St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)

1968-04-19 / 8. szám

1968. április 20 (16)

*

BÉKE EZ?

DE MIL YEN BÉKE ?

(+) Lyndon Johnson március 31-iki felhívása Ho Chi Minh-hez a vietnámi háború békés befejezéséi e, amit az elnökválasztásból való kiválásával dramatizált, egy igazi hazafi és nagy államférfi önfeláldozázó gesztusának látszott — a gyakorlati siker reménye nélkül.

Éppen az a körülmény, hogy az Elnök lemondott újrajelöltetéséröl, úgy látszott: eleve erőtlenné teszi a felhívást. Hanoi jól tudta, hogy Johnson helyébe könnyen egy békejelölt kerülhet, akivel sokkal könnyebben tárgyalhatja le a saját feltételei szerinti fegyverszünetet vagy a végleges békét. Robert Kennedy kezdettől fogva a Viet Cong politikai szervezetének, a Nemzeti Felszabadító Frontnak a bevonását követelte Dél-Vietnam kormányába, így az ő elnöksége mérhetetlenül nagyobb sikert igémé a kommunista törekvéseknek, mint a mindig harcias Johnsoné. Még Richard Nixon elnöksége esetén is nagyobb lehetne Hanoi reménye, mert bár Nixon alapvetően kommunistaellenes, attól a természetes vágytól hajtva, hogy megismételje volt főnöke példáját és hogy mindjárt a kezdetben széleskörű bizalmat teremtsen magának, esetleg egy félmegoldás árán is „haza hozná a fiúkat”.

Maga Moszkva rögtön meghirdette a Johnsonféle ajánlat elfogadhatatlanságát, mert az csak részben szüntette be a légi bombázásokat és semmit sem enyhített a földi harcokon.

A hazai fronton Fulbright szenátor, a szenátus külügyi bizottságának elnöke — aki a második hangnak számít külpolitikai kérdésekben — sietett denunciálni saját elnökét és követelte a bombázások teljes beszüntetését, mert enélkül Hanoi nem fogadhatja el az ajánlatot.

Mégis, az összes érdekeltek óriási meglepetésére, Ho Chi Minh elfogadta Johnson ajánlatát és ezzel a fegyvernyugvás előkészítésére megnyílt az út.

Hogy történt ez a minden józan számítás ellenére bekövetkezett változás Hanoi magatartásában, amely eddig abszolút elutasító volt?

Azért nem hitte senki, hogy Johnson kezdeményezése sikerre vezet, mert senki sem realizálta — Johnson és szükebb munkatársain kívül —, hogy Hanoi kénytelen elfogadni ezt az utolsó ajánlatot. Hanoi ezzel egyszerűen beismerte a már bizonyított tényt, hogy katonailag elvesztette a háborút és így, ha valamit nyerhet, azt csak a tárgyalóasztalnál nyerheti.

Ha ez nem így volna, vajon elfogadta volna-e Johnsonnak az eredeti kommunista feltételeknél, sőt még az Elnök San Antonio-formulájánál is lényegesen kedvezőtlenebb tárgyalási feltételeit? Ez nem az erő-piramis tetején trónoló Ho Chi Minh nagylelkű beleegyezése volt, hanem a megvert Ho Chi Minhé.

Erre a drámai vereségre és annak kikerülhetetlen politikai következményeire vet fényt Patrick J. Honey professzor, a londoni Afrika-Ázsiai Intézet tudós tanára, akit ma a világ legelső északvietnámi szakértőjének tekintenek. Prof. Honey, aki húsz évet töltött Észak-Vietnamban, március közepén egy tanulmányt tett közzé a Hong Kong-i „New China Analysis” c. folyóiratban.

Prof. Honey azt írja ebben, hogy a Holdújévi városoffenzíva Hanoi utolsó, nagy hazárd kísérlete volt a „gyors” győzelemre. Az 1967-es év nyaráig folyton azt szuggerálta a kommunista vezetőség harcoló katonáinak és politikai kádereinek, hogy hosszú háborúra kell berendezkednünk. A tavalyi év második felében azonban már tarthatatlanná kezdett válni a helyzet, amit Westmoreland

megsemmisítésre irányuló stratégiája és a légi bombázások brutális ereje okozott. Egyre kevesebb lett a nyersanyag, csökkent a gyártási tevékenység, egyre kevesebb szovjet hadianyag jutott el rendeltetési helyére, a katasztrőfális emberveszteségek utánpótlása lehetetlenné vált, a hadvezetöség összeköttetését a harcoló parancsnokságokkal naponta szétrombolták és mind a lakosság, mind a párt morálja zuhanni kezdett. Ekkor határozták el magukat — Giap fővezér tiltakozása ellenére — a „gyors” győzelem stratégiájára. Ennek döntő terve volt a Tet-offenzíva. Ez azonban, Honey prof. szerint, katasztrőfális vereségbe fulladt, mert a városokat nem tudták tartani, a lakosság nem állt melléjük, a délvietnámi katonaság nem dezertált, ellenkezőleg: igen elszántan harcolt ellenük és a kormány, amelynek összeomlására számítottak, még az ellenzéki pártok támogatását is megkapta. Emellett elviselhetetlen volt a kombattáns hadsereg óriási embervesztesége is.

Ugyanakkor, — írja Honey prof., — az amerikai bombázások valósággal felemésztették a Khe Sanh-t ostromló négy divíziót. Egy-egy B52-es támadásnál nemcsak a bunkerek, hanem az ott megbújt katonák is ötven-hatvan méterre repültek fel a levegőbe. Az egész, véres verejtékkel ásott árok- és alagútrendszer csapdává változott. Ezért maradt el Khe Sanh ostroma. Amikor azután a szövetségesek két hadosztálya Khe Sanh felmentésére indult, már alig találkozott ellenállással. Nem Ho Chi Minh viszonzása volt ez a bombázások korlátozásáért, hanem nem volt már Khe Sanh-nál komoly kommunista haderő.

Mindez arra Vezetett — írja Honey prof., — hogy az északvietnámi kommunista párt kettészakadt és az ottani galambok arra kényszerítették Ho Chi Minh-t, hogy ragadja meg az utolsó alkalmat a tárgyalásokra, mert különben az otthoni politikai nyomás alól már felszabadult Johnson kíméletlen támadásai teljes összeomláshoz fognak vezetni.

Ez volt tehát a magyarázata Hanoi engedékenységének, vagyis pont az ellenkezője annak, amit hazai galambjaink és sajtójuk hazudott.

Ezzel, természetesen, még nem született meg a béke. Lehet, hogy még sokáig nem is lesz, mert az ellenség megkísérelheti az utolsó kétségbeesett ellenállást, miközben tárgyal a békéről. De a kérdés ma már nem az, hogy mikor lesz béke, hanem az, hogy milyen béke lesz?

Mivel Dél-Vietnámot nem lehet kirekeszteni a tárgyalásokból, sőt kívánságaikat tiszteletben kell tartani, olyan békét, amely a Viet Conggal koalíciós kormányzatot teremtene, nem lehet elfogadni. Kennedynek ez a kedvenc terve és ezért Kennedy automatikusan meddő elnökké válnék, ha netán megválasztanák. Nem volna más választása, minr otthagyni Vietnámot. Ez azonban szabad ázsiai szövetségeseink szemében olyan árulás lenne, ami még a kubai invázió cserbenhagyását is messze túlhaladná méreteiben és következményeiben egyaránt.

Ha a tisztességes békét nem lehet még Johnson hátralevő ideje alatt letárgyalni, Kennedy teljesen alkalmatlanná válnék az elnökségre. Ez esetben az ország nyilván Nixon vagy a feltehetően fellépő Humphrey felé fordulna.

Amerika népe napról-napra jobban látja, hogy Johnson politikája győzött ' Vietnámban a békegalambok defétizmusával szemben. Ezért minden remény megvan arra, hogy az amerikai kisember nem fog többé felülni a bóbitás álpróféták félrevezető propagandájának.

Egy magyar anya válasza Kovács Imrének

„Mi a nemzet? Mi a magyar?”

Írások a magyar nyugat földjeiről

Kőszegi-Farkas István:

...Senki sem hívta vissza őket!

Bevallom, lelkileg felkavart Kovács Imre, a Parasztpárt egykori főtitkárának cikke e lapban és jó néhányszor elolvastam hosszúra nyúlt fejtegetését, míg elhatároztam, hogy válaszolok rá.

Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok sem politikus, sem közíró. Három gyerekes magyar anya vagyok. Hogy ne legyek én is hosszadalmas, csak néhány pontra szeretnék válaszolni.

Kovács Imre többek között azt írja cikkében hogy a háború előtti magyar társadalom csődbe jutott, ebben keresendő Kállay Miklós sikertelenségének az oka és így elkerülhetetlen volt, hogy a háborút elveszítsük. Kovács Imre azt hiszem téved. A háborút nemcsak mi vesztettük ei. De elvesztették a lengyelek is, akikért a második világháború kitört: a csehek, akik jól helyezkedtek. Tehát nem azért, mert politikailag érettek, vagy éretlenek voltunk, vagy mert. a jobb, vagy baloldalhoz tartoztunk, vagy mert egy osztálynélküli társadalom volt kialakulóban, hanem

egyszerűen azért, mert Yaltában úgy döntöttek felettünk. Még csak nem is azért, mert a vesztes fél oldalán álltunk, hiszen Lengyelország a győztesek oldalán állt, együtt vérzett a második világháború alatt a hős Anders tábornok vezetésével szövetségesei oldalán, mégis egy tollvonássali a Szovjetunió prédájává tették. Anders tábornok pedig, ugyanúgy nem térhetett vissza hazájába, mint mi.

Kovács Imre azt írja: „Mi egyszerűen a történelemhez tartozunk, de nem mindig tartjuk a lépést, elég sokszor ellene menetelünk.”

Kérdezzük: hol menetelt Kovács Imre, a Parasztpár főtitkára 1945- ben, a magyar történelem leggyászosabb napjaiban?

Én úgy tudom: ott menetelt a Parasztpárt élén, amely Parasztpárt végig statisztálta a többi akkori párttal együtt a kommunisták törvénytelenségeit és jelenlétükkel lefedezték, hogy a „Népbíróságok” a „nép” nevében kiirthatták politikai ellenfeleiket. Miért kellett ezt a szégyenteljes szerepet vállalni?

c. cikkére

Az akkori politikusok, Nagy Ferenccel az élükön szeretnék úgy beállítani az akkori vészes időket, mintha a törvénytelenségek, a magyar nemzet kálváriája, csak akkor kezdődött volna, amikor ők elhagyták az országot. A világért el nem ismerik, hogy ők is részt vettek ebben, és meghunyászkodó, felelős politikushoz nem méltó magatartásukkal, nagyban hozzájárultak a kommunisták hatalom átvételéhez.

A 19. század elején, néhány gondolkodó jó magyar reális tervet ajánlott az ország demokratizálására — írja a továbbiakban Kovács Imre, — „a józan érvek, mit sem értek, túl késő volt, mint annyiszor történelmünkben”. Itt is téved Kovács Imre, nem volt túl késő, csak az idő volt rövid, hogy nálunk a huszas évek elején elindult szociális reformokat evolúciós úton megvalósíthassuk. Gondoljunk csak arra, hogy Magyarországon 1921 óta volt általános munkásbiztosítás. Ezzel a törvénnyel sok nagy európai országot megelőztünk. Amit a

kommunisták manapság is büszkén mutogatnak, mint saját vívmányukat a külföldieknek: a napközi otthonokat; ez is meg volt már a Horthy rendszer alatt. Vagy a Zöldkereszt-intézményt, OMCSA házakat, stb. A szocializmus nem a kommunisták pattentírozott találmánya. Hiszen a Katolikus Egyház a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno enciklikákban, a munkás és a munkaadó egymáshozvalő tisztességes viszonyát kívánta rendezni.

Ami nekem a legjobban fájt, hogy Kovács Imre nagyon lebecsüli az emigrációban élő magyarság létért folyó küzdelmét, amikor azt írja: „oktalan hősiességre nincs többé lehetőség, az üres antikommunista jelszavak, mit sem érnek, az adottságok figyelembe vételével kell felkészülnünk és berendezkednünk a jövőre”.

Tehát Kovács Imre szerint bele kell nyugodnunk minden időkre abba, hogy a Szovjetunió csatlósai maradunk, az ő érdekeit szolgáló kommunistákkal kiegyezzünk, és tűrjük, hogy a magyar nemzetet tovább irtsák odahaza. Nem, Kovács Imre, ez nem a mi útunk!

Sajnálom, hogy a Parasztpárt egykori főtitkára, nem látogatja magyar iskoláinkat, cserkészeinket, templomainkat idekünn. Nem akarja meglátni erőfeszítéseinket, élniakarásunkat, amellyel az otthoniakért is harcolunk. Arról nem is szólva, hogy mit tesz a magyar emigráció az otthoniakért: valósággal mi tartjuk el kisemmizett szeretteinket. Rákóczi Ferenc és hívei a török szultántól kaptak segítséget, mi senkitől, sőt megspórolt centjeinkből százezreket küldtünk haza, ruhában, élelemben, pénzben és orvosságban, hogy hozzátartozóink lelki és testi nyomorán enyhítsünk.

Kovács Imre úgy látszik nem hisz a magyarság jövőjében. Soraiból kicseng a talaját vesztett politikus kiábrándultsága és magárahagyottsága, talán ezért akar meggyőzni bennünket további küzdelmeink céltalanságáról.

Egyet ajánlok Kovács Imrének: mielőtt tovább kongatná a vészharangot, menjen el egy-egy magyar cserkészcsapat összejövetelére, — vagy a passaici magyar iskolába, ahol csillogószemü képviselői a magyar jövőnek, küzködve, de formálják a drága magyar szót, hallgassa meg őket, hogy visszakapja hitét és bizalmát önmagában és a magyarságban.

Kovács Mihályné

Platanosi

levél

Mi, a Platanosi Magyar Iskola Nővérei, itt Argentínában magyar gyermekeinknek áldoztuk minden erőnket.

Isten megáldotta munkánkat! 1966-i iskolai évben 60 bentlakó és bejáró magyar növendékből 19- et tudtunk nagyon kedvezményesen ellátni, és 11 magyar leánykát teljes penzió és tandíjmentességben részesíteni, 1,050.000 argentin Peso értékben. Az 1967. évben a 11 ingyenes növendéken kívül, 5-nek 50%-os, és 13-nak kisebb engedményt nyújthattunk, — összesen: 2,025.000 argentin Peso értékben. Az iskolai tandíjmentességet magyar bejáró tanulóknak adtuk meg elsősorban: 16.000 Peso értékben. Tehát magyar gyermekekre összesen: Kétmilliónegyvenezer Pesot

költöttünk.

Öröm tudni, hogy kevés kivétellel minden osztályban a magyar gyerekek az első tanulók között vannak. Még olyanok is, akik nemrég jöttek ki otthonról, a megszállott területekről, vagy Észak-Amerikából, tehát nem tudtak spanyolul. Idén a kicsik Rafaela, a nagyobbak Kornélia nővér tanítása eredményeként, a nyilvános magyar vizsgán magyar nyelvből, népi játékokból, olvasásból, szavalatból, irodalomból és történelemből szép eredményt mutattak fel. A szülők büszkén vihették haza gyermekeiket. — Érdemes volt értük dolgozni! k

Ezért bátorkodunk kérni Intézetünk további támogatását! A hála az életben soha és senkitől el nem vehető kincs.

M. Tóth Erzsébet fönöknö

Az okos embereknek igen nagy hibájuk, hogy a legbolondabb állítást is igen okosan tudják védelmezni. Vas Gereben

A mi házunk Pinkafőn a legszélsőbb ház volt a Sinnersdorf felé vezető országút mentén. Szombathelytől a határmenti Sinnensdorfig terjedt édesapám birodalma. Az öregúr valamikor huszártiszt volt; mivel édesanyámnak nem volt meg a házassághoz szükséges fenetudja hány ezer koronás kauciója, apám kilépett a cs. és kir. hadsereg kötelékéből, és csak azért is nőül vette a csehországi Pardubitzban született, de csehül mukkot sem értő szerelmesét. Apám csak magyarul beszélt, édesanyám csak németül, mégis pompásan értették egymást. A szerelem egynyelvű nemzetközi valami és évmilliók óta boldog, gyönyörű Világállam: a szív fölött uralkodik. Az a KAUCIÓ, vagyis készpénzbiztosíték, — azt hiszem húszezer békebeli korona volt, s akkoriban egy angol aranyfont húsz koronát ért — arra volt jó, hogy tiszt uraiméknak legyen mit elkártyázni, s társadalmi rangjukat ne zavarják házi zsidaiktól felveendő örökös kölcsönök gondjai. Amíg a kaució a bankban volt, némi pénzbeli szorulások esetén az államkincstár adott kölcsönöket a ragyogó egyenruhának, pengő sarkantyúknak, hatalmas huszárkardoknak. Szép élet volt az; tiszta veszedelmet jelentett polgári személyeknek kávéházba járni; a szebb nők sohasem lehettek biztonságban a sok dragonyos, ulánus, tüzér vagy huszártiszt izé ... tűhegyesre pödört bajszától. De ha nem volt a leányzónak kauciója, nem mehetett nőül katonatiszthez. Ilyenkor tiszt uram lemondott, kilépett, s ha csak tehette, elment útmesternek, mert ott kevés volt a felelősség, s magas a jövedelem. Így lett édesapámból is útmester az ötvenkilométeres Szombathely-sinnersdorfi szakaszon. Volt neki vagy tucat útkaparója, azokat noszogatta, s havonta egyszer bement a m. kir. Államépítészeti Hivatalba beszámolni. Ott is sok egykori katonatiszt kezelte a körmeit, s egyegy havi beszámolás rendszerint háromnapos ihajcsuhajjal végződött az előkelő együttes jóvoltából.

Édesapám nyugatmagyarországi országútszakasza mintaszakasz volt Vas, Sopron, Zálamegye területén. Minta-család voltunk, s épp ezért borzasztónak tűnt, hogy Szerencse József kereskedősegéd udvarolni merészelt Ludmilla nővéremnek Pinkafőn. Én akkor vagy tízesztendős lurkó lehettem; nem értettem meg, miért hárította el édesapám ezt a liszt-petrőleum-subick-szagú szerencsétlen Szerencsét a házunk tájáról? Ma SEM ÉRTEM, noha vagy hatvan esztendő óta gondolkozom rajta.

Fenti helyzetleírást azért vonszoltam ide, mert az ilyen társadalmi életfelfogás miatt kezdődött már akkor, — 1905 táján — Európa szükségszerű összeomlása.

Mint ahogy a csehországi születésű szudétanémet Édesanyám meg sem birt mukkanni csehül, úgy Szerencse József sem birt megmukkanni magyarul. Csak németül és — csehül beszélt. A másik, Matild nevű nővéremnek egy Neuman nevű utazó ügynök udvarolt. Ez a németnevű úriember, akit állása miatt jóformán le sem köptünk kizárólag vendül értett szót, s a vendvidéken is dolgozott valahol Szentgotthárd déli tájain. Persze öt is eltanácsolták a közelünkből. Vigéccel nem állhatott szóba egy volt katonatiszt családja ...

Voltaképpen itt kezdődött ama valóságos történet, melynek keretében egy egész magyar országrész nem katonatiszt népe kerítette nyakába az utibatyut, s indult napnyugat felé, szerencsét és pénzt keresni.

Mentek a szerelem csalódottjai mint ez a Szerencse, meg a Neuman, és mentek a vegyesházasságokat kötött, s emiatt kiutált egyének, s mentek, de nagyon sokan, akik számára nem akadt munka, s elment Horvát Laci is, aki suszterságot tanult, de főispán szeretett volna lenni. A mi lányos házunk előtt kora hajnalokon elhúzó fiatalok mindig elüvöltötték búcsúdalukat, ki amilyen nyelven; nővéreim mindig kinyitották az ablakot, mindig sírtak, s édesapám mindig mondta, nagy baj lesz ebből a vándorlásból.

Egyetlen egyszer sem láttam, hogy az elmenök közül csak egyet is bárki visszahívott volna. A magyar hatóságok szemeláttára bátyus tömegek keltek útra. Mindenki Bécsújhely felé tartott. Ott székeltek a kivándorlási ügynökségek. Akit egyszer ezek elnyeltek, az már csak Amerikából vagy Brazíliából küldött szép csicsás anzikszkártyákat sok hónap múlva.

Küldtek egykettöt, aztán soha többé semmit. És a falvakból kezdtek hiányozni a gazdalegények. Nálunk Pinkafőn is gaz verte fel a termőföldeket. Például a Fliegenschnee-család rozsföldjeit is. E németnevű családban csak tótul tudtak beszélni. Egy szép napon egyszerre három derék fiú családtag ment el. Az öreg bognár meg a kilenc lánya kapirgált egyideig a földeken, aztán később senki.

Ma már többet tudok ebből a kivándorlási históriából. Tudom például azt is, amit akkor nem érthettem, hogy amily mértékben a mi legényeink elmentek, helyettük legtöbbször mások húztak el házunk előtt, de ezek Ausztria meg Horvátország felöl jöttek, ottragadtak Pinkafőn, megvették az ilyen Fliegenschnee-féle földeket, CSAK NÉMETÜL VAGY HORVÁTUL BESZÉLTEK, és húsz év múlva sem szólaltak meg magyarul az Isten minden kincséért sem. Míg a mi legényeinket soha senki sem igyekezett otthontartani, az idegeneknek a hatóságok valósággal udvaroltak. Mikor érettségiztem, s utána elmentem Pinkafőre látogatóba, megdöbbenve vettem észre, hogy ott már sokkal kevesebben beszéltek magyarul, mint kisfiú koromban, a magyar cégtáblák eltűntek, plébános, jegyző, bíró osztrák származású volt. összekeveredett mindenféle náció; éreztem, hogy sem Pinkafő, sem a Szombathely felé eső falvak sokasága MÁR NEM MAGYAR. Csak a felsööri bíró, az öreg Siskő bácsi ragaszkodott ahhoz, hogy Őrött mulatni, kereskedni, hatóságokkal tárgyalni csak magyarul szabad. Ki is nyomták a hivatalából egyhamar.

Képzeletemben megjelent nálunk egy óriási száraz szivacs, magába szívta legényeinket, aztán eltűnt, majd megint visszatért duzzadtan, megtelve. Valaki megnyomta, s kipottyogott belőle a tartalom, a soksok idegen.

Kezdődött Pozsony, Moson, Sopron és Vas megyékben. Az első kivándorló akiről tudunk, a Németújvár (ma: Güssing) környéki Rábort (ma: Rauchwart) nevű faluból ment el Amerikába 1884-ben. Ö az első, akinek a nevét a Kilépők Könyvében mint bejegyzett kivándorlóét megtaláltam. Ténydolog, hogy — mindig csak Burgenlandról beszélek — 1914-ig több mint 15 ezer, jobbára magyar javakorabeli legény hagyta ott szülőföldjét, s ment át a Nagy Vizen a világ túlsó felére.

Hagyjuk most a következményeket: szétszakadt családok, felbomlott magyar élőhelyek, elhagyott öregek, árván marad földek, — az ügy érzelmi része Szerencse Jóskával és Neuman Ferenccel együtt ne érdekeljen bennünket. De annál inkább érdekeljen a szivacs, amely egyszerűen kicserélte a népet Nyugatmagyarországon!

Nyugatmagyarország 1921-ben került Ausztriához. 1923-ban 6683 kivándorló távozott a mai Burgenlandiból. EGYETLEN ESZTENDŐ ALATT! Nyilvánvaló, hogy a tömeg legnagyobb része magyar volt, olyan, aki nem bírt beleilleszkedni a számára idegen új helyzetbe. A 6683 személy az egész Ausztriából kivándorlottak 72%-a volt! A legtömegesebb kivándorlás Németújvár (ma: Güssing) vidékéről történt. Az ottani falvak átlagos 10 %-a ment el onnan örökre. ÉS SENKI NEM TARTOTTA, HÍVTA VISSZA ŐKET MÉG IDEJÉBEN, legkevésbé a hatóságok!

1921—1923 években Bécsből mindössze 77, a mai Burgenlandból sokezer ember vándorolt ki. Minden egyesegyetlen ausztriai kivándorlóval szemben a mai Burgenland 20-nál több magyar szárma(Folytatás a 6. oldalon)

t