott akkorában. A kommunista laptudósító ma azt írja, hogy a szerző itt álmodozott a színház megújhodásáról és az új közönségről. Suttogva így szólt volna hozzám:

— Ezek a fiatalok teremtik meg majd az új színházat!

„A polgármester nem akart ellentmondani — folytatja a vörös riporter — ő ugyanis nem az új színházra, hanem az új háborúra gondolt, melynek akkor már megáldották a fegyvereit.”

De a 75 éves színházat a tirpák ősök nem hivatalból kirendelt tsz tagok számára építették. Bízom benne, hogy még gyönyörködhetek Szigligeti „Csikós”ában s odafordulhatok Móricz emlékéhez:

— Látod, a fiatalok megteremtették a nemzeti szellemű új színházat!