St. Louis és Vidéke, 1968 (56. évfolyam, 1-25. szám)

1968-02-23 / 4. szám

ST. LOUIS ÉS VIDÉKE 3 — MIL YEN KRÍZIS ? (+) Kétségtelen, hogy súlyos krízis előtt ál­lunk. De nem a Viet Cong városháborúja, nem Ké Szán, nem is a Pueblo-incidens miatt. A négerkér­dés és a dollár jövője miatt sem. Hanem a lélek krízise miatt. Ezt a krízist mesterségesen, esetleg szándékosan idézte elő a sajtó és TV egy része. Semmiért. Csupán Mefisztő örök cinizmusából, a szenzáció izgató dialektikája miatt, az olvasó-né­ző elképesztésére, vagy pusztán politikai atom­bombaként. Csaló csodapilulák címkéiként föléje ragasztották a humanizmus erkölcsi parancsát, a nukleáris háború rémét, a fekete gettók szenve­déseit, a küszöbön álló gazdasági összeomlásunk elkerülhetetlenségét. Olvassuk csak el az egyébként kitűnő ultra-kon­­zervatív U. S. News sirámait! Nincs oldal, amiről ne a közeli pusztulásunk, ostoba öngyilkosságunk keserve áradna felénk. Ezt a sűrített Armaged­­dont, persze, Johnson elnök és az ő „Great Socie­­ty”-je idézte elő. Nézzük végig az ultra-liberális Newsweek Vietnamban felvett képeit: haldokló kisgyermekekről, a Viet Cong utcán heverő hul­láiról, a menekülő lakosságról. Csupa embertelen, lelketlen és fölösleges pusztítás. Mindezért, per­sze, Johnson és az ő háborús sólymai felelősek. Nézzük csak meg az NBC képernyőjét, amikor a fiatal gerilla hőst éppen halántékon lövi Saigon barbár rendőrfőnöke. Irtőzattal figyelhetjük a ha­lál pillanatát és a volt-ember hullájának összeros­­kadását. Brrr! Ilyenek Johnson szövetségesei! A hírközvetítő média — tisztelet a felelősség­teljes kivételnek! — erre van beállítva, ezt pumpál­ja belénk fekete betűvel fehér papíron, fekete-fe­hér és színes képernyőkön. Amerika beteg! — harsogják az okosan ki nem mondott szavak. Be­teg, mert Johnson túlkötelezte magát fölösleges ázsiai garanciákkal, mert itthon vajat akar adni a népnek, miközben az ágyúk dörögnek, vagy: nem ad elég vajat a népnek, mert az ágyúk dörögnek. Beteg, mert a fizetési mérlegünk deficitje kilopja az aranyunkat Fort Knox-ből és az infláció molya megrágja a papírdollárt. Beteg, mert a slumok né­pe nyomorog, vagy mert túlsókat költ rájuk LBJ. Beteg, mert az ifjúsági bűnhullám emelkedik a reménytelenség miatt, amibe Johnson taszította a népet. Mindezeket Johnson idézte elő az alatt a négy év alatt, amióta a Fehér Házban ül. Johnsonig csupa gyönyör volt az élet, azóta csupa gyötre­lem. Johnsonnal sikerült négy év alatt tönkreten­ni azt a gazdagságot és lelki békét, amit elődjei évszázadokon át felépítettek. Az ember eleinte mosolyogva figyelte a tojás­­fejűek koncentrált gyűlöletét a földcsuszamlással megválasztott elnök iránt, azután kezdett elko­­morodni, mert rájött, hogy mindenki, mindig, ki­zárólag őt okolja minden bajunkért, olyanokért is, amik nincsenek, amiket a termékeny agyú intel­­lektuelleknek fel kell előbb találniuk. Az ultra-konzervatívok Eisenhower nyolc évé­nek boldog sterilitását sírják vissza, amikor Ike Koreába repült és hazahozta a fiúkat és a fiúkon kívül egy olyan tűzszüneti szerződést is, ami nem­csak megalázó volt, hanem új koreákat, új kom­munista felszabadító háborúk ambícióját indította el. Ezt a korszakot, amelyben több volt a recesz­­sziő, mint a prosperitás, amikor a periódikus mun­kanélküliség elképesztő volt, a pénzszűke megölt minden vállalkozást és amikor a magyar forrada­lom történelmi ajándékát elkönnyezték — cselek­vés helyett. Ez alatt a nyolc év alatt tizenhat év­vel döcögtünk vissza a történelem pincéjébe. Az ultra-liberálisok John Kennedy rövid három évét emlegetik, ami alatt egyik külpolitikai pofont a másik után kaptuk Nikitától: Bécsben, a kubai missile-bázis felépítésében és amikor a kubai me­nekült hazafiakat vágóhídra küldtük, mert az utol­só pillanatban, amikor az inváziós flotta már a Disznó Öbölbe ért, hirtelen visszavontuk a repü­lőtámogatást. Ez nem volt szavahihetőségi szaka­dék? Nem, ez nem volt, mert nem Johnson követ­te el. Most utólag le akarják hazudni a fiatal elnök nyílt ázsiai irányvonalát is és kényelmesen elfe­lejtik, hogy Johnson verekedte keresztül elődje szociális törvényeit a Kennedy iránt ellenséges Kongresszusban. Nem Johnson védelmében mondom mindezt, — még csak a pártjához sem tartozom —, hanem az igazság és tisztesség védelmében. Egyszerűen nem igaz, hogy külpolitikai vagy gazdasági krí­zis előtt állunk. És éppen ezért az sem igaz, hogy mindezt Johnson idézte elő. Ellenben, igenis, van egy mesterségesen felidé­zett lelki krízis, amit éppen a Johnson elleni klikk ügyeskedett össze. A vietnami háborút is ennek a klikknek folyto­nos pacifista züllesztése, galamb-szenátoraink de­­nunciálásai hosszabbítja meg, mert reményt nyújt Hanoinak a belső felfordulásra. Nem az a baj, hogy Vietnam túlsók fegyveres erőt köt le, hanem az, hogy McNamara csontvázzá takarékoskodta a fegyveres erőnket. Tény az, hogy a tartalékanyag­nak — lövegek, lőszer, repülők, hajók — takaré­kosságból való felhasználásával Amerika jelenle­gi hadereje nincs eléggé felszerelve és kiképezve ahhoz, hogy több frontos háborút viselhessen. Ide vezetett a McNamara-féle híres „cost effective­ness”, a computer-agyú csodagyerekek pentagoni uralkodása a vezérkarral szemben. McNamara va­lóban rendkívüli képességű ember, aki remekmű­vet alkotott a Pentagon belső szervezeti átalakí­tásával, de a haderők ütőképességét tragikusan lecsökkentette. Ezért, természetesen, Johnson is felelős, mert McNamarát Kennedytől örökölte és megtartotta. Ez tévedés volt, amire rá is jött és el is bocsátotta. Szerencsére még ebből sem kelet­kezett krízis, mert a Pueblo-incidens idejében és drámaian elénk tárta a hiányokat. Az incidens ide­jén csak négy repülőgépünk volt Délkoreában, azok is hidrogénbombákkal felszerelve és így nem szállhattak fel a Pueblo megmentésére. Ami a belső zavarokat illeti: A faji lázongások gazdasági és társadalmi okait nem lehet egy-két év alatt kiküszöbölni, ha ugyan elfogadjuk azt az elméletet, hogy kizárólag a szegénység áll a za­vargások mögött. Szerintem legalább ennyire a lázító agitáció is, amit kommunista elemek vé­geznek. Ez sem krízis, csak azzá igyekszik tenni a folytonos, felelőtlen fecsegés, amivel a hír-média körülcsámcsogja a témát és annak hiú szereplőit: Rév. King-et, Stokley Carmichaelt és a többieket. A dollár kríziséről pedig egyenesen nevetséges beszélni, egy 800 billiós közgazdaság mellett. Egyébként mind a nemzetközi fizetési mérlegünk, mind a költségvetésünk már Eisenhower és Ken­nedy alatt is deficites volt, miért pont Johnsonnál találják ezt krízis-gazdálkodásnak? Egy nagy és gazdag országnak kötelessége a jövőt építeni és ez, bizony, pénzbe kerül. Csak bevenni nem lehet, néha ki is kell adni a dollárokat! Johnson állandó támadásával hangulati és szki­­zofréniás lelki válságot idéztek elő. De ez a living room-hadvezéreknek, a nyugdíjazott pacifista ge­nerálisoknak, a „jaj” közgazdászainak, a siratófal előtt zokogó papoknak, törvényt abortálő baby­­doktoroknak, züllött hippieknek, levitézlett poli­tikai eszméknek és lemaradt elnökjelölteknek a krízise csupán, nem Amerikáé! Hamlet már rég elmondta erről az ítéletet: Sza­vak, csak szavak! De ha ezek a szavak személyi politikai öncéiuságot szolgálnak, vagy akarva­­nem akarva destruálnak, akkor nyilván jobb vol­na, ha el sem hangzanának. A szabad szó szent joga a szabad hallgatás szent kötelességével jár együtt! Kétszáz millió amerikainak nem krízis, hogy Bobby két szék között a pad alá esett a di­nasztia-alapítás ábrándjaival. Ez lehet családi krí­zis, de nem Amerika krízise. Amerika olyan erős és egészséges, hogy ha Roosevelt Pearl Harbor-i trükkje és az utána kö­vetkező kétfrontos háború sem okozott krízist, nem fog okozni a vietnami háború sem. Csak — a kommunizmus ellen is ugyanazzal a mohó vágy­­gyal kellene szurkolnunk, mint a nácizmus ellen! Valóban furcsa, hogy erre bevándorolt idege­neknek kell figyelmeztetni a Mayflower kékvérű leszármazottak... Dr. Kovács Zoltán: Különleges hozzájárulás az ötven éves orosz forradalomhoz The SOCIALITE and The COW Hajlamosak vagyunk arra, hogy valóságos, vagy vélt igazunkat vil­logó szemmel, kiadagadt nyak­erekkel és asztalt-verve védjük ... Ez a „vagyunk” az emberiség tete­mes részére érvényes; számos eset­ben a hidegvérű angol s a „cool American guy” sem kivétel alóla. Mennyivel nagyobb a mi kísérté­sünk — és sajnos milyen ritkán tudunk annak ellenállni — hogy a magyarsággal szemben elkövetett „világ-árulást s világ-gyávaságot” Nyugat szemébe vágjuk ... „Uram; bocsáss meg nekünk — mondhatnánk —, mert nem tud­juk, mit cselekszünk!” Ugyanis nem arról van szó, hogy kellő he­lyen és alkalommal keményen is meg ne mondjuk 1956 egyetemes és elvitathatatlan igazságát... De ha SEGÍTENI AKARUNK vérein­ken és a vasfüggöny mögötti élve eltemetett milliókon, akkor nem az „A szavak és tények értelmé­nek kiforgatása, az ámítás klasz­­szikus fegyvere”. (Mindszenty) „odavágó”, hanem a meggyőzést eredményező és a Nyugatot értünk cselekvésre késztető módszerhez kell nyúlnunk. Dr. Kovács Zoltán könyvecské­je a helyes módszer klasszikus pél­dája. Először „tolle—lege”, vagyis: vedd—és olvasd, hogy aztán ügyes társalgással rávedd angolul beszélő ismerőseidet, barátaidat, munkatársaidat, sőt, a magyarul már nem beszélő, de magyarul ér­ző második és harmadik nemzedé­ket, hogy olvassa, „mulasson” el tréfáin... míg a mosoly és neve­tés nem csal könnyeket a szemé­be... Mert ennek a pár oldalnak ugyanaz a „hősi akasztófahumor” ízesítő fűszere, mely a kommunis­ta járom alatt és börtönben síny­lődő népeknek erőt ad, hogy — várjanak a csodára, s hogy a cso­da eljöveteléig viselni tudják a történelem legsúlyosabb keresztjét. Buffaloban a múlt év decembe­rében „Szovjet Nevelési Vándorki­állítás” ütötte föl tanyáját. Sajnos, nemcsak „kiállított”, de „szédített” is. A szovjet előadók igen jól be­széltek angolul s igen intelligen­sen s körmönfontan adtak elő ill. válaszolgattak a feltett kérdések­re. Persze, az utóbbi II év — élén az 1956-os Magyar Szabadságharc­cal — lassan, de egyre biztosab­ban megtenni gyümölcsét. A Franklin D. Roosevelt-féle kommu­nista mákonnyal szédített ameri­kaiak egyre inkább ébredeznek. A Szovjet képes ravasz előadókat, ügyes kiállításokat és kétes-jellemű uszály-hordozókat találni, de a „köz” már egyre gyakoribb és megalapozottabb kétkedéssel fo­gadja a feltálalt maszlagot. Dr. Ko­vács Zoltán műve bombaként ha­tott. A kiállítással kapcsolatos elő­adás-sorozat látogatói szorgalma­san vásárolták azt a könyvecskét, mely „különleges hozzájárulás az ötvenéves orosz forradalomhoz”. Még eleget tudtak „beleolvasni”, hogy rájuk ragadjon a könyv könnyed humora, mely szellemi fürgeségre sarkallta őket... E könyvecskének minden ango­lul beszélő egyénhez el kell jutnia! ★ Kiadta: a Magyar Szabadsághar­cos Szövetség (POB 98031, Pitts­burgh, Pa. 15227). Főelosztó: a „Pro Patria” Books 135 Highgate Ave, Buffalo, N. Y. 14214, USA. Ára L— üollár+20c. postaköltség. Az Egyesült Államok légierejé­nek F-106 jelű üldöző repülőgépe harci gyakorlat közben üzemanya­got vesz fel Florida fölött. CSATORDAY éles támadása az Egyesült Államok ellen Január 27-e Csatorday Károly napja volt a Biztonsági Tanácsban. A Pueblo-incidens kapcsán összehí­vott ülésen volt alkalma a magyar ENSZ-delegátusnak először felszó­lalnia, mint a Biztonsági Tanács tagjának, ahová január elsejei ha­tállyal a tavaly őszi közgyűlésen választották be Magyarországot Bulgária helyett, kétévi időtartam­ra. Csatorday ezúttal túltett önma­gán is, mert oly tapintatlanul vi­selkedett és oly szemérmetlenül támadta meg az Egyesült Államo­kat, mint amilyenre ENSZ-beli te­vékenysége során még nem volt példa. delegátusok és újságírók egybe­hangzó véleménye szerint nyilván neki osztották ki a szovjet tábor­ban az „ugató kutya” szerepét, s teljesítményében nem csalatkoz­tak. Csatorday felszólalt, hozzá­szólt, reflektált; a viszont-reflek­­szióra viszont-viszont reflektált, szinte belerészegülve kétes értékű szerepébe. Szerinte „az amerikai kémhajók szerte a világ tengerein cirkálnak és a nemzetközi vizeket elhagyva felderítő feladatokat hajtanak vég­re a szocialista országok ellen”. Fi­gyelmeztette Washingtont, hogy bármily akciót Észak-Korea ellen a szocialista tábor szolidaritása olyan formában torol meg, mely sokáig „emlékezetes marad”. A válság megoldására, amit a Pueblo elfogása idézett fel, a következő öt pontból álló megoldást javasolta: 1. Megállapítandó, hogy az inci­densért és a keletkezett nemzet­közi feszültségért egyedül és kizá­rólag az Egyesült Államok felelős. 2. Észak-Kerea semmi mást nem akar, mint békét. 3. A Biztonsági Tanács kénysze­rítse rá Amerikát az Észak-Korea elleni „provokáció és támadások” megszüntetésére. 4. Az amerikai csapatok vonul­janak ki Dél-Koreából. 5. Az Egyesült Államoknak el kell ismerni Észak-Korea létezését, tiszteletben kell tartania szuveré­­nitását és jogait. Csatorday nem hozott fel bizo­nyítékokat annak megcáfolására, hogy a Pueblot nemzetközi vize­ken fogták el, csupán kijelentette, hogy nekik „közvetlen információ­ik” vannak Észak-Koreáből. Ettől eltekintve a világ minden baját problémáját az Egyesült Államok nyakába varrta, s Washington bű­nösségének megállapításánál ame­rikai forrásokból és nyilatkozatok­ból is idézett. (FE) * ★ A Szovjetunió és keleteurőpai vazallusai, köztük a magyarországi kommunisták 1965-ben 420 millió, 1966-ban 730 millió és 1967-ben egymilliárd dollár értékű hadianya­got szállítottak Északvietnamnak. ★ Magyarország 1968-ban 100,000 tonna almát, 30,000 tonna zöldség­konzervet, ezenkívül friss zöldsé­get, bort, rumot és likőrt szállít a Szó jetuniónak (Magyar Nemzet, jan. 24). 1968. FEBRUÁR 23. Nyíre gyházy Pál: Régészek egymás között A magyar föld kimeríthetet­len tárháza történelmünknek. Fe­­renczi Miklós traktoros háztáji földjében kapálgatott a minap a Nagykálló melletti Harangod pusztán, s egyszer csak észre­vette, hogy kapája nyomán pénzdarabok kerülnek napvi­lágra. Harangod a török világ idején előőrse volt Nagykállónak, in­nen jelezték harangszóval a tö­rök martalőc hadak közeledtét. Amint az első pénz kifordult a kapavágásból, a traktoros óva­tosan kézzel vizsgálta tovább a földet. Szorgalmas kutatással 5 ezüst tallért és 96 ezüst dénárt gyűjtött össze. A kincset aztán bevitte a nyíregyházi Jósa Mú­zeumba, ahol a pénzeken I. Fer­­dinánd és I. Miksa császárok ké­peit fedezték fel s az utolsó év­szám: 1565. Kemény harcok dúltak ezidő­­tájt Nagykálló környékén. A törökök várat akartak itt építe­ni s már megkezdték az anyag odaszállítását. Veszélyes volt a szándék, mert megbontották volna a Tokaj-Kállő-Ecsed vona­lán húzódó végvárrendszert. Le­csaptak hát a törökre, akik me­nekülni kényszerültek. A kis kincset feltehetőleg e harcok so­rán rejtették el, s gazdája később nem tudta kiásni. Török és szov­jet időkben sok oka van arra a szegény magyarnak. Bizony-bizony, ahol belevág­ják a kapát a magyar földbe, on­nan történelmi kincsek kerülnek napvilágra. A régészek néha ka­ján tréfákkal ugratják egymást. A legnevezetesebb történet talán Csallány Gáborral esett meg, aki a szentesi múzeum igazga­tója volt. Egyszer a szentes-ka­­jáni nagy avar temetőben ása­­tott. A feltárásokat országos ér­deklődés kísérte, Móricz Zsig­­mond is ott volt, találkozásukat fényképen örökítették meg. A látogatók között tréfacsiná­­lók is akadtak, akik Csallány Gábor tudományát kívánták ki­próbálni. Csongrádi és szentesi iparművészekkel polírozott ál­lati bordacsontot kardalakra fa­­ragtattak ki, két oldalán rovásos felirattal. Mintha „Attila kard­ja” lett volna. A rovásírásos csontkardot az egyik felbontott avar sírba, a csontváz mellé rej­tették el. A földet jól megtapos­ták körülötte, észre ne vegyék, hogy illetéktelen „magyarok” jártak a „hunok” temetőjében. Csallány Gábor nagy körülte­kintéssel végezte a sír felbontá­sát. Egyszercsak felszínre került a csontkard. Nézi, nézi, felra­gyog a szeme az örömtől, mert hiszen megtalálta a régészek ál­mát, a döntő fontosságú bizo­nyítékot. S mivel akkoriban minden rovásfelírathoz a szé­kely rovásírás ábécéjét tartották hiteles kulcsnak, így ennek se­gítségével elkezdte az írásjele­ket kibetűzni: — ATTILA! — Tyű, milyen szenzációs! Itt a bizonyíték arra, hogy a szen­­tes-kajáni sírok nem is az ava­roké, hanem a hunoké, amit a kibetüzött Attila név is igazol; a székelyek pedig ezek leszárma­zottai, mert még az írásuk is kö­zös. Azután észrevette, hogy a másik oldalon is van szöveg, gyorsan olvasni kezdte, hátha még világosabban megoldja a problémát. De hirtelen összeom­lott benne az egész világ, min­den reményével, örömével és tudományával együtt, mert ezt fejtette meg a székely rovásírás­ból: — GÁBORNAK! Később persze azt állította, hogy tüstént észrevette a svind­­lit, de kiváncsi volt a felirat tar­talmára. Így játszadoztak egy­más között a régészek. Csallány Dezső, a nyíregyházi Jósa Mú­zeum igazgatója azt állítja, hogy a csontkard ma is birtokában van. De azért most is a régé­szet a legkedvesebb tudomány, mert ennek során meg lehet mondani a magyar múlt törté­nelmi igazságait. Milyen nehéz volt megtaníta­ni a magyar földművelőt a ba­rázdában talált kincsek beszol­gáltatására. Móra Ferenc jegyez fel ilyen hiteles történetet a Kúndomb kakukkfüvei és pipi­tér virágai közül. Szép fás tanya előtt pipál egy ember és gyana­kodva nézi Mórát. Köszönnek egymásnak, majd Móra megkér­di, hogy ki tanyája ez? — A gazdájáé. — Ki a gazdája? — Lukács Pál. — Maga az? — É-én! Mikor megmondja neki Móra, hogy mi járatban van, szónél­­kül megrántja a bal vállát. Ez annyit tesz, hogy „bánja a mén­kű”. Aztán elmagyarázza, hogy itt már Árpád apánk idejében is lakhattak. Erre a jobb váll felel: „tudja a ménkű”. Milyen dicső­ség volna, ha éppen az ö föld­jén áshatnának ki egy honfoglal­­ló lovas vitézt. Erre már mindkét vállát rángatja: „a ménkű üssön meg, mért nem mégy már odébb!” A kommunizmus azonban még a régészetben rejlő igazmondás lehetőségét sem használja ki. Ferenczi Miklós harangodi pénz­­lelete kapcsán tanulmányoztam a mohácsi vészt követő évtize­deket. Hiszen mi — idősebb nem zedék — azt tanultuk az iskolá­ban, hogy ez volt ezer éves tör­ténelmünkben a legborzasztóbb csapás. Nem így a kommunista „törté­netírók”. Nemeskürthy István nemrégen megjelent könyvében úgy vélekedik, hogy mohácsi „vész”-ről nem lehet beszélni, hanem inkább azt kell megálla­pítani, hogy Magyarország ilyen szerencsésen még egyetlen kato­nai vereséget sem vészelt át, mint ezt. Mindössze annyi tör­tént, hogy egy szedett-vetett és rosszul vezetett sereget augusz­tus 29-én, zivatarral végződő tikkasztóan forró nyári délutá­non megfutamítottak s mintegy 4,000 hadifoglyot kivégeztek. El­esett a király is, a fiatal II. La­jos. A törökök bevonultak Buda várába, a város felgyújtották, három napig égett. Valamennyi világtáj felé kinyargaltak erős török lovasalakulatok. Pilisma­­rőtnál 25,000 szekértáborba zár­kózott magyart mészároltak le. Akit le nem vágtak, azt rabszíj­ra fűzték és vitték a kisázsiai rabszolgavásárokra. És azután következett a 150 éves török hódoltság. A kommunisták azért gyaláz­­zák a mohácsi vész idején élt magyar nemzedéket, mert ez fojtotta vérbe 1514-ben a Dózsa György-féle parasztlázadást. Mi­kor Zápolya személyében Má­tyás példájára újból nemzeti ki­rályt választottak, Nemeskürthy könyve inkább Habsburg Ferdj­­nánd osztrák főherceget tartja Szent István koronájára alkal­masnak. Rögtön feljegyez egy koronázási pletykát is. Podma­­niczky István nyitrai püspök tet­­ta Zápolya fejére a koronát a székesfehérvári templomban, mivel az esztergomi érsek el­esett Mohácsnál. A korona azon­ban Zápolya fején megbillent s a jelenlevő nemesek így szisz­szentek fel: — Nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét Dózsa ke­resztesein! Werbőczy Istvánból is sze­retne a kommunizmus kiábrándí­tani minket. Az én egykori isko­lakönyveim szerint a Hármas­könyvnél nagyobb hatásút nem termelt magyar elme. Ö foglal­ta először közjogi tételbe: „A szent korona, az állam jelképe, minden jog forrása.” De a mai elvtársak szerint iz­gága vidéki fiskális volt, aki év­tizedeken át izgatott Zápolya mellett. Csekély tehetségű, je­lentéktelen ember, aki nem ér­demli késői korok rá irányuló figyelmét, le kell dönteni a Klo­tild-palota előtt álló szobrát. Ilyenkor megnyugszom, ha sa­ját vádiratom hazugságaira gon­dolok. Werbőczy sorsában osz­tozni minden magyarnak dicső­ség. A magyar ember büszke szár­mazására és történelmére. Nem­régen levelet kaptam Bobula Idától, aki befejező soraiban ír­ja, hogy olvassa cikkeimet s a „táltos”-ról írt búcsúztató külö­nösen megnyerte tetszését. „Ma­ga tudni fogja, hogy miért?” — írja. Hamar előkerestem a kéz­iratot és olvasom benne: „Her­­czegh János 77. születésnapjára össze akarta hívni barátait, hogy ott méltassa sumir kapcso­latainkat, melyekre olyan mér­hetetlenül büszke volt”. Nincs szebb a nem/'' "■'rn múltjánál! i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents