St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)
1969-05-03 / 9. szám
Zsákutca '(+) Ä Nixon-kormänyzat külpolitikája, ami az ország hatalmi helyzeténél fogva világpolitikát képvisel, két malomkő közt őrlődik. Az egyik a Szenátus öngyilkos izolációra mutató határozata, amellyel a maga számára tartja fenn a katonai döntéseket. A másik a republikánus párt választási szándékai, amelyek a győzelemhez szükséges népszerűséget a gyors békével akarják biztosítani. A Szentátus külügyi bizottsága, élén Fullbright szenátorral — egyetlen szenátor ellenzése mellett, — határozatot hozott, hogy az elnöknek nem csak a hadüzenetre nincs joga, de amerikai csapatokat sem vethet be külföldön, a Szenátus előzetes beleegyezése nélkül. Ez az enyhén szólva együgyü határozat olyan súlyos következményekkel járhat, amiket egy elemista is le tud mérni, csak a szenátor urak nem. A határozat ugyanis teljesen megbénítja az elnöknek, mint legfőbb katonai parancsnoknak intézkedési jogát, ami éppen akkor a legfontosabb, amikor azonnali döntésre van szükség. A szenátusi határozat a defétista szellem törvényesítése, ami nem az ország érdekeit nézi, hanem a liberális pacifizmus győzelmét szolgálja. A londoni Institute for Strategic Studies, amelyet mindenütt a világ legkiválóbb katonai és külpolitikai kiértékelő intézményeként tisztelnek, legújabb megállapításaiban máris katasztrófát jelez. Eszerint 1968-ban veszítette el Amerika „a vágyát és képességeit”, hogy a világ legfontosabb hatalma legyen, mert elveszítette „globális felelősségérzetét”, s óriási erejét befelé fordította. Ezzel szemben — mondja az Intézet, — 1968 volt az az év, amikor a Szovjetunió „teljesen egyenlővé” vált Amerikával, s katonai és politikai befolyását az egész világra kiterjesztette. „Nixon ugyan nem izolácionista — jegyzi meg a jelentés, — de kevésbé ambiciózus nézete van Amerika világpolitikai szerepéről”. Szerintünk Nixonnnak megvolna az ambíciója ehez, de még egyszer elnök akar lenni és közben, 1970-ben, republikánus Kongresszust akar választtatni. Ezért követi a hangulatot, ahelyett, hogy maga alakítaná azt. Ezt a katasztrófális malmot, amelyben Amerika és a szabad világ sorsa finom porrá őrlődik, pont akkor helyezték üzembe, amikor a világkommunizmus hullafoltjai láthatóan jelentkeznek. A szovjet-kínai konfliktus, az európai csatlósok fokozódó ellenállása, a nyugati kommunista pártok politikai elidegenedése Moszkvától és rengeteg más — mind arra mutat, hogy Amerika nyeregben ül és kenterben győzhet a kommunizmus ellen. Igen, de ez a lovas nem akar lovagolni. Egy perccel hamarabb esik le a lováról, mint a vörös apokalipszis lovasai. A legtragikusabb az, hogy semmi sem kényszeríti erre a zuhanásra, csak a belső elernyedése, a valamikor hősi frontier-szellem megszuvasodása. A liberális defétizmus maroknyi csapata, úgy látszik, kiütötte a 200 milliós óriást a nyergéből. Nixon előtt még azt reméltük, hogy a józan amerikai polgár lázadása a liberális anarchia ellen — győzni fog. Csak számszerűleg győzött: uralomra segítette Nixont. De az a Nixon, aki a választók elé állt és az a Nixon, aki ma a Fehér Házban ül — két különböző személy. Nem veszi figyelembe a mandátuma parancsait, hanem igyekszik szelíd menüettet lejteni a halálosan ellenséges érdekek és indulatok hurikánjának közepén. A Szovjet látja ezt és így egyetlen lépést sem enged a százszázalékos kommunista feltételekből, sem Vietnámban, sem a Középkeleten, sem a nagy európai ölelkezés vonalán. Amíg nem tudták, hogy Nixon merre fordul és mit akar— tartottak tőle és hajlandók voltak engedni. Most már tudják, hogy nincs mit félni — ettől a Nixontól. Most már nagy tétért játszanak: meg akarják osztani Amerikával a világ fölötti uralmat, vagyis konszolidálni eddigi és jövendő hódításaikat. Figyeljünk csak erre: a Szovjettel való tárgyalások egyre nehezebbek és meddőbbek lesznek, mert a Szovjet világuralomra tör és csak abba megy bele, ami ezt a célt szolgálja! Nixon elnök „globális felelősségérzetének” hiánya tehát nem magánügy, mert emiatt Amerika sorsán kívül az egész szabadvilág sorsa is veszélybe kerül. Mr. Nixon lehet okos ember, lehet becsületes szándékú ember, de végzetesen törpének bizonyul, ha nem képes a világpolitika látóhatáráig felemelkedni. Béldy Béla: Az események nyomában _ / vwvw^wwvwwwvw _/ wwwwvwwwwyww|>/vwwwwvw^^ Nincs titok többé! Sokan felhúzták a szemöldöküket, amikor Amerika a genfi leszerelési konferencián feladta eddigi álláspontját, hogy saját kiküldöttei útján győződhessék meg: nem gyártanak-e az oroszok titokban nukleáris bombákat. Sokan úgy érezték, hogy már megint a Szovjet győzött egy ponton, ahol a két hatalom érdekei összeütköztek. Nem így áll a helyzet. Amerika azért mondott le erről a biztonsági követeléséről, mert — nincs rá többé szüksége. Az új katonai műbolygók egyszerűen feleslegessé tették a helyszíni inspekciót. Ma már azt az újságot is elolvashatják a magasan lebegő kém-bolygók, amit Iván a kezében tart — otthon, fedél alatt, lefüggönyözött ablakok mögött is! De a kém-bolygóknak nem csak szemük van, hanem minden más „érzékszervük” is. Hallanak, éreznek is. A nukleáris üzemben előálló legkisebb höváltozást is észreveszik és lehallgatják a nukleáris rakéta fellövésére adott parancsokat is. Nem lehet többé csalás, mert nincs titok többé! Ezt, termésszetesen, a Szovjet is tudja, ha máshonnan nem — saját kém-bolygóinak eredményeiből. Még a sokkal fejletlenebb szovjet kém-bolygók is eleget láthatnak. De ez nem nagy előny a Szovjetnek, mert Amerikában úgyis minden látható és olvasható. Az amerikai kém-bolygók viszont egy lezárt és elsötétített ország életét hozták a napfényre. Vannak tudósok, akik azt állítják, hogy ezek a kém-bolygók gyakorlatilag is lehetővé teszik a fegyverkezés korlátozását, sőt magát a nukleáris háború elkerülését is. Ha ez túlszép reménynek tűnik is egyelőre, mégis jő belekapaszkodni, mert a nukleáris háborút egyik ország sem bírná ki és a nevető harmadikként Kína kerülne ki belőle győztesként. Igaz, ugyanez áll arra az esetre is, ha történetesen a Szovjet és Kína használná egymás ellen nuklenáris erejét. Ezesetben Amerika lenne a nevető harmadik. A kém-bolygók fejlődése valóban közel hozhatja az időt, amikor nemcsak titok nem lesz többé, hanem háború sem... Két diák Mind a kettő egyetemi hallgató. De az egyik computert rombol, vagy fegyverrel tör be az egyetemre, a másik Prágában sztrájkol. Az egyik, ösztöndíjjal a zsebében, a rend ellen lázad, a másik a kommunizmus ellen. Az egyik barbárán rombol és terrorizál, a másik hisz a néma szabadság győzelmében. Mind a kettő diák és mégis mély szakadék tátong közöttük! Az amerikai lázadó valamiféle kommunizmusért lelkesedik, a prágai sztrájkoló a — kommunizmus ellen küzd. Miért ez az áthidalhatatlan különbség a két diák között? Nagyon egyszerű: a prágai diák bent él a kommunizmusban, amelyet most tankok alkotmánya véd és így tudja, hogy mi ez! Az intellektuális ember borzadályával tapasztalja az eszmék regimentációját, a gondolat megfosztását a dimenzióitól, egyszóval a szellemi elnyomást. Az amerikai diák nem tapasztalta ezt, tehát fél-tanulatlanul és egészen tapasztalatlanul eszményképéül választotta. A prágai diáknak a tanulás az életcélja, tanulni pedig csak a gondolatszabadság egyetemein lehet. A kommunista egyetemeken csak Marxot szabad kopirozni. A lázadó amerikai diáknak a tanulás — mellékfoglalkozás. Úgysem merik visszautasítani, vagy megbuktatni, mert akkor fegyvert ragad. Az ember azt kérdi magától: vajon nem Isten rendelése-e a kommunizmus? Nem azért küldte-e ránk ezt a csapást a Mindenható, hogy éppen ezt a különbséget mutassa meg általa? Hogy tudjuk, mi az, amiért nem szabad lelkesednünk! De tovább is száll a gondolat. Vajon, végülis, nem az az ifjúság örzi-e meg a szabad ember eszményképét, amelyik a kommunista országokban növekszik fel? Tudjuk, ott is vannak huligánok, de azért ebben az ifjúságban sokkal több az intellektuális lelkiismeret, a tisztítótüzön átesett lélek tisztasága és — furcsa, nem? — az ideálizmus. Az emberiség élete olyan, mint egy nagy folyamé: minden szennytől megtisztítja önmagját amint továbbhömpölyög. Az emberi szabadságért sztrájkoló prágai diák — a megtisztult folyó... Kanada és Kína Végre megindultak a titkos tárgyalások Stockholmban Vörös Kína elismerésére. A tárgyalások azonban nem lesznek könnyűek. Kanada ugyan láthatóan igyekszik elismerni Kínát, de nem biztos, hogy Kína ugyanennyire vágyik-e erre az elismertetésre. A kínaiak álláspontja gyökeresen eltér Kanadáétól. Elsősorban Taiwan, vagyis Nemzeti Kína kérdésében. A kínaiak azt akarják, hogy Kanada ismerje el a vörös rezsim szuverénitását Taiwan felett is, de Kanada erre — legalábbis egyelőre — nem hajlandó. A másik döntő különbség Vörös Kína ENSZ-tagsága körül alakult ki. Miközben Kanada elhatározta, hogy Peking felvétele mellett szavaz, azt is elhatározta, hogy az ezt megelőző közgyűlési vita során, ami a kérdés napirendre tűzése felett dönt, a napirendretüzés ellen szavaz. Kissé csavaros észjárásra vall ez a kettősség, s nem biztos, hogy a kínaiak megelégszenek vele. Igaz, az is lehet, hogy Kanada végül elejti a feltételeit. Az egészben az a legérdekesebb, hogy miért vágyik Kanada olyan sürgető mohósággal Peking elismerésére, még annak árán is, hogy ezzel az Egyesült Államok külpolitikájával kifejezetten szembekerül? De vajon — szembekerül-e? Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy Nixon elnök kifelé ellenzi Kínának az ENSZ-be való felvételét — nyilván elsősorban a közelgő szovjet-tárgyalások miatt — ugyanakkor szívesen látná, ha egy ennyire baráti hatalom nagykövete ott ülne Pekingben és szép csendben egyengetné a két óriás egymáshoz vezető útját. Kína elismerése csak úgy, önmagában, nem túlzott érdeke Kanadának. Az egyetlen egészséges magyarázat tehát az lehet, hogy Kanada ezzel titkos missziót teljesít, ami közelebb hozhatja Amerikát Kínához, anélkül, hogy ez a szovjet-tárgyalásokat veszélyeztetné. Ha nem ez a cél, hanem csak elvi gesztus — a még önállóbb állami profil elnyeréséért, — akkor erősen emlékeztet arra a kétségbeesett igyekezetre, amellyel egy öregedő, terjedelmes nő minden áron rá akarja varrni magát egy húzódozó, sovány öregurra. Magyar évfordulót (május 5-töl 12-ig) 1763-ban született Tapolczán Batsányi János költő, (206 éve). 1766-ban született Péren Budai Ezsaiás történetíró, (203 éve). 1768-ban született Miskolcon Dayka Gábor költő, (201 éve). 1843-ban először éneklik a Nemzeti Színházban az Egressy Béni által megzenésített Szózatot, (126 éve). 1864-ben született Sümegen Darnay Kálmán régész és író, (105 éve). 1867-ben született Somogysomon Iványi Grünwald Béla festőművész, (102 éve). 1896-ban meghalt Budapesten Baross Gábor államférfi, a magyar vasutak fejlesztője, (73 éve). 1918-ban meghalt Técsön Hollósy Simon festőművész, (51 éve). 1933-ban meghalt Budapesten Krúdy Gyula író, 36 (éve). Az öregek Az Egyesült Államokban talán egyetlen társadalmi réteget sem hanyagol el annyira a hivatalos segítő politika és a közvélemény, mint az öregeket. Amerika több mint 20 milliónyi öregje közül egyhácmad rész majdnem „biafrai” nyomorúságban él. A Social Security nyugdíj még azoknál is csak koplaló-diétára elég, akik nemrég — tehát jobb munkabérrel — mentek nyugdíjba. Azoknál viszont, akik régebbi — még alacsony — munkabérek alapján kapják nyugdíjukat, ez az összeg alig több borravalónál. Egy öreg pár, amely — úgy lehet — 15 éve ment nyugdíjba és 75 dollárt keresett havonta, most 85 dollárt kap. A magányos nő vagy férfi csak 55 dollárt. Még aki 300-350 dollárt keresett is, ami 10-15 évvel ezelőtt tisztességes kereset volt, csupán 120-140 dollár havi nyugdíjat „élvez”. Ez pedig a legsúlyosabb szegénységet jelenti. A közvélemény és a hivatalos figyelem jóval többet törődik a gyermekes családokkal, mint az öregekkel. Pedig az öregek is vannak annyira tehetetlenek, mint a gyermekek. Az a 11 gyermekes anya, akinek Washington D. C.ben 406 dollárból kell kijönnie, joggal panaszolhatja, hogy ez kevés. De itt legalább remény van az élet terhének csökkenésére, ahogy a gyermekek nőnek és keresetképessé válnak. Milyen reménye lelet azonban egy öreg párnak, vagy pláne egy magányos öregnek, akik már kifelé mennek az életből és egyre több betegséggel kell számolniuk? Igen, a Medicare és a Medicaid nagy segítség, de a betegeskedés még ezek mellett is pénzbe kerül. Senki sem Irigyli a gyermekes családoktól amit kapnak, de a társadalom humanizmusának legalább annyira jelentkeznie kellene az öregek ellátásában is, akik hosszú életük folyamán tisztességgel szolgálták ezt a társadalmat. Még az is, akinek kis kifizetett háza van — egy élet takarékosságának eredménye — nem sokra megy vele, mert karban tartani, adót fizetni utána és a kis nyugdíjból meg is élni — majdnem lehetetlen. Gyermekeikre, ha vannak is, nem igen számíthatnak. Kiáltó példáit ismerjük annak a szörnyű, embertelen nemtörődömségnek, amivel sok jólkeresö gyermek gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakít öreg szüleivel, mert — terhet jelentenek számára. A mai közerkölcs és a megváltozott életviszonyok mellett — az öregek azok, akik leginkább rászorulnának arra, hogy törődjék velük a társadalom. Vagy: visszatértünk az ó-görög spártai módszerhez: az öregek megtették kötelességüket, most már le kell őket taszítani a Tajgetosz-szikláról? Az öregek a társadalom igazi mostohagyermekei, rajtuk illenék elsősorban segíteni! Sajnos azonban csak a welfare és a gettó-szegénység jut az újságokba, mert ez politikai kérdés, de a szüléinkről megfeledkezünk. Ha volt valaha ellentmondás egy civilizált társadalomban, akkor — ez az! Vagy pedig — ez a társadalom nem eléggé civilizált. Nyíregyházy Pál: Attila sírját keresik Szenvedélyesen kutatjuk a magyarok őstörténetét, mely az ókori világtörténelem legtitokzatosabb problémája s amely összefüggésben van az emberiség első magas kultúrájával. Kommunista szolgálatban álló „magyar tudósok” az állítják, hogy őshazánk a Volga-könyök és az Ural hegység között, a Bjelaja és a Káma folyók halszagú vidékén terült el. Erdölakő gyalog nép voltunk még ekkor, majd a ligetes-füves övezetben lovas nomád néppé emelkedtünk, s a nagy orosz síkságon elvegyültünk a török és iráni népek tengerébe. A honfoglalásig megismerkedtünk a földmíveléssel, sőt egyes iparokkal is. A magyarok őshazája azonban az újabb kutatások szerint a Régi Keleten volt. Ott már a Krisztus előtti évezredekben a köznép, az állami és egyházi szervek rendszeresen magyarul beszéltek és írtak. Az itt talált magyar nyelvemlékek megcáfolják a finn-ugor elméletet és a magyar Őshazának Ural-Szibériában való elképzelését. Ilyen magyar szöveget Baráth Tibor „A magyar népek őstörténete” című kitűnő munkájában száznál is többet mutat be. De a kommunisták nem hagyják magukat, sűrűn állnak elő világszenzációkkal. Most a Keletmagyarország február 7-i számában olvasom, hogy ismét felfedezték Attila sírját. A békéscsabai Radnai Mikes, aki az Attila hagyományok szenvedélyes amatőr-kutatója, tanulmányt írt a nagy hun király életéről. Nyolc évig gyűjtötte az adatokat és számos magyar és latin nyelvű forrásmunka ismeretében azt állítja, hogy a hun birodalom központja, a krónikákban szereplő Engadi azonos a békésmegyei Battonyával. Battonya és a szomszédos Dombegyháza a Maros törmelékkúpján épült, a népvándorlás idején fő kereskedelmi útvonal húzódott erre. Kiváló termőföldje, iható vize alkalmassá tette a húnok letelepedésére. A legújabb hidrológiai feltárások szerint Dombegyháza pogány vízmenti temetkezési telep volt. Itt keresendő Attila sírja. ★ A hunokról történelmi kézikönyvekben azt olvashatjuk, hogy Krisztus után 433 körül birtokba vették az egész Kárpátmedencét és központi kormányukat a Tisza-Maros összefolyása táján állították fel. Attila ezt az Atlanti Óceán felé igyekezett tovább bővíteni és csak kévésén múlt, hogy a katalaunumi csatamezön 451-ben döntő győzelmet nem aratott a Római Birodalom felett. Attila azonban 453-ban váratlanul elhunyt s utána a hunok nagyhatalmi szerepe leáldozott. A historikusok azt tanítják, hogy „életét nem ellenséges kéz oltotta ki, se nem alattomos gyilok. Orrvérzés ölte meg annak a násznak éjszakáján, amelyet új feleségével, Ildikóval tartott.” ★ A magyar föld sok emléket őriz Attila birodalmából. Világszerte érdeklődést keltett az az 1400 darab aranypénz, amit 1963-ban egy asszony Szikáncson, Hódmezővásárhely közelében, mélyszántás közben talált a földben. Konstantinápolyi veretnek voltak, fényesek, sohasem lehettek kereskedelmi forgalomban. Azt kell hinnünk, hogy ezeket az aranyakat a konstantinápolyi császári udvar, II. Theodózius és III. Valentinianos adó fejében küldték Attilának. Mikor Attila 433 után II. Theodósiust békére kényszerítette, 6000 font bizánci arany kárpótlás és 2100 font évi adó fizetésére kötelezte a császárt. A 448-as bizánci követjárás alkalmával Vigilas tolmácsot azzal bízta meg a császári udvar, hogy Attilát orvgyilkossal tétesse el láb alól. Erre a célra 50 font aranyat bocsátottak rendelkezésére, de Attila az összeesküvést leleplezte. Talán éppen ebből a vérdíjból származik az 1400 darab verdefényes arany. A nyíregyházi Jósa Múzeum tudósai Attila székhelyét a bizánci kereskedelmi útvonal fontos állomáshelyére, Hódmezővásárhely környékére teszik, ahol ezek az aranyak előkerültek. A „Dilinka ér” a 448-as követségjárás idején, amelyben Priskos történetíró is résztvett, még hajózható nagy folyó volt. ★ Ennek az aranyleletnek az a rendkívüli történeti jelentősége van, hogy összeköti Konstantinápolyi a hun székhelyhez vezető kereskedelmi úttal s így leszűkíti Attila székvárosának kutatását a Tiszántúlra, közelebbről Hódmezővásárhely vidékétől északra eső területekre. Kiesnek tehát a számításból: a külföld, a Duna-Tisza köze, a Maros alatti területek. Priskos történetíró szerint a 448-as követségnek a „Tisas” folyón kellett átkelniük ahhoz, hogy Attila székhelyére érkezzenek. ★ A nyíregyházi múzeumot Jósa András orvos alapította, s honfoglalási emlékeinek megtekintésére messzi földről, külországokból jöttpk irigykedve a tudósok. Ősi hangulatok ébredtek fel bennünk, amikor kapuján beléptünk. A kommunizmus ezt is átköltöztette a vármegyeházáról egyszerű lakóházba. A kincsáső hajdanán nem rohant olyan fanatikusan a lidércfény után, mint ahogy Jósa András felejtett mindent, ha hírét vette, hogy valami megcsikordult a föld mélyében az ekevas alatt. Ezeréves kardokat és nyilakat talált, sarkantyúk és sisakok jöttek napvilágra, amelyekhez manapság már nem találni megfelelő nagyságú fejet, kösöntyűk, karperecek, asszonyi holmik arról beszéltek, hogy ősanyáink se vetették meg a női hiábavalóságokat. Jósa András korában még a régészeti leleteknek nem volt gazdája, ki mit talált, szabad prédának tekintette. Zaldokon például kubikmunkán értékes hun ékszerek tömege került elő. Egy élelmes tokaji aranyműves nyomban lecsapott rájuk és valamennyit beolvasztotta. Csak egy szépdíszü csat kerülte el a sorsát, amit a váratlan pénzből lerészegedett kubikusok fityegönek kutyájuk nyakába akasztottak. Krúdy azt írta róla: „No lám, nem mindig közepes a termés a Nyírben, nemcsak a szabolcsi krumpli és a piricsei árvalányhaj termése van biztosítva, hanem a jeles embereké is”. ★ Néha azonban egy-egy ócska serpenyővel megtréfálták a tudós Jósa Andrást, mert Szabolcsban tisztelték ugyan a régiségeket, de ebéd után, a jő emésztés kedvéért nevetni is szerettek az emberek. A leghíresebb tréfát Csallány Gáborral, a szentesi múzeum alapítójával követték el, mikor a kajáni nagy avar temetőben ásatott. Móricz Zsigmondis ott volt az érdeklődök között. Két iparművész állati bordacsontot faragott ki késalakra, mindkét oldalán székely rovásírásos felirattal. Elrejtették az egyik felbontott avar sírba. Csallány Gábor nagy körültekintéssel kezdett hozzá a bontáshoz s egyszercsak felszínre került a csontkés. Felragyogott a szeme az örömtől, hiszen megtalálta a régészek álmát. A székely rovásírás ábécéje szerint rögtön olvasni kezdte az írásjeleket: — A-T-T-I-L-A! Micsoda szenzáció! Itt a bizonyíték arra, hogy a kajáni sírok nem az avaroké, hanem a hunoké, s a székelyek ezek leszármazottai, mert még az írásuk is közös. Aztán betűzni kezdte a másik oldal feliratát: — G-Á-B-O-R-N-A-K! Hirtelen összeomlott benne az egész világ. Az „Isten kardja” egyszerű bordacsontból faragott késsé zsugorodott össze.
