St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-01-11 / 1. szám

?

AZ USA 51-IK ÁLLAMA

(+) Bizonyára észrevették már olvasóim, hogy valamilyen lényeges változás van folyamatban az Egyesült Államok néger-mozgalmában.

A meggyilkolt rev. King „békés” gyaloglásai már rég megszűntek, a „civilrights” felvonulások a segélyen élő anyák csoportjaira zsugorodtak, általában a régi integrációs törekvések elvesztették erejüket. Van olyan fekete tüntetés is, amelyben több a hosszúhajú fehér hippie, mint a fekete.

Sokan úgy vélik, hogy a harcos fekete mozgalmak — a Black Power — következménye a „békés” integráció végelgyengülése. Különösen a Black Panther mozgalomnak tulajdonítják ezt, amelynek taglétszáma pár százról több ezerre nőtt. Ez túlzásnak látszik, ha meggondoljuk, hogy nem több millióra a huszonegy millió fekete közül, hanem csak több ezerre. Kétségtelen azonban, hogy a Black Panther elképzelései átlósan ellentétesek a régi integrációs gondolattal. Nem akarnak integrációt a fehérekkel, sőt ennek az ellenkezőjét akarják. Szemben a néhai rév. Kinggel, aki elég naivul hitt a faji integrációban, a Black Pantherek éppen a gettóban látják a feketék politikai erejének alapját. Tökéletesen logikus ez, mert ha a gettó népe — például a „fair housing” révén — szétszóródnék a fehérek között, a szavazataik elvesznének a fehér szavazatok tömegében. Ahol politikai sikert mutathatnak fel a feketék, azt ilyen koncentrációkban érték el.

A Black Pantherek célja a szegregáció, de önkormányzati alapon. Külön fekete városrészi vezetést, rendőrséget, tűzoltóságot, iskolákat, stb. követelnek, sőt végső fokon egy önálló afro-amerikai államot, az Egyesült Államok 51-ik államát. Ehhez azonban ki kellene üríteni néhány déli állam fehér lakosságát, hogy azok helyébe telepedhessenek. A cél tehát irreális, vagyis megvalósíthatatlan. Ma már mintha ők is látnák ezt és küzdelmük súlypontját az iskolákra, főleg az egyetemekre helyezték át. Itt akarnak külön fekete tanszékeket az ősi afrikai történelem és kultúra, valamint a hazai történelmük tanítására, esetleg külön fekete dormitóriumokat és más hasonló, inkább dekoratív, mint lényegbe vágó kirakati mintadarabokat. Ezt vagy megkapják, vagy nem, de a fekete-kérdés megoldása nem ezen dől el.

Egyáltalán: az amerikai néger problémáját nem lehet faji alapon megoldani. Sem az integráció alapján, ami szintén faji megoldás, mert össze akarnak olvadni a fehér fajjal, sem az elkülönülés, vagyis a külön államban való szegregáció vonalán, mert gyakorlatilag mind a kettő járhatatlan út.

A harcos afro-amerikai csoportok gettó-lázadásai csak a feketéknek ártottak. Ez produkálta a fehér szavazó „visszaütését” — Nixon megválasztását és Wallace tíz milliós szavazatát. A polgárháború, vagy „gerilla-háború” pedig egyszerűen öngyilkosság volna.

Ma már talán ők is látják ezt, ha nem is ismerik el 'nyilvánosan. A néger intelligencia nem állt melléjük, a néger kispolgár pedig fél attól, hogy

belesodorják valami erőszakba, mert annak kockázatát — érthetően — nem akarja vállalni.

Az a hatalmas néger tömeg, ami rév. Kinget követte valaha — inkább valamiféle vallásos révületben, mint politikai megfontoltságból — ma már visszahúzódott, eltűnt a gettóban. Szavazni feketén szavaz ugyan, de lázadni, égetni, fosztogatni nem akar.

Az amerikai gazdasági prosperitás, kiegészítve a kormány foglalkozást biztosító akcióival, kihúzta a négerkérdés emócionális fogát és főleg a gazdasági szervezés kérdésévé redukálta azt. Közvetlenül Nixon megválasztása után kicsit úgy érezték, hogy újabb csatát vesztettek, de ma már jórészt felengedett ez a dermedt keserűség. A vezéreik ugyan hiányolják, hogy a kabinetben nincs fekete, de a tömeg érzi, hogy ez teljesen lényegtelen, mert ha lenne is, annak is Nixon politikájához kellene igazodnia, mint a fehér minisztereknek.

És itt érkezett el Nixon nagy alkalma! Mivel a négerkérdés, a mindig megmaradó mellékzöngéi ellenére is, faji kérdésből lényegileg gazdasági szervezési kérdéssé egyszerűsödött, Nixon tervei, vagy elképzelései a kérdés gazdasági megoldására egyszeriben döntő fontosságúvá váltak. A „fekete kapitálizmus” gondolata elérkezett a megvalósulás küszöbére. Nem az a lényeg ebben, hogy „csak ezerrel több hot-dog stand” keletkeznék, ahogy a csalódott négervezérek kicsinyük le a gondolatot, hanem hogy a feketék saját maguk álljanak talpra, természetesen akár a magántőke, akár a szövetségi kormány, vagy mindkettő támogatásával. Szövetkezetek, pénzintézetek, kis és közép-üzemek és üzletek létesítésével, tehát önsegély útján, tanuljanak ki szakmákat, ismerjék meg a feltörés lehetőségét. Ezzel nemcsak anyagilag segíthetnek magukon, hanem a Black Pantherek faji önbecsülését is megvalósíthatják. A „szép a fekete!” közismert jelszóhoz, legalább olyan büszkeséggel hozzátehetik az „ügyes a fekete!” jelszavát is. Megvan bennük a képesség erre, csak a készség hiányzott eddig. Nem az ő hibájuk, hanem a közösségé, amely csak segélyt adott, nem önbecsülést, de főleg a saját vezetőiké. A tenger sok felvonulással csak elfogyasztották azt a pénzt, ami fiadzott volna, ha befektetik.

Ha Nixon ügyesen fogja meg a feketék anyagi önsegélyének kérdését, ha folytatja a jól bevált munkás-kiképzést, ami dolgozó szakmunkássá emelte a gettóban lézengő négert és ha megfelelő jövőbe látással valósítja meg a nagyvárosok újjáépítésének nagyon nehéz feladatát, a fekete-kérdés könnyen eltünhetik az agonizáló problémák köréből. Bizonyos vetületeiben akkor is megmarad, de a kereső, vagy önálló néger elveszik a radikálizmus számára.

Az Egyesült Államok 51-ik állama csakis így valósulhat meg. Eszmeileg: a fekete összefogás és összetartás békés, gazdasági keretei között, ami mind az ötven államban kialakulhat. Sohasem erőszakkal, csakis a faji összetartozás és összetartás erejével. A gyújtogató hisztériát a józan építésnek kell követnie.

Kína örök forradalma

Eleget olvasunk mostanában Kína új jelentkezéséről a világpolitikában, de ennek igazi értelmét és súlyát nem érezhetjük addig, amíg nem tudjuk, hogy mi történik ebben a közel 800 milliós óriási országban. Nem annyira a gazdasági, vagy katonai erő kifejlesztése fontos, ha meg akarjuk érteni Kínát, hanem inkább a lélekben végigmenö belső változás. Ez adja meg a nagy ország belső és külső céljainak igazi magyarázatát.

■ A KÁOSZ VOLT

MAO CÉLJA

Közhellyé vált már az a megállapítás, hogy Kínában egy mindent felforgató forradalom zajlik le. Ez igaz ugyan, de nem elég. Azt az erőt kell felismernünk, ami emögött áll. Ez az erő: Mao Tzetung.

Mao, a hetvenötéves diktátor nyilván győzött Liu Shao-chi államelnök ellen, ami gyakorlati nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy a Mao-kommunizmus forradalmi céljai győztek a szovjet-típusú, konszolidálódó kommunizmus fölött. Liu, természetesen, szintén kommunista, de úgy képzelte, hogy az országnak nyugalmi állapotra van szüksége, egyrészt, hogy belsőleg megerősödjék, másrészt, hogy az elszigeteltsége megszűnjék és résztvehessen a világpolitika aktív alakításában.

Ezt a felfogást Mao burzsoának, revizionistának, tehát végeredményben kommunista-ellenesnek tartotta. Azért indította el a „kulturális forradalmat”, hogy ezt a rendeződést megakadályozza. A „kulturális forradalom” harcát a Vörös Gárda csapataira bízta. Tervszerűen fordult az ifjúsághoz, mert tudta, hogy minden társadalmi réteg közül ez hajlandó legin-Irta: Béldy Béla

kább felforgatni a konszolidáció rendjét. Másfél év alatt sikerült is ez. Kína minden addigi gazdasági, politikai és nevelési szerkezetét szétrombolták és teljes káoszt teremtettek.

Ez volt Mao célja. Nyilván tisztában volt azzal, hogy ez újabb évekkel, sőt évtizedekkel visszaveti Kínát a modern fejlődésben, de Mao hosszú távon gondolkodik. Az ő szemében az egyetlen, sőt kizárólag fontos cél: a kommunizmus forradalmi erejének megőrzése. Sohasem a konszolidáció, ami gazdasági téren elörevisz ugyan, de ideológiailag szükségszerűen visszafejlődést hoz! Az állandó forradalom a „tiszta” kommunista eszme megőrzéséért — ez Mao legfőbb célja, ami minden más érdeket háttérbe szorít.

■ A NEVELÉS,

A BÜROKRÁCIA REFORMJA

Most már leállította a Vörös Gárdát és az elképzelhetetlenül hatalmas romhalmaz tetején megkezdte az ő kommunizmusának szerevezeti kiépítését. Tulajdonképpen tehát ő is konszolidál, de nem a nyugalom intézményeit, hanem ezek ellentétét: a „tiszta”

kommunizmus győzelmét.

Elsősorban a nevelést vette célba. A másodfokú és különösen a felső iskolákba ezentúl csak munkás- és földmunkás szülök gyermekei kerülhetnek. 1966-ban még 45 százalék volt itt a burzsoa-gyermekek aránya. A tanterv legfontosabb és végigvonuló tárgya a kommunizmus Mao-féle változatának indoktrinációja lesz. Az eddigi intellektuális réteget 60 százalékban megbízhatatlannak tartja és ezért testi munkára kényszeríti. Az új iskolában is egyenlő időt kap a testi munka a szellemi munkával. A

tanintézeteket forradalmi munkások fogják ellenőrizni. A középiskolát végzett diákok millióit küldik messzi vidékekre letelepedni. Tibet, Szinkiang, Belső Mongólia és más eldugott tartományokban telepítik le őket. Ez részben politikai célt szolgál (Tibet, Mongólia), részben ezzel Mao megszabadul a már feleslegessé vált Vörös Gárdától. A város és falu közti szakadékot is az intelligencia decentralizálásával kívánja kitölteni.

A másik stratégiai húzás a bürokrácia ellen történik. A bürokrácia nem forradalmár, mindig hajlamos konszolidálni saját hatalmát. Ezért a hivatalnokok nagyrészét elbocsátják és fizikai munkára kényszerítik. A forradalmi munkásokat viszont bevonják a közigazgatásba. A hivatalban maradó bürokratáknak is rendszeres fizikai munkát kell végezniük.

Mao tisztában van azzal, hogy mindez egy félévszázad munkája lehet. De a kínaiaknál nem számít az idő. Nem években, hanem célokban és azokat magyarázó filozófiában gondolkodnak. A cél adva van: az ország népét uniformizált proletár forradalmárrá tenni és minden ezt fékező erőt — a burzsoa-intelligenciát és bürokráciát — szétrombolni. A cél filozófiája is adva van: Mao tanításai.

■ LIU EGYESÍTETTE VOLNA

A KÉT ÓRIÁST

Mao egy pillanatig sem törődik azzal, hogy ez az átformálás milyen katasztrofálisan lecsökkenti az ipari fejlődést, magát a tudományos színvonalat, általában a modern haladást, amit Kína nem nélkülözhet, mert iparilag az elmaradt országok sorában áll.

Az „örök forradalom” vágya azonban nemcsak belső filozófia nála, hanem gyakorlati ellentmon-Ezit a nagy kérdőjelet a NASA, az amerikai űrrepülési központ kiváló vezetői írták e cikkecske homlokára.

Az Apollo 8 holdrengetö sikere után számtalan áradozó nyilatkozatot és lelkes tervet olvashattunk. A dicséret éppen úgy megilleti a bátor asztronautákat, mint a NASA tudósait és az űrrepüléseket lebonyolító földi személyzetet. A tudás, a fantázia, az önfegyelem és bátorság integrációjára volt és lesz' szükség, hogy további hasonlóan ragyogó eredményeket mutathassanak fel.

De mintha ez az integráció nem lenne teljes! Aggódva figyeltük, de sehol sem találkoztunk az asztronauták jövőbeli integrációjával. A mostani teamben, amely ezt a tökéletes repülést végrehajtotta és a jövendő team-ekben, amelyeknek résztvevőit már kijelölték, egyaránt súlyosan és sajnálatosan hiányoljuk — a nőket! Az egyenrangú és egyenjogú Évikét! Akárcsak a Nixon-kormányból, innen is kihagyták a nők, a négerek és egyéb népcsoportok képviselőit!

Mi ez?

Csak nem diszkriminál a NASA?

Az oroszok már régen fellőttek egy nőt az Űrbe és ha nem is tudott találkozni a helyszínen a másik műbolygóssal, a földön végülis sikerült ez neki. Immáron boldog űranya lett.

Érthetetlen és felháborító tehát, hogy miért rekeszti ki a NASA a nőket az orbitból? Annyi TV és közönséges képet szalaszt el Évike, amit semmiféle tudományos magyarázattal sem lehet megbocsátani. Az amerikai nőnek több joga van fent röpködni, mint a férfiaknak, mert a mennyben csakis angyalokat tudunk elképzelni. És miért nem lövik fel Eldridge Cleavert, hiszen ö jól megférne az űrlényekkel valamelyik sötétbe burkolózó planétán, mert azok legalább nem értik meg a trágárságait. Az egyetemi sikítozók is odavalók! Ott teljes joguk lenne úgy megállapítani tantervűket, hogy semmit sem tanuljanak, egy vörös Mars-lakót választhatnának rektoruknak és közös dormitóriumokat rendszeresíthetnének a Vénusz feltehetően csábító Vénuszaival.

Egyszóval, gyerünk azzal az integrációval! Minden népcsoportnak, minden színnek, felekezetnek és forradalmárnak joga van az űrben röpködni, mert ezt már az Alkotmány régen biztosította számunkra.

Nem értjük ezt az anti-demokratikus, fasiszta, diktatórikus diszkriminációt!

Mi ez, Uraim?

dás is a szovjet polgáriasodé kommunizmusával szemben.

Maonak leggyülöltebb ellensége a Szovjet. De nem csak az ideológiától való „eltérés” miatt, hanem elsősorban a Kínától elhódított óriási, termékeny, de alig lakott szibériai területek miatt.

Ha Liu győzött volna Mao ellen, Kína azonnal a Szovjethez fordult volna technológiai segítségért, mint ahogy 1960-ig meg is kapta azt. Ekkor történt a szakadás Mao és Hruscsov közt ős a Szovjet azonnal visszahívta Kínában dolgozó tudományos és technikai segédcsapatait.

Liu győzelme egyesítette volna a két kommunista óriást és ez a

szabadvilágra majdnem megsemmisítő csapást mért volna. Mao győzelme ezt nemcsak élete maradékára, de azon túl is hosszú időre lehetetlenné teszi.

Külpolitikai jelentkezése — ha még kialakulatlan és sokszor ellentmondó is — szintén azt mutatja, hogy inkább kötne modus vivendit a kapitalistákkal, mint a Szovjettel.

Bármennyire értelmetlennek is látjuk Mao „örök forradalmát” ez a mániákusan követett cél — hoszszú lélegzési szünetet adott a szabadvilágnak.

Az idén lesz 20 éves a kínai kommunizmus és a 9-ik népi kongresszus lesz hivatva szentesíteni Mao terveit. Ha ez megtörténik — süniben most már alig kételkedhetünk — a szabadvilág világpolitikai ereje döntően megnövekedhet.

Nyíregyházy Pál:

Ne lojj fiam, mert én is ott leszek

Amikor a csehszlovákiai forrongások jóvátehetetlenül megrázták a készülő szovjet világbirodalmat, Magyarországon központi parancsra mindenütt ünnepélyeket kellett rendezni az 1918-as proletár forradalom ötven éves jubileumára.

A magyar nép azonban találékony és merész, szembeszállt egykor a Bach-korszakkal, ma a Kádár szolgahaddal, s a mátészalkai járás — Zalka Máté szülőföldje — az ünnepségeknek ezt a jeligét adta: „Ne löjj fiam, mert én is ott leszek”. A kommunisták ezt a vörös hadsereg félszázados jelmondatának képzelik, de valójában a magyar apák nemzeti parancsa katona fiaikhoz. A szovjet marsallok nem számíthatnak a magyar honvédségre.

Pedig hiábavaló orosz imádatban nevelik az új nemzedéket. A nyíregyházi Tanárképző Főiskola legfontosabb feladata, hogy oroszszakos tanárokkal lássa el az általános- és középiskolákat.

Olvastam Belegi Jurij Ivanovics-nak, a filológiai tudományok ungvári szovjet kandidátusának jelentését a Tanárképző Főiskola ellenőrző látogatásáról. Kiemeli, hogy előadásait és a szemináriumokat orosz nyelven tartotta és tolmács nélkül is kifogástalan kapcsolatot tudott tartani a hallgatókkal. Jól ismerik a tananyagot, érdeklődnek az orosz nyelv és irodalom iránt, pedig a magyar anyanyelvűek számára különös nehézségeket okoz az orosz nyelv tanulása.

Öreg parasztemberek fényképeit mutogatják, akik 60 éves korban ülnek be a falusi iskolák padjaiba, hogy esti tanfolyamokon megtanúlják az írás-olvasás boszorkányos tudományát. A régi Magyarországon 1920- ban — mondják — csak a lakosság 32 százaléka tudott ímiolvasni. Nem úgy a Szovjetunióban, ahol egyáltalán nincs analfabéta. (Lásd a Keletmagyarország 1967 évi október 13-i számát.)

A 250 milliós Szovjetunióban tehát nincs analfabéta, de a kis nyíregyházi járásban 2644 „képezhető” analfabétát tartanak nyilván. Évente mintegy nyolcvanan tesznek sikeres vizsgát az írás-olvasás alapjaiból, szóval csak három-négy évtized múlva érhetjük utol kultúrában a nagyszerű szovjet népet De ez a „képezhető” jelző ijesztően gondolkodóba ejt, mennyi analfabéta lehet, akik képezhetetlenek?

A falukutatók írásai szörnyű képet festenek az elhagyatott magyar falvak állapotáról. Végh Antal kommunista író megvizsgálta a szatmármegyei Penészlek község helyzetét és ezt a jelentést teszi „Állóvíz” című írásában:

— Penészlek lakóinak egészségi állapota jóval alacsonyabb szinten van, mint a megyei átlag. Az alkoholfogyasztás nagymértékű — elsősorban denaturált szeszt és nova bort isznak, — ami megbénítja a falu fejlődését és lakóinak boldogulását. Az iskola igazgatója szerint, aki a „felszabadulás” óta ott tanít a községben, még nem volt olyan tanév, hogy ne lett volna tetves gyerek az iskolában. 1967-ben 214-en költöztek el véglegesen a faluból, s tekifttve, hogy a lakosság száma 2660, így tizenkét év alatt Penészlek végleg eltűnik a magyar térképről.

Országos felháborodás fogadta a falukutató Végh Antal felfedezését, akinek a tetves gyerekek helyett azt kellett volna megírni, hogy a Számos-menti almatermelő szövetkezetekben saját autóján megy ki a határba kapálni a paraszt. Ezért az írót indexre tették, akinek pedig már megbízása volt, hogy Magyarország felszabadulásának 25. évfordulójára készülő szociográfiai díszalbumba megírja Szabolcs-Szatmár megye égretörő fejlődését a kommunizmus negyedszázados gondoskodása alatt.

Még jő, hogy nem került börtönbe, amiért Szabolcs-Szatmárt az ország „Sziciliájá”-nak merte

nevezni. Védelméül azt hozom fel, hogy Penészleket új magyar statisztikai mű a szabolcs-szatmári falvak sorában a „közepesen fejlettek” közé sorolja. A megye 233 községéből a 214. helyen áll, vagyis 19 még nála is gyengébb. Nem a falukutatót kell indexre tenni, hanem a falu vezetőinek kell küzdeni az alkoholizmus, az elvándorlás, az ingázás és a tetű megszüntetéséért.

Ehelyett azonban, mint a sikertelen gazdasági mechanizmús újszülöttét, létrehozták a SZAJOGSZI-t. A kommunizmus valami túlvilági varázst fűz ezekhez a buta nevekhez. „Szajogszi” azt jelenti: Szabolcs- Szatmármegyei Jogi, Gazdasági és Szervező Iroda. 1969. január

1-én kezdi működését s 31 tanácsi és minisztériumi vállalatnak áll rendelkezésére szállítási- és fuvarszervezési tevékenységével. Ez fogja majd megszervezni a sütőipari- és tejipari termékek menetrendszerű szállítását, mert kenyér és tej nincs a magyar községekben.

Orosz Ferenc elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára, aki talán nevét onnan kapta, hogy már nagyapja is muszkavezető volt 49-ben, beismerj a termelőszövetkezetek csődjét. Ezeket mondta a vajai kultúrház felavatásán:

— A népgazdaság fejlődéséért érzett felelősség arra késztette a kormányzatot, hogy hatszázezer tonna import takarmánnyal segítette a mezőgazdaságot, mert nem termett az idén elegendő szálas és lédús takarmány.

Majd a falusi parasztság vigasztalására így folytatta:

— Történelmi évfordulót ünnepelünk. Végérvényesen letűnt az úri Magyarország, megszűnt a dolgozók kizsákmányolása és semmibe vevése, a magyar dolgozó nép kilépett a nyomorúságból. A néphatalom két évtizede alatt többre jutott hazánk fejlődésében, mint korábban évszázadok során együttvéve.

Ekkor súgta az öreg szatmári paraszt tányérsipkás fiának: ,Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!” Utóda ez a fiú a kis-majtényi síkról elbocsátott 12.000 főnyi kuruchad hős katonáinak, akik visszatértek házi tűzhelyeikhez, hogy új erőt gyűjtsenek, s majd 48-ban és 56-ban újra harcoljanak a nemzet szabadságáért.

★

A vajai várban találkozott 1710. január 31-én, ilyen hófúvásos téli napon, a Lengyelországból visszatért Rákóczi: Pállfy János gróf császári tábornokkal, hogy a békét előkészítsék. A fejedelem 200 svéd dragonyos kíséretében érkezett. Az ebéden, melyen császári és kuruc tisztek egyaránt résztvettek — Istenem, milyen lovagias nép voltunk mindég — Rákóczi poharát József királyra emelte. De a tanácskozások nem vezettek eredményre.

Ezen a vajai találkozón kezdődtek a rab énekek, melyeket a honvágytól gyötört bujdosó dalol. Mi is üzenünk a darumadárral, a hollóval, sőt a felhővel is, mely hazafelé húz.

Mikes Kelemen sorsa fenyeget bennünket is. Ura meghalt, bujdosó társai lehanyatlottak, a hazatérés reménye minden évtizeddel halványabb. Köszeghy Zsuzsikát elveszi a gazdag Bercsényi s az író a Márvány-tenger partján elveszti szemevilágát. Csak azt a háromszéki magyar falut látja, melynek neve jelképszerűen örökké él a szívében.

Így látom én is a nyírségi rónát és nádasokat, s ha kimondom ezt a szót: haza, a Mikes hangja szólal meg lelkemben. Látom a vajai vár falán a milléniumi emléktáblát s múzeumában a Vayak által hódított labanc-zászlót. Az új vajai kultúrházban botránkozva huhog Orosz Ferenc elvtárs temetési beszéde az „Úri Magyarország” felett.

Az öreg szatmári parasztok halkan súgják katona fiaik fülébe: „Ne löjj fiam, mert én is ott leszek!” ,