St. Louis és Vidéke, 1969 (57. évfolyam, 1-19. szám)

1969-01-11 / 1. szám

Légi kalózokkal Kubába!

Ezek a ruszkik alapos munkát

végeznek !

Kuba tiltott paradicsom amerikaiak számára, de azért el lehet jutni oda, ha az ember olyan szerencsés, hogy egy honvágyas, vagy törvény elől menekülő légi kalózzal utazik együtt valamelyik amerikai luxus-jeten.

Ezideig 21 amerikai utasszállító Jetet raboltak el a légi kalózok, akiket hijacker néven ismer az amerikai tájszólásban járatos újságolvasó. Valahol a másfélezer körül jár azoknak az utasoknak a száma, akik kívánságuk ellenére Kubába kerültek, amiből, természetesen, vajmi keveset láthatnak.

MENEKÜLÉS AZ ANYÓSTÓL

A legtöbb légi kalóz a kubai menekültekből kerül ki, akik honvágyat éreznek, vagy az egymás közti háborúskodás következtében visszakívánkoznak Castro paradicsomába. De vannak köztük törvény. elől menekülő személyek is. így pl. a december 20-án elrabolt gép hijackere egy néger apa volt, karján kisgyermekével, aki nem is a törvény, hanem a saját — anyósa elől menekült. Olyan meghatóan ecsetelte a poklot, amiben az anyós mellett élnie kellett, hogy a stewardessek és sok utas is sírni kezdett. A végén mindenkivel kezet fogott ős bocsánatot kért az „alkalmatlankodásért.” De általában a hazavágyő kubaiak is udvariasak. Volt közöttük, aki 20 dollárért egy „rund” italt rendelt az utasoknak, egy másik .32 kaliberű revolvergolyókat osztott szét emlékül és egy nászutas pártól* amely persze alig várta, hogy rendeltetési helyükre érkezzék, külön bocsánatot kért.

A légi kalózok legnagyobb része revolverrel kényszeríti a személyzetet a Kuba felé vezető irányra. De vannak köztük késsel hadakozók is, sőt egyikük kézigránátot lóbált, amiről azután kiderült, hogy egy borotválkozás utáni kölnis üveg volt zsebkendőbe csavarva.

Mindez sokszor operettszerűnek látszik, de azért a személyzetnek szigorú utasítása van, hogy ne álljon ellen, sőt még csak ne is vitatkozzék, hanem sző nélkül kövesse a hijacker utasításait. Nem csak attól félnek, hogy a nagyon emócionális kubaiak esetleg vérfürdőt rendeznek, mert ezt általában valőszinűtlennek tartják, hanem inkább attól, hogy a kezükben tartott revolver elsül és kilyukaszthatja a gép falát, ami a légnyomást tűrhetetlenül alacsonyra süllyesztené és így az egész társaság életét veszélyeztetné.

HA A MOSDÓBA KELL MENNI

Nem csak a személyzet, hanem az utasok is megkapják az utasításaikat. Különösen négy dologra figyelmeztetik őket: ne legyenek támadókedvüek, ne akarják lefegyverezni a légi kalózt, mert a hijacker tudja, hogy a büntetése halál, de legalább 20 évi börtön, tehát elkeseredett. A második figyelmeztetés hogy ne ijedj ende meg, ne essenek pánikba, mert ez ismét lövöldözésre késztetheti az általában szintén ideges kalózt. A harmadik, hogy ne nyomják meg a hivó csengő gombját, mert a hirtelen éles zaj a pilótakabinban szintén hisztérikussá teheti a hijackert. Sőt, a negyedik figyelmeztetés még arra is felszólítja az utast, hogy ne kiáltson hangosan a stewardessért, ha kezelésre van szüksége, vagy a mosdóba kell kimen-Clear Lake, Texas — Az örvendező emberiség alig gondol arra a szörnyű lehetőségre, hogy a Holdon még lehetnek a múltban befagyott mikróbák — virusok, baktériumok, spórák, stb. — amelyeket az asztronauták magukkal hozhatnak a Földre. Ezek itt, a kedvezőbb körülmények között, gyorsan elszaporodhatnak és elképzelhetetlen méretű katasztrófát idézhetnek elő.

Wernher von Braun, a „pilótás űrrepülés” igazgatója szerint ezek a mikróbák olyan gyors mértékben szaporodhatnak el és olyan ismeretlen betegségeket okozhatnak, amelyek ellen egyszerűen nem tudunk védekezni, mert a földi élet nem fejlesztett ki magában immunitást ellenük. Nemcsak az embert, vagy állatot, de a növényzetet is megtámadhatják és ezzel megfoszthatnak bennünket élelmiszereinktől is.

□ 18 NAPOS ELSZIGETELÉS

Ezért a NASA — az amerikai Űrközpont — már jó előre elhatározta, hogy a Holdon leszállt és visszatérő asztronautákat legalább 18 napra, de ha kell, többre is, elszigeteli a külső élettől. Erre a célra 8.1 millió dolláros költséggel egy 83 ezer négyzetlábnyi területen megfelelő épületekben, laboratóriumokat és egyéb intézményeket emelt.

A Holdra leszállt és visszarepülö asztronautákat a tengerből való kihalászásuktól kezdve teljes manic, hanem ehelyett emelje fel a kezét.

Ha pedig leszálltak Kubában, igyekezzenek megszabadulni idegességüktől ős élvezzék a váratlan vakációt. A kubai hatóságok — a formalitások lebonyolítása után — általában igen udvariasok. A két legnagyobb hotelükben szállásolják el őket, megengedik, hogy vásárolhassanak szivart, rumot, emléktárgyakat.

Mivel a Jósé Marti airportról — ahol az elrabolt gépek leszállnak — nem engedik meg a kubaiak nagy amerikai jetgépek felszállását utassal, Amerikából kell értük kisebb gépet küldeni, amely azután visszaszállítja őket Floridába.

gányra ítélik, amíg a fertőzésmentesítésük meg nem történt. Ugyanígy a Holdról hozott geológiai és egyéb mintákat is.

Ez az eljárás már a tengerben kezdődik és itt, Clear Lake-en, a Hold-utasokat fogadó laboratóriumban fejeződik be.

Amikor az űrkabin beleesik a tengerbe, egy helikopter kihalászsza őket, anélkül, hogy az asztronauták kinyithatnák a kabin ajtaját és egyenesen az anyahajóra viszi a kabint, ahol azt a benne bezárt asztronautákkal együtt egy már ott álló nagy teherautó pótkocsiba helyezik. Az asztronauták segítségére mindössze egy orvos és egy mérnök áll majd, akik maguk is a pótkocsi foglyai lesznek. Az anyahajó a legközelebbi parti repülőtérhez szállítja a trailert, amelyet, úgy ahogy van, betesznek egy hatalmas teherrepülögépbe és az elrepül velük Houstonba

— amely innen pár mérföldre van,

— onnan pedig egyenesen a Fogadó Laboratóriumba kerülnek. Még az űrkabinból a Laboratóriumba vezető pár lépést is teljesen sterilizált plasztik alaguton át teszik meg.

□ KIZÁRJÁK A „HOLD-LAKÓK INVÁZIÓJÁT

Az öt ember ettől kezdve a Laboratórium foglya lesz, nem érintkezhetnek senkivel. A családjuk és mások csakis egy hatalmas, elszigetelt üvegfalon keresztül láthatják őket és csakis telefon, vagy TV útján érintkezhetnek a külvi-Áz üres nagy jetgép később' követi őket.

A modem légi kalózkodás ellenszerét még nem találták fel. A beszálló utasok megmotozása képtelenség, mert sok gép esetleg Chicagóból száll fel ős utasainak egyrésze közben kiszáll. A fém-felderítö elektrónikus eszközök sem alkalmazhatók, mert nem tudnak különbséget tenni revolver és önborotva között. Általában nincs más megoldás, mint Kubába repülni egy éjszakára és onnan vissza Amerikába.

Akik ezt a kis kerülőt megtették már, inkább jóleső, izgalmas emlékként könyvelik el. De azért a Varadero légi kikötőben, ahonnan visszarepülnek a kisebb géppel, nem veszik komolyan a kubai személyzet köszöntését: Hasta la

vista! — A viszontlátásra!

lággal. Ott alusznak, élnek a Laboratóriumban, amíg a teljes fertőtlenítésük meg nem történik. Tudnunk kell, hogy maguk az asztronauták nem fertőződhetnek meg a Holdon, de a ruhájuk felszedheti az esetleges alvó, vagy fagyott mikróbákat. A kivizsgálásra olyan egereket tenyésztettek ki máris, amelyek teljesen steril környezetben születtek és azóta is teljesen sterilek, tehát minden földi fertőzéstől mentesek. A Hold anyagából finomra őrölt lisztet tesznek steril folyadékba és ezzel oltják be az egereket. így tudják meg, hogy került-e ide valamilyen holdi mikroba.

A teljes fertőtlenítés után, ami legalább 18 napig tart, bocsátják csak szabadon az asztronautákat a családjaik és a tudósok rendelkezésére.

Von Braun azt mondja, ha valóban vannak a Hold felszíne alatt folyók, mint azt feltételezik, akkor nyilván mikróbák is vannak. Ezek hiába fagytak meg akár több millió évvel ezelőtt is, a Föld kedvező éghajlatán életre kelhetnek és mivel semmi ellenállással sem találkoznának, irtózatos gyorsasággal ds mennyiségben szaporodnának.

Az itt épített Laboratórium tehát megvédi a földi életet a „Holdlakók” inváziójától és annak tökéletes berendezései és a körültekintő előkészületek kétségtelenül elszigetelik a Hold-mikróbákat, ha ugyan — vannak ilyenek. (H. T.)

Nem újság ez, tudjuk a „felszabadulás” túlboldog idejéből, hogy a ruszki nem végez félmunkát. Ahol három óra volt, onnan mind a hármat elzabrálta. De azt nem tapasztaltuk, hogy a tudományban is ilyen alaposak lettek volna.

Most azonban azt jelentik Moszkvából, hogy három orosz tudós egy egész hosszú esztendőt töltött egy teljesen elszigetelt szobában, hogy tapasztalatokat szerezzenek az Űrben való éles problémáiról.

A kamra, amiben elszigetelték őket, mindössze egy lakóhelyiségből állt, amely mellett egy kis növényekkel telt melegház volt. A külvilággal kizárólag video-telefonon érintkeztek.

Egy évvel ezelőtt, november 5- én falazták be őket és 1968. november 5-én kerültek ki a kamrájukból. A szűkszavú jelentés szerint mindhárman tökéletesen jó fizikai állapotban voltak és rövid pihenés után hozzáláttak a munkához a SzovjetOlvasóink közül bizonyára sokan vannak, akik még élénken emlékeznek Oswald Spenglemek, a német kultúrfilozófusnak „Der Untergang des Abendlandes” című könyvére, amelyben 1918-ban megjósolta a nyugati kultúra pusztulását. Azóta elmúlt 50 esztendő és a nyugati kultúra erősebb, mint valaha. Más kultúrák még csak meg sem közelítik.

Hogyan jutott el Spengler odáig,

hogy megírta a pesszimista könyvet? A kérdésre most felel egyik kései életrajzírója: Anton Mirko Koktanek. Megállapítja, hogy Oswald Spengler betegesen félt mindentől, de leginkább a nőktől. Gyűlölte az embereket, akiket ragadozó állatoknak tartott. Félelme és gyűlölködése tették pesszimistává. Ugyanekkor a megváltás lehetőségein töprengett. Lassan elhitte magáról, hogy megváltónak született és megváltási becsvágyában átesett a másik oldalra. II Vilmos császárnak azt írta, hogy a parlamentarizmus a népek szerencsétlensége, a német nép nem tart felőle semmit. Hive lett a diktatúrának. A kereszhaza érdekében. Lenin tanításai szerint.

Azt sem árulja el a szűkszavú jelentés, hogy mit ettek vagy ittak, ami pedig nagyon érdekes lenne, mert egy éven át két ruszki rengeteg krumplit tud megenni és még annál is több vodkát lenyelni, mindezt viszont nem halmozhatták fel a kis kamrában. Az sem valószínű, hogy a melegágy zöldjét legelték volna le, mert ez szintén kísérleti célokat szolgált. Az egyetlen, amit a jelentés elárul az, hogy a légzésükhöz szükséges levegőt, illetőleg oxigént a vizeletből nyerték — ugyanebből az ivóvizet is — és abból a széndioxidból, amit kilélegeztek. Valószínűleg komoly tudományos eredmény ez, mert az embert perpetum mobilévé teszi, ha egy adag vízből és levegőből egy esztendeig meg tud élni úgy, hogy ugyanazt fogyasztja és regenerálja napról-napra. Ha ezt a módszert az egész országban kötelezővé tennék, egyszerre megoldódnék a táplálkozás kérdése, ami jelenleg nem áll valami ragyogó imperialista színvonalon.

ténység betiltásának a gondolatával foglalkozott és helyeselte a népitéleten alapuló igazságszolgáltatást, végül a háborúkat, amelyeket szerinte a német népnek kell megvívnia az emberiség megváltása érdekében.

Egész Európát Németország uralma alá akarta hajtani. Belgium, Hollandia, Luxemburg, Svájc, Csehország, Ausztria és Morvaország bekebelezése mellett foglalt állást, de

annektálni akarta Keletfranciaországot és Nyugatoroszországot is. Magyarországot és a Balkánt csatlós nemzetekként kezelte volna. Ekkor figyelt fel rá Hitler, akivel 1933-ban másfélőrás megbeszélést folytatott. Abban állapodtak meg, hogy azontúl minden kéthétben találkoznak, de Hitler nem tartotta be az ígéretét.

Koktanek azzal a megállapítással fejezi be a könyvét, hogy az a nyugati kultúra, amelyet Spengler elképzelt, valóban elmerült és nem is támad fel többé. Ezzel a híressé vált könyve is értékét vesztette. Ne sajnáljuk: nekünk, magyaroknak is ellenségünk volt.

Katasztrófát okozhat 9, hold-lakók9 9 inváziója a Földön

Nem pusztult el a nyugati kultúra — ahogy Spengler megjósolta

Szabó Dezső:

Hova

tartozom ?

Szabó Dezső, az odahaza, mélttatlanul agyonhallgatott író óriás utolsó írásai Vörösváry István „Magyar Ünnep” című folyóiratában jelentek meg „Csendes Szavak” cím alatt. Ezekből való az alábbi szabódezsöi emberhasogatás:

Az életrajzomat írtam. Talán nem is helyes, ha így mondom. Életem e legkedvesebb és legnagyobb müvében mintegy közvetlenül leszek írássá. Egész énem, minden életem, minden halálom: az egész szimfónia, melyet benne összemuzsikált az élet és a halál: ott lesz minden hangjával. Minden műfaj lesz ez a mű és sehol sem fogja megmásítani az ezerarcú napok vonásait. És mégis egység lesz: amint egység az erdő, a tenger és a levegő. Soha nem írtak olyan ösztönös belső omlással, mint ahogy ezt a művet írom. Úgy érzem, mintha egy nagy folyó volnék, amely szabadon ömlik talaja természetes akaratai szerint.

Éppen Párizsban vettem tíz centiméért pommes fritest egy utcasarkon, mikor komoly, tömör és elszánt csengetés zökkent a mához. Kimegyek az előszobába. Egy nagy darab ember áll az ajtó előtt, vészterhesen, mint egy időzített bomba. A nagy behemót emberfélén látszik, hogy a fejlődése a fizikumban tombolta ki magát. De azért az arca doktorális, tanáros, annak a biztonságnak komor verőfénnyel, hogy hivatalból ő a legokosabb az osztályban. Kérdezem:

— Kit tetszik keresni?

— Szabó Dezsőt, — mondja öblös, vészharang hangon. Mintha halottakat idézne egy éjféli csatatéren.

— Milyen ügyben?

— Beszélni, szeretnék a mesterrel, — zordul sürgetően és parancs a hangja.

Lágy, félénk hangom cseppfolyósított szerénység:

— Ez több, mint amit reméltem. De ilyen nagy megtiszteltetés csak államfőket illet meg. Tessék Francohoz vagy a mikádóhoz fordulni. Ok büszkék és boldogok lesznek. Vagy tessék huszonöt év múlva jönni vissza. Hogy szellemileg felkészülhessek erre a felemeltetésre.

Hangja most már ravatalra omló fekete függöny.

— Ez nagy baj. Ebből nagy baj lesz.

Játékos kedvem szottyan. Kinyitom az ajtót Temetkezési Vállalat bácsi előtt. Érthetetlenül motyog valamilyen nevet. Úgy vonul be, mintha az ősördög Végzet lábai volnának a cipőiben. Úgy ül le, mintha ö volna a Nemzetvédelem plátői ideája, kanti Ding an sichje:

— Mester, ütött a tizenkettedik óra.

Ránézek az óriási tizenhatodik századi Vergiliusom fölött elnyúló bútorórára. Szerényen javítok:

— Csak öt perc múlva lesz háromnegyed tizenegy!

Sértődötten felel:

— Én a világtörténelem órájáról beszélek.

— Siet egy óra húsz perccel — állapítom meg tárgyilagosan.

Keserű árok fut szét a szája két szélétől. Mintha szemrehányás lenne a hangjában, amikor mondja:

— Mester, én olvastam minden írását.

— Fáradt lehet — sóhajtom halkan.

— A mestert ezek az írások kötelezik valamire.

— Az bizony lehet. Vagy arra köteleznek, hogy ne írjak többet. Vagy arra, hogy ezután is írjak.

Törzsében kiegyenesedik, az arca a Szigorúság gránit-szobrává sötétedik. Határozottan sionhegyi jelenség.

— Most már nem írásról van szó, hanem — itt egy pillanatra vészesen megállt, aztán úgy köpte ki, mint egy súlyos fekete dinnyét: — tettekről.

— Például?

— Mindenekelőtt a mesternek színt kell vallania: hova tartozik?

Fergeteges kacagás tör ki belőlem. A polcokon Cervantes neki titubál Szent Ágostonnak, Dante belebokázik a Voltaire bordáiba, Watteau rumbázik Dürerrel és Nietzsche Jenseits-a odaborul a Summa theológia lábai elé. Mikor már a nadrágzsebemből a kabátom felső zsebébe kacagtam fel a pénztárcámat, sikerült kinyögnöm:

— Drága tanár úr, tudja, hol téved ön?

Szemein látszik a dobbenés: ö és tévedés! Mélyet

nyel és úgy kérdi:

— Hol?

— Nem borotválkozik elég mélyen.

— Nem értem.

— A nyakától kezdve kellene leborotváltatnia mindent.

Majdnem offenzivába zökken:

— Mester sérteget, mikor vendége vagyok.

Most már elfogy a gyógyíthatatlan vágyam, hogy

megtaláljam a lelket, az embert minden emberben. Szelíden és nyugodtan beszélek hozzá:

— Kedves barátom, én most arra kérem, hogy amíg beszélek, igyekezzék meglátni önmagát. Igazán, meztelenül, minden önzése érdekei és korlátoltságai ellenére. Önt valami önhöz hasonló összeállás küldte hozzám terepszemlére. Önt, aki nem egy világrészemet,, egy országomat, de egy megyémet, egy járásomat, egy községemet sem képes áttekinteni. És az ön „látása” után minősítenek engem enyhe listájukon, hogy az ők hazafisága szerint hazafi vagyok, vagypedig az ők hazafiságára veszélyes valaki.' Huszonöt éve minduntalan van szerencsém ilyen nagyszabású lélekbúvárhoz. És önök még az Élet és Halál mai roppant sakkjátszmájának sem tudnak okosabban kibicelni, minthogy nemzetvédelmi kémszemlét tartanak az „Elsodort Falu” írójánál. Harmincéves, nagyon is személyes tapasztalatokból tudhatják, hogy én nem tartozom, nem tartózhatom sehová. De mert az önök életének épülete apró hozzátartozóságokból van felépítve: ijedtükben engem is belehallucinálnak a saját arányaikba. Ön azt mondta, hogy olvasta minden

írásomat. Nagy időpazarlás volt ez öntől, ha azt kérdi utána, hogy hova tartozom. Én vallják színt, mikor én vagyok az a szín, mely nem fog kifakulni az életből, amíg magyarul is fájják a világot. Lássa kérem: az ön kérdése kifejezi az örök magyar tragédiát. Egész életemen át egy végzetes szeretet, egy jövőbe rontó akarat mozdítója voltam. Minden hidat felégettem, semmi hídfőt nem szerveztem, semmi érdekszövetséghez nem tartozom. Egy szál pennával, minden fedezők és vértezel nélkül vettem fel a harcot minden halállal és minden halálthozóval. Minden ütésem és minden csókom, minden riadóm és minden jajgatásom azért volt, hogy rámozdítsam fajtám az élet útjára. És a felelet rá sohasem az élet felelete volt: — Én is hozzád tartozom, veled megyek. — Hanem a piszkos üzlet kérdése: — Hova tartozik? — Magyarra fordítva: melyik bolt használhatja fel jutányos cégérnek?

— Ezelőtt három évvel aztán levontam csődöm következményét. Harag, vád és panasz nélkül félbehagytam azt a munkát, mely évtizedeken életem értelme volt. Ne értsen félre. Ez nem azt jelenti, hogy bármely írásom felelősségétől el akarnék bújni. Hanem azt, hogy nem láttam emberarcokat, melyek megadták volna a küzdelemhez szükséges hitet. És azt is: hogy a megnőtt nehézségű napokban nem akartam egy reménytelen törekvés hangjaival belezavarni a lelkekbe. De mert a gyümölcsfa azért van, hogy teremjen, mert különben megfullad termő nedvei bőségében, tovább folytatom munkámnak azt a részét, mely mutatja a fájdalom és öröm két ízével történő emberváltozásait. Hiszem, hogy még adhatok egy-két múlhatatlan vigasztalást azoknak, akiket nem tudtam megóvni a szenvedéstől. Ne zavarjanak ebben a munkámban apró mocskos szimatolásokkal. Tőlem ne féljen senki. Nekem már csak egy kérésem van az emberek felé. Ügy éljenek, hogy minél kevesebb legyen az emberi szenvedés és minél több az egészséges jó kacagás.

Az ember imbolyogva állt fel. Kalapja helyett üres szivaros skatulyámat tette a fejére. Sajnáltam szegény skatulyát. Még soha nem volt ilyen üres.

Dezsö-szállás, az Elsodort Falu 25-ik évében. Szent Mihály hava 7-én.