St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-05-03 / 9. szám

HÍREK A nagyvilágból! SZÖUL — A délkoreaiak megint csalódtak Amerikában, mert le­nyelte az újabb északi provoká­ciót is, Szöulban egészen másnak látszik a helyzet, mint Washing­tonban! Minden jel arra mutat, hogy Kim II Sung, Észak 57 éves diktátora, — aki pont 57-ik szüle­tésnapján lövette le az amerikai repülőgépet, — minden áron hábo­rút akar, mert olyan súlyos gaz­dasági bajokkal küzd, hogy azokat nem igen tudja másként megúszni. Nixon elnök eleinte bombáztatni akarta az a repteret, amelyről a fegyvertelen amerikai gép hős gyil­kosai felszálltak, de azután vissza­táncolt. Még az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé sem terjesztette az ügyet, mert biztos szovjet-vétóval számolt. Ez gyenge érv, mert pont Természetesen, a No. 2 a No. 1. után következik, de — megelőz mindenki mást. Így tört előre a ku­lisszák mögül a 43 éves Tran Thien Khiem tábornok. Tanuljuk meg jól ezt a nevet, mert ma Thieu elnök után nem Ky alelnök, hanem Khiem tábornok következik a dél­­vietnámi hatalmi listán. Saigonban rég tudják ezt, de Ha­noi csak mostanában fedezte feL Most már ők sem a „Thieu-Ky-Hu­­ong (miniszterelnök)” hármast tartják az „áruló” klikknek, hanem •— ebben a sorrendben — a „Thieu- Khiem-Ky“ triót. Khiem generális hat évvel ez­előtt, 37 éves korában, egyike volt azoknak a főtiszteknek, akik meg­buktatták a Diem-diktatúrát. A rá­következő évben azonban egy rivá­lisa, Khanh tábornok fölébe kere­kedett és Khiemet Taiwanba, Nem­zeti Kínába küldték követnek. A köpcös, alacsonytermetű, szemüve­ges generális négy hosszú eszten­dőt töltött ott az életéből, amikor Thieu, aki régi katonapajtása, visz­­szahívta és rábízta a legfontosabb tárcát — a belügyminisztériumot Khiem keményen legázolta Thieu ellenzékét és félresodorta Thieu örök ellenlábasát, Ky mar­sall alelnököt is. Már mint belügy­ezt kellett volna kiprovokálni, hogy lássák: mennyire véd a Szov­jet egy barbár és gyáva gyilkos­ságot. Nixon elnök szerint a meg­torlás legalábbis a Szovjet súlyos nemtetszését vonta volna maga után, s ezt el akarta kerülni. Te­remtőm! Már 31 amerikai életét is becserélik a Szovjet „tetszéséért”? Ugyanakkor a Kongresszus ga­lambjai kezdik azt kérdezni, hogy megéri-e a költséget a hatalmas „védelmi flotta”, amit az elnök odarendelt? Liberálisainknak már ez is sok... — A Pentagonban vi­szont arra mutatnak rá, hogy az 1950-es évek közepe táján egyre fokozódott az északi repülőgépek benyomulása a déli térségbe, mire az ugyancsak szelíd Eisenhower elnök elrendelte a tüzet. 12 északi miniszter döntő hatalom felett ren­delkezett, de valóságos mellékkor­mánnyá nőtt, amikor a hálás Thieu helyettes miniszterelnökké nevez­te ki. Ebben a minőségben a rendőr­ség, az életbevágó pacifikációs program, a polgári hivatalnokok serege és a másfél milliós Népi önvédelmi Haderő felett is rendel­kezik. Ez olyan hatalmas erő-kon­centrációt jelent, ami Thieu előtt gyanússá tehette volna a rangidős Khiemet. De az elnök tökéletesen megbízik benne és nem is csaló­dott — ezideig. Hogy mi lesz később, nem tud­ni. Tény az, hogy Khiem generális nagyon erős és nagyon becsvágyó. Saigonban máris úgy hívják: „le dauphin”, azaz a „trónörökös”. Az amerikai követségen nagyra becsülik, mert úgyszólván az egyetlen kiváló közigazgatási te­hetség Saigonban. Ameddig Khiem tábornok a No. 2. személy Saigonban, addig nin­csen baj. A baj ott kezdődik majd, amikor No. 1. akar lenni. A jelek szerint mindenképpen Thieu utódja lesz, csak az nem biztos, hogy Thieu akaratából-e, vagy — akarata ellenére is. gépet lőttek le az amerikaiak, s erre Kim gyorsan abbahagyta a veszélyes játékot. ★ WASHINGTON D. C. — A Fe­hér Ház „ismeretlen nagyságai” néha nagyobb hatalmat gyakorol­nak, mint a kabinet tagjai. John Ehrlichmannak, az elnök „tanács­adójának”, egyre több befolyása van a döntések kialakításában. H. R. Haldeman, aki a Fehér Ház-i ve­zérkar végrehajtó embere, a hatá­rozatok végrehajtását ellenőrzi. Peter Flanigan, aki megfelelő sze­mélyek után vadászik, akik magas állásokat tudnának betölteni, az el­bocsátásokban is döntő hatalmat képvisel. Általában: bizonyos klikk van kialakulóban a Fehér Ház ku-Everett Dirksen követelés látszott eddig teljesíthe­­tetlennek, de ma már ott tart Thieu, hogy amerikai nyomásra ezeket is teljesíti. Az egyik: Ky alelnök távo­zása, a második: a Thieu-kormány „kibővítése”. Mivel ez a két tö­rekvés egybe kapcsolódik, valószí­nűleg együttesen kerül megoldás­ra. A megoldás módja az, hogy Thieu kiegészíti kormányát a bud­­histákkal, a szakszervezetekkel, az intelligencia képviselőivel és far­merekkel. Ezek az elemek mind Ky-ellenesek és hajlamosak a Viet Conggal való együttműködésre. Saigoni politikai körök azt sem niszteri székbe kerülnek. így Ky alelnök jövője lassan fogy. Ez, ter­mészetesen, Thieu bukásához is vezet, mert egy koalíciós kormány­ban nem tarthatja meg a pozíció­ját a kommunisták aggreszivitása ellenében. Ha csak... a Délviet­­námban annyira jólismert katonai puccs nem ülteti az elnöki székbe Khiem tábornokot, Délvietnám sorsa a kommunista hatalomátvé­tel irányában halad... ★ WASHINGTON D. C. — Nixon elnöknek az a törekvése, hogy megreformálja az „electoral colle­­ge”-t gyakorlati tapasztalatokon alapszik. Nixont ugyanis még a vá­lasztás idején több elektor környé­kezte meg, akik különböző előnyö­ket kívántak azért, hogy majd rá szavazzanak. Ezek közt akadtak Wallace-elektorok is, de volt né­hány republikánus is, aki azzal fe­nyegette meg Nixont, hogy másra szavaz, ha nem kap bizonyos ellen­értékeket a hűségéért. Annak ide­jén minden ilyen ajánlatot egyből visszautasítottak. Az ebből leszűrt tapasztalatok arra késztetik az el­nököt, hogy rövidesen javaslatot küldjön a Kongresszusnak az elek­­tori rendszer megváltoztatására. Hiába, nem valami gusztusos dolog a politika. . . ★ WASHINGTON D. C. — Nixon elnök a délamerikai Alliance for Progress-t, amit még annak idején Kennedy élnök kezdeményezett, lassan leértékeli. Az elnöknek az a felfogása, hogy a latin-amerikai népeknek elsősorban maguknak kell segíteni önmagukon, amiben az Egyesült Államok segíti ugyan őket, de nem viseli egyedül a ter­heket és nem is akar döntően be­leavatkozni abba, hogy mit és ho­gyan csinálnak a saját életfeltéte­leik feljavítása érdekében. Bennfen­tes körök szerint ezt a vonalat Pe­runak „köszönhetik” a latin-ame­rikai államok, amely kisajátította az ott működő amerikai olajfino­mítót és nem hajlandó érte megfe­lelő kárpótlást fizetni. ★ BONN — A nyugatnémet kor­mány nem akar flörtölni Vörös Kí­nával — szemben Ulbricht keletné­metjeivel — mert úgy érzi, hogy a Szovjettel kell jóba lennie, ha a két Németország egyesítését meg akarja valósítani. A nagy szovjet­barátságnak az a következménye, hogy miközben a jobboldali NDP-t be akarják tiltatnl, a kommunista’ pártnak szabad kezet adtak, ami­kor ez egyszerűen kijelentette — amit az NDP vezetői többszörösen kijelentettek már, — hogy „nem akarják felfordítani a kormányza­tot”. Brandt Willy keze egyre job­ban érvényesül, miközben Kiesin­ger csak édesen mosolyog ... ★ SAIGON — Érdekes jelenségre lettek figyelmesek a szövetsége­sek: a Viet Cong vezetők december óta eltűntek a falvakból, kerületek­ből és tartományokból. Mintegy 8.000 ilyen öreg kommunista alkot­ja a Viet Cong gerincét és eleinte nem tudták elképzelni, hogy hova tűntek. Ma már tudják. Ho Si Minh parancsára Hanoiba távoz­tak, hogy ott megfelelő kioktatást és részletes utasításokat kapjanak a — „béke” esetére. Ekkor kezdő­dik ugyanis az igazi harc a koalí­ciós kormány érdekében, majd a Ho Chi Minh hatalom átvételére. Miközben az amerikaiak minden áron ki akar­nak vonulni Délvietnámból, Hanoi máris előkészíti a hatalomátvételt. A Nixon-konmány már csak a „lát­szat” megőrzéséért küzd, de lé­nyegileg feladta Délvietnámot. ★ LONDON — A brit világbiroda­lom utolsó vonaglásait a nyugat­indiai anguillai eset mutatja. Ezt a kis szigetet is feladják a britek és „postabélyeg szigetként” fűzik csak magukhoz, mint a csatorná­ban fekvő Jerseyt és Guernseyt. A külpolitika és honvédelem Anglia feladata maradna, de minden egyéb — a postabélyegek kibocsá­tása is — a kis sziget önálló kor­mányára tartoznék. (FIGYELŐ) lisszái mögött, amely erősen befo­lyásolja a döntéseket. Az elnök nagyon elfoglalt, mindennel nem tud személyesen törődni és így — mellékkormány alakul ki a háta mögött. Az egyetlen megnyugtató pont: Dirksen szenátor, aki újab­ban elég konzervatívnak mutatko­zik és már a második liberálist szorította ki magas pozíciókból. El lehet képzelni Nixon elnök „kon­zervatív” vonalát — amit a meg­választása előtt ígért, — ha Dirk­sen szenátor is erősen jobbra áll tőle... . \ • ★ SAIGON — Itteni diplomaták úgy látják, hogy Thieu elnök las­san „betörik” az amerikai vonalba és hajlandó olyan kívánságokat is teljesíteni, amelyeket Hanoi alap­­feltételként állított fel a „béketár­gyalásokra”. Különösen két ilyen Nguyen Cao Ky tartják lehetetlennek, hogy azok az „intellektuálisok”, akiket Khiem tábornok nemrég letartóztattatott, mert a Viet Conggal együttműköd­tek, a börtönből egyenesen a mi­BEMUTATJUK OLVASÓINKNAK a délvietnámi No. 2-t. Mikszáth Kálmán: A Demokrata A kiegyezés utáni Magyarország Janus-ar­­cú politikai életébe viszi vissza az olvasót ez a remekbe készült karcolat. A nyolcvanas évektől kezdve állandóan ott kísértett Mik­­száthban az elégedetlenség a magyar liberá­lis progresszió álnokságával szemben. A sza­badelvű frázisok és a haladásellenes politikai gyakorlat ellentéte pattantotta ki kitűnő or­szággyűlési rajzainak a témáját, amilyen az alábbi karcolat is. Valahányszor a mi demokrataságunkról van szó valahol, rendesen el szoktam beszélni a Kállay Ákos történetét. De most már annyira nincs is sző a magyar demokrataságról, hogy többé el sem beszélhetem a históriámat, átadom hát az utókornak ad akta. Hogy­ha netalán valaha sző találna lenni a demokráciáról, szolgáljon részint elrettentő, részint illusztráló pél­dának ez az eset. Kállay Ákost bizonyosan önök is ösmerték. Ő volt a legnagyobb demokrata a Házban, valamikor a szél­­söbalbalhoz tartozván. De még a demokrataságánál is nagyobb volt a sárgás kanári-szín bajúsza, mely­­lyel, ha kedve tartja, körülcsavarhatta volna a fülét, s mely szépen, szeretetteljesen öszeolvadt hasonló színű szakállával. Éppen a kerületébe utazott az öreg úr a választá­sok előtt, midőn a szerencsi indőházban összejöt­tünk. Valami baja támadt a vonatnak, ott vesztegelt vagy két óra hosszat. Kállay csendes borozgatásban várta az indulást a suitjével és egészen belemerült a demokrácia ma­gasztos tanainak magyarázatába. Apró szemei láza­san csilogtak, heves gesztusokkal szidta a kormányt. E pillanatban két zempléni paraszt sompolygott be az étterembe, kik az üvegajtón át már eddig is kíváncsian kukucskáltak be a borozgatő utasokra. Az egyik odaállt sunyi képpel Kállay elé, s miután Végignézte. így szólt: — Tekintetes uram, valami kérésem volna. — No, mi az? — kérdé Kállay Ákos nyájasan. — Hát abban van a dolog, hogy mi a komámmal, Sós Istvánnyal fogadtunk odakünn két pengő fo­rintba. — No, és aztán? Hát én döntsem el? — Az ám. Mert el sem döntheti azt más ember­fia. — Hát mibe fogadtatok, édes fiam? — Azt mondja a komám, hogy a tekintetes úr ba­júsza nem igazi bajusz; hogy azt mondja, hamis ba­­júsz. — Most is amondó vagyok — erősítgette Sós Istvány. — Én pedig azt mondom, hogy igazi bajusz a te­kintetes úré ... Hát melyikünk nyert mármost? — Te nyertél, édes fiam! — mondá Kállay Ákos egy kicsit röstelkedve a téma miatt.-1- No, lássa, kend — rikkantott fel vidáman a nyertes paraszt, — ide azzal a két „Zsófkával”. (Zemplénben úgy hívták a forintost, mert hajdan a Zsófia főhercegasszony arcképe volt a forintosokon). De nem addig a, Maszlag koma! Zsákban lévő macs­ka egeret nem foghat. Nem addig, míg én meg nem nézem azt a bajúszt. Ide azzal a bajúszal, hallja az úr! S ezzel odaugrott Ákos bácsihoz Sós Istvány, hogy a bajúszát megmarkolja. Kállay összerezzent, a vér arcába tódult és nagy bosszankodásban habozott egy percig, mit csináljon, mígnem valaki a környezetéből beleszólt: — Már csak engedd, bátyám, mert ez is hozzátar­tozik a demokráciához. Ez a szó megszelídítette Ákos bácsit, türelmesen nyújtotta oda az ábrázatát, mint egy bárány. — Jól van, jól. Nézegessétek meg, édes gyerme­keim, és győződjetek meg róla. Erre aztán nekiszabadult a bajúsznak Sós koma: külön választotta a szakáiból, megnézegette balról is, jobbról is, először összevéve, azután külön szálan­ként, hogy melyik szál hova tartozik, ez a bajuszhoz, amaz a szakállhoz, miközben éktelen káromkodás­ban tört ki: — Nini, aki árgyélusa van, hát csakugyan bajúsz ez végig? Egye meg a kutya, hogy mitől nőtt ez!... Két pengőm siratja meg. — De nem, még sem lehet az. Ki van ez toldva valahol. Megszagolta a kezei közt, megvakarta a fejét: „Ejnye, ejnye, de cudar egy jószág”. Egy keserveset köpött a pádimentumra: „No, en­gem ugyan megtett az úr”. Eközben egy mentő gondolata támadt Sós uram­nak: hogy hátha mégis hamis a bajúsz és csak oda van mégis ragasztva az orr alá, nosza hamar nagyott rántott a fél bajúszon. Kállay felszísszent. — Mit csinál? De oda se hallgatott a kárvallott Sós koma: neki Kállay nem is egzisztált, csak mint fogadási alany és azon gondolkozott, hogy ha a bajúsz nem hamis, hát netalán a fej lesz hamis. S miután figyelmesen körül­nézegette, nekifogott, megtapogatni a váll-lapockák­­nál, nincs-e valahol hozzá toldva a törzshöz. De már erre aztán felugrott Kállay hagy dühösen, vérbe borult a szeme, halántéka lüktetett és két ke­zével megragadta Sós koma nyakravalóját. — Mindjárt megfojtalak, te hitvány paraszt — hörgé —, megöllek akasztófáravaló! Hát tudod te, kivel beszéltsz? — Bátyám, bátyám — gúnyol.dtak vele a kísé­rői. — El ne feledje, hogy demokrata! Erre még bőszebb lett az öreg. — Nem vagyok én demokrata. Nem kell sem tes­temnek, sem lelkemnek. Hazudtam. Arisztokrata va­gyok. Megfojtlak, kutya — ordítá. — A börtönben rothadsz meg. Megmutatom, hadd tudják meg az unokáid is, mi az egy Kállayt megbosszantani. A Sós koma ámult-bámult, mi nem lelte a tekinte­tes urat. Hiszen ö nem tett semmi rosszat, hiszen csak a fogadásról van sző, s ö alaposan akart meg­győződni a bajúsz mibenlétéről a saját modora sze­rint — ennyi az egész. Kállay Ákos ettől a naptól kezdve soha sem val­lotta magát demokratának. — Kiábrándultam a népből — szokta mondani. Pedig igazán nagy demokrata volt, de hiába, mint­hogy a bajúsza még nagyobb volt a demokrataságá­nál, a nagyobb megölte a kisebbet. * * * Az akkori idők jellemzésére érdemes lesz elmon­dani, hogy Mikszáthnak ez a kis karcolata óriási vi­tát váltott ki. A függetlenségi párt napilapja: az „Egyetértés” rövidesen azt írta, hogy Kállay Ákos soha nem élt, a bajúsz história tehát meg sem történ­hetett vele. Ellenben élt egy Kállay Ödön nevű füg­getlenségi képviselő, akire Mikszáth jellemzése ráil­lik, viszont Mikszáth soha sem találkozhatott ezzel a Kállay Ödönnel, mert az már korábban meghalt. A Reggeli Újságban ifj. Ábrányi Kornél válaszolt az Egyetértés megállapítására és azt írta, hogy a füg­getlenségi pártban nagyon feledékenyek, mert igen is éllt egy Kállay Ákos nevű szabolcsi földbirtokos, aki két cikluson képviselő is volt. Egyúttal demokrata voltát is igyekezett bebizonyítani, írván, hogy „Kál­lay Ákos nem egyszer beszélt Nagykállő, Balmazúj­város, Derzsika, Romhány és Buttyin városok kér­vénye érdekében, amelyek tárgyai lehettek a dohány­monopólium eltörlése és Kossuth Lajos hazahívása. Azonkívül beszélt az udvartartás költségeinek fel­emelése és egy 153 millió forintos államkölcsön fel­vétele ellen”. Mikszáth Kálmánnal szemben hamarosan a Kál­­lay-rokonság is összefogott. Jósa András orvos, Kál­lay Ákos sógora, aki történelmi tanulmányokkal is foglalkozott és egyik megalapítója volt a Szabolcs­­megyei Múzeumnak, a nyíregyházi „Nyírvidék” cí­mű napilapban rontott neki a nagy írónak. Szemére hányta, hogy felelőtlen, mert már korábban is írt va­lótlanságokat a Kállayakról”. Egy Kállayval leüttet­­te a felesége nyakát, pedig ez nem Kállay, hanem Krucsay alispán volt, aki hűtlen nejét Tolvaj Borbá­lát a múlt században fejeztette le Kisvárdán. A pal­lost most én őrzöm a Szabolcsmegyei Múzeumban”, A továbbiak során nem tartja lehetetlennek, hogy Szerencsen megbámulták Kállay Ákos bajúszát, ta­lán fogadtak is a valódiságára, de hogy megcibálták volna, azt kizártnak tartja. Nincs és nem volt olyan Kállay, aki az ilyesmit eltűrte volna. Különben ö is azt bizonygatta, hogy Kállay Ákos igenis demokra­ta volt: „frakkban még a mennyország kapujában sem kopogtatott volna”. Erre a cikkre újból megszólalt az Egyetértés és megírta, hogy tévedett, amikor azt írta, hogy Kállay Ákos nem is élt. Igenis élt, nagy hazafi és nagy de­mokrata volt: „dohánytermelési engedélyt nem akart respektálni honfoglalásból származó birtokán”. Jósa András ebben az ügyben később levelet is írt Mikszáthoz és ebben a levélben újból hangsúlyozta Kállay Ákos demokrata voltát: „Lehet, hogy egyszer a bőröndjét is ellopták, de haláláig tetőtől talpig úr lévén, nem cipelhette batyuját a hátán, tehát köny­­nyen elsikkadhatott. Lehet, hogy talán díszmagyar is volt a bőröndjében, mert hiszen telt volna tőle, nem egyre, de sokra is, azonban 1894-ben bekövetke­zett haláláig mindig egyszerű magyar viseletben, de díszmagyarban sohasem láttam”. A vitában végül Mikszáth Kálmán is megszólalt az egyik Kállayhoz intézett levelében. Többek között a következőket írta: „Megengedem, hogy egy csöppet se volt igazam, jól tudom, hogy az a Kállay nem létezett, amelyik a feleségét lefejeztette, Kristófról sem tudom, hogy lé­tezett-e, sőt, amikor az Egyetértés azt írta, hogy Kállay Ákos sem létezett, azt én meg se cáfoltam, mert teljesen mindegy, létezett-e, vagy nem, a kérdés csak az, hogy képzelhetök-e ilyen demokraták?” Mikszáth igennel felel a kérdésre. Aki csak abban látja a demokrataságát, hogy nem hord díszmagyart és még a menyországba sem menne frakkban, az nem demokrata. Erről a kérdésről már korábban így vallott: „A félliberálisok azok, akiket mi úgy hívunk, hogy egész demokraták, s egész demokraták azok, akik azt tartják, hogy többet ér mégis nemes ember­nek lenni, mert a nemesember, ha akarja, lehet de­mokrata is. Míg ellenben a nem nemesember csak demokrata lehet”. Különben így van ez napjainkban is. A Kennedyek, Rockefellerek és egyéb százmilliomosok mind nagy demokraták, többek között integrálnak, néger gyer­mekek közé küldik iskolába más fehér emberek gyer­mekeit, de a magukétól távol tartják a négereket még az iskolákban is. Ök sem jelentkeznek frakkban a menyországba, de vagyonukra alapított hatalmi po­zíciójukat nem adják fel. Szerintük is többet ér plu­tokratának lenni, mert plutokratából még lehet de­­dokrata, de a szegény ördögökből csak demokrata, esetleg szocialista lehet, persze, kommunista is, ha tág teret engednek a felelőtlen liberalizmusnak, amit ők demokráciának neveznek.

Next

/
Thumbnails
Contents