St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)
1967-08-25 / 17. szám
6 1967. AUGUSZTUS 25. ST. LOUIS ÉS VIDÉKE Ravasz László: ÉS EREDMÉNY * Ha valaki meg akarja látni, milyen nagy öröm a siker, és milyen hamar nöteti az embert, álljon egy kis gyermek elé, mutassa meg duplafedelű óráját, és kérje, hogy fújjon reá. A gyermek reáfúj, erre az órát kipattantjuk. Akkor odatartjuk nagyobb testvérei vagy szülei elé, és kérjük, hogy azok is fújjanak reá teljes erejükből. Meg is teszik, de az órát nem pattantjuk ki. Erre azt mondjuk: „Ügy látszik, ezt az órát egyedül csak te tudod ráfújással kinyitni”, és megint odatartjuk a gyerek elé. Micsoda diadal szikrázik át a szemén, amikor leheletére felpattan a csodaóra! Egyszerre legkülönbnek, leghatalmasabbnak érzi magát, és kicsiny szíve majdnem szétfeszül a diadalérzéstöl. Jézus hetven tanítványt választott ki, hogy elküldje a világba őket. Hetven gyermeklelkű, egyszerű embert, és adta nekik azt a hatalmat, hogy „kígyókon és skorpiókon tapodjanak és az ellenségek minden erején, és semmi se ártson nekik.” Adott nekik egy új erőt: a Krisztus nevének gyógyító, ördögűző és csodatevő erejét. És új tűrésnek, új teherbírásnak a szellemét: a vértanúságnak a lelkét. A hetven tanítvány alighogy elindult, boldogan, sugárzó arccal jött vissza. Olyanok voltak, mint a gyermekek, akiknek sikerült leheletükkel a szelencét vagy az órát felnyitniok. „Uram, még az ördögök is engednek nekünk a te neved által!” — kiáltják mesterük felé. A gyors, a feltűnő, az ellenállhatatlan sikernek a mámora járja át szíveiket. Ezt a mámort oszlatja el Jézus ezzel az Igével: „Ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem azon, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyekben”. Nagy dolog foglaltatik ebben az Igében. Mindenekelőtt az, hogy az élet akkor találja meg önmagát, ha célja van. Az életemet feladataim mentik meg, teszik termékennyé, erőssé. Az élet magában véve olyan, mint a mezők vadvize, a feladatok meghúzzák az árkot, és elvezetik a vizet a hallgatagon váró és aztán halkan dolgozó malmok lapátjaira. Az életnek feladatokkal való egybefogása, hogy úgy mondjam, szabályozása, kétféle formát mutat, kétféle végben csúcsosodik ki. Az egyik a siker, a másik az eredmény; ennek a kettőnek az összefüggéséről beszélgetünk most. Láttuk a bevezetésben említett kis gyermeknél, hogy a Siker milyen örömmel és önérzettel átitatott életérzet, de mint az életnek minden darabja, nyers és ösztönös. Először benne van az egyén, az ember, a maga érdekeltségével: nagyravágyásával és önteltségével. Azután benne van az az igény, hogy mások lássák, csodálják, hódoljanak előtte. A siker SIKER mindig látható, külső, jelenvaló; láthatatlan siker nincs. Végül valami démoni elem: káröröm az ellenség bukása, hiúság kényszerű hódolása felett. Mindezzel én magam növök, hatalmasodom, tágulok ki, sokszorozódom meg, és fokozódik bennem a közvetlen és ős életöröm, önön életem gyarapodása és kitágulása fölött. Mikor egy kézitusára induló zászlóalj végre elfoglalta az árkot, micsoda vad mámor tölthette el a szíveket! Mikor egy legázolt nemzet fölött elharsant a győzelmes nemzetnek szidalmazó és gúnyolódó diadaléneke, micsoda öröm feszítette szét vezérnek és katonáknak a szívét! Emlékeztek a háborúra, — Varsó eleste, Belgrád elfoglalása, a gorlicei áttörés, — micsoda elemi erővel szaladt végig az egész nemzeten, kis gyermekek és öregek torkát szinte fojtogatta az öröm, és a felfokozódott életérzet már szinte az önkívület határain állt meg. Micsoda mámoros pillanat, mikor a művész megáll a deszkákon, és előtte tombol egy elbűvölt tömeg! Van-e annál fokozottabb életérzet, mikor egy asszony visszavonulni látja ellenfelét, vagy Delila Sámsont rokkájához kötözi? Mindebben a sikerben benne van az emberi összeomlás csirája, tragédiáknak egy-egy szála. Ugyanis éppen azért, mert a sikerben benne van az énem egész nyers, ösztönös mivolta, tesz a siker, ha megvan, gőgössé, büszkévé, ha pedig hiányzik, elégedetlenné, keserűvé, lázadóvá. Földből való a siker, ennek a világnak a dísze és koronája, örökkévaló elem nincs benne semmi. Minél jobban nő valakinek az életében, annál inkább bizonyosak lehetünk, hogy egyszer viszszájára fordul. Minden sikerért valaki bukással fizetett, és a saját sikeréért mindenki megfizet a maga bukásával. Ha máskor nem, hát a halálban, amelynek sötét ténye a sikerre épített élet rettentő és sommás ellenértéke. Mit hivalkodol, mit rohansz, mit lihegsz apró-cseprő sikerek után, akár katonai, akár művészi, akár társadalmi sikerek legyenek is azok, hát nem tudod, hogy jön az utolsó óra, a nagy, a végleges bukás, és a halálban összeomlik mindaz, amit elértél, és hamuvá válik minden, aminek értéket tulajdonítottál? A legnagyobb sikerek is homályos emlékké válnak, és nem lehet megőrizni azokat két veszedelemtől: vagy hogy elfelejtsék, vagy hogy legendává változzanak. Mind a két esetben megsemmisül, mert semmi az elfelejtett siker és semmi a mythossá változott siker. Ezért inti Jézus a tanítványokat: ne azon örüljetek, hogy az ördögök engednek néktek; jaj annak az életnek, amelyik sikerekre van alapítva! A siker fölött, mintegy magasabb isteni rendnek a képviselője áll: az Eredmény. Az eredménynél az az érdekes, hogy nemcsak sikerekből táplálkozik; a világon a legnagyobb eredmények bukásokból és sikertelenségekből származtak. Siker az, amit az ember vél tenni, eredmény az, amit Isten alkot mindabból, ami van és ami lehet. Sikerek és bukások mögött tehát ott áll valaki láthatatlanul, aki mindezeket csinálja, kihozza az eredményeket. Némelyik sikerrel büntet, némelyik sikertelenséggel jutalmaz. Néha züllés és kárhozat a siker, máskor a bukás új győzelmeknek a kezdete. Az Eredmény az, amihez az ö szentsége, az ő dicsősége tapad. Nem én, hanem 0, nem a mi érdemünk, hanem az ő ereje. Nem a mi akarásunk, hanem az ő szándéka és terve, nem a mi bölcsességünk, hanem az ő értelmének örök világossága. Tulajdonképpen Ó egyedül az, aki alkot, aki cselekszik, és mikor apró célokat, nagy feladatokat tűz elénk: csendesen nevel, és valami láthatatlan módon építi ezzel az ő világát. Éppen ezért az eredményben az ellentétek kiengesztelődnek, s amint a siker harc, az eredmény béke. Nem fontos, hogy lássák és elismerjék: az igazi eredmény mindig egy későbbi nemzedék látásában tündöklik fel. De Isten látásában édes jelenvalóság, — eredményt látni annyi, mint Isten szemével nézni. A tudósok beszélnek arról, hogy a víz milyen csodálatos módon dolgozik a föld arcának a kialakításán, hogyan porlasztja a sziklákat, miképpen gyűjti a televényt, támaszt szigeteket, mos el tengerpartokat; innen elhúzódik s alföld lesz a nyomán; amott épít és a deltáknál félszigetek nőnek. Tesz róla, hogy a mélység magassággá váljék és a magasság mélységgé. Különös mindenütt—jelenvalóságával, millió meg millió akatrészével, mint tenger, mint harmat, mint szárazság, gleccser és olvadás, mint özönvíz, szakadatlanul dolgozik, munkál, alakít, és keze nyomán változik öreg földünknek az arca. Mi ebben a nagy munkában egy olyan mellékkörülmény, hogy esernyő nélkül megáztunk-e, vagy pedig sikerült néhány métert valamely folyóban úsznunk? Isten nagy összefüggésben így építi a maga látható és láthatatlan világát, és ennek minden egyes stációja az ő munkájának az eredménye. Isten nem sikerre számít, Isten munkájának nincsenek sikerei, csak eredményei vannak. Az eredmény és a siker vonala tökéletesen ellentétes. A világon a legnagyobb sikertelenség és legnagyobb bukás a golgotái kereszt volt. De a világon a legnagyobb eredmény, Isten egész mivoltának és lényének kivirágzása, kicsordulása, tevékenységének a teteje, a legnagyobb eredmény Istenben és Istenen kívül: a golgotái kereszt. Ne annak örüljünk tehát, hogy valami sikerült, hanem annak, hogy életünknek és Isten kegyelmének nagy eredményeként a nevünk fel van írva a mennyben. Lehet egy élet sikertelen és látszólag meddő, s mégis eredményes élet. Bukásban, szenvedésben, csúfságban lehetünk igazán jókká, erősekké, újakká. Isten nem aszerint ítél meg, mi sikerült neked, hanem aszerint: eredményes volt-e rajtad az ő megváltói müve? Háziasszonyok panaszkodnak, hogy életükhöz nem fűződik semmi siker; — de nem eredmény-e láthatatlan áldássá válni egy kis körben? Kis tisztviselők, munkások zúgolódnak, hogy életük nyomtalanul felőrlődik fárasztó robotban: de tudjátok-e, hogy Isten ilyen felőrölt életekből építi az ő országát? Sohse rendezzük az életünket aszerint, hogy voltak-e sikereink, vagy voltak-e sikertelenségeink. Nézzünk az eredményre: egész életünkben mennyivel lettünk jobbak és különbek annak a nagy ténynek az ereje által, hogy Krisztus magát miérettünk adta. És amikor jön a halál, amely minden sikert eltöröl és maga a teljes bukás, fekete gyűrűjéből röppenjen ki a megváltott lélek, mint egy hazaszálló kócsag, drága eredménye az Isten megváltó szeretetének, annak a ténynek, hogy a mi nevünk felíratott a mennyben. Azt hiszem, ez a legnagyobb eredmény a világon. Ezt nem lehet kivívni, kicsalni, leszolgálni, kiperelni. Ez eredménye annak, hogy Isten — megváltó Isten. Végül van ebben valami halálosan bölcs és mégis édes igazság a nemzetre nézve is. Ma szokás a történelmet aszerint ítélni meg: melyik népnek kedvezett a siker s melyiket törte össze a balsiker? A siker népei könnyen fennhéjázókká és kegyetlenekké válnak, a balsiker népei hamar lázadoznak és átkozódnak. De ez csak látszat. Ez nem az utolsó szó. Az a kérdés, mi lesz az eredmény: a siker népei megromolhatnak s az elbukás népei felemelkedhetnek. Szegény magyar népem, ha te azon tudnál örülni, hogy a neved fel van írva a mennyben, megtudnád, hogy legnagyobb bukásod eredménye lehet a legdicsöségesebb feltámadás. A Kereszt árnyéka mögött a húsvéti naptámadat aranyküllői lövellnek szét... Magyar népem, én hiszem, hogy a te neved M van írva a mennyben! NA, UGYE, MEGMONDTAM... Kisjókai Erzsébet: VIRÁGTALAN, DE NÖVEKVŐBEN Mert gyenge cserje úgy növekszik, ha kertész csattogtatja egyre irgalmatlan ollója élét, sok görbe hajtást nyesegetve: kellett minden kegyetlen vágás. Hogy bokor feljebb törekedjék, sudáran nőjön jő magosra, serény kezek bimbót aratnak: erőt ne a virágba adjon. Kellettek az öröm-bakók is. Most már megáldom mind, ki bántott: több lett a cél, és nőtt erőm is. Ha gyökerét jó mélybe fúrja, magányos tölgyfát téphet orkán. S virágtalant is ér a napfény. Tollas Tibor új verseskötete: JÁRDASZIGETEN Ülök a villaiposon. Hallgatom a kerekek egyhangú zakatolását, és nézem az utasokat. Odakünn sötét van, s az utcai lámpák fénye is mindinkább ritkul, ahogy távolodunk Budapesttől. Budaörs felé közeledik a HÉV három kocsiból álló szerelvénye, mellyel Téténybe igyekszem. Nincsenek sokan a kocsiban. Az egyik sarokban egy munkásöltözetű, öregedő férfi ül újsággal a kezében, de csak a kocsi lámpáját bámulja közönyösen. Szemmel láthatóan gondolkozik valamin. Tőle nem messze egy idős házaspár néz ki az ablakon a sötét éjszakába. Inkább az elsuhanó lámpaoszlopokat számolgatják, mintsem hogy szólnának egymáshoz. Nincs már mit mondaniok, s talán fáradtak is hozzá. Ezekkel szemben három újságot olvasó férfi ül egymás mellett, hazaigyekvő tisztviselők, talán kollégák is valamelyik hivatalban. Néha-néha egy-egy megjegyzést tesznek, de egyik sem figyel arra, amit a másik mond. Az innenső sarokban egy hat tagú társaság — két nő meg négy férfi, — fejüket összedugva halkan beszélgetnek. Fiatalok. A vasárnapi kirándulást beszélik meg, s a két nő előre örül a várható szórakozásnak. A kalauz is lopott magának egy kis helyet az öreg férfivel szemben. De csak félig ül le, mintha jelezni akarná, hogy tisztában van a szolgálata komolyságával, s bármely pillanatban kész újra felugrani. Egy-egy szót is váltanak egymással időnkint, látszik, hogy régi ismerősök. Tőlem jobbra, valamivel odább egy fiatal házaspár suttog. Ök az egyedüli idegenek a kocsiban. A férfi harmincon felüli, vállas, ma-Sulyok Vince: TOVASZÁLLÓ NYÁRBAN Lóhere s ezer nevesincs virág átható, erős illatában rakott szekéren ringatódzom lassan a nyárutói halkuló határban. A dombok és a hosszú fasorok megindulnak, forognak, s a ló alatt a megroggyant fahíd padlói telten, tompán feldobognak. Az úton úsznak szinte és lebegnek a szalmát hordó szekerek. A gyémánt por ragyog a ferde fényben, s szelíden, szürkén rámpereg. A tovaszálló nyárban felnyerítve csikó szalad a vadvízmosta parton. Fekszem a ringó szép szekéren, s az egész tájat tenveremen tartom. Magyarorszag, 1955. gas ember. Szénfekete bajusza mégjobban kihangsúlyozza arcának erős vonásait. Néha elmosolyodik az asszonyka suttogására, néha vállat von és nevet. Az asszony szinte gyermek még. Magas ö is. Fejük majdnem egyvonalban van, de erre mutatnak hosszú, formás lábai is. Sötétszöke haja méltó keretbe foglalja csinos arcát. Nem mindennapi arc, melyből huncutul világítanak ki értelmet és intelligenciát sugárzó szemei. Jólöltözöttek, csinosak, kedvesek mind a ketten. Az asszonyka minden pillanatban megkérdi az urát, mennyi ideig tart még az út. Néha komoly, néha tréfás választ kap rá, ilyenkor duzzogni kezd, de aztán egy óvatlan pillanatban oldalba böki könyökével az urát, s akkor újra elmosolyodik. — Mondd, biztos vagy benne, hogy jő a cím?... — Kérdi a férfi hallható hangon a feleségét. — Persze, hogy biztos, Miért ne lennék biztos? ... — Te már voltál itt? ... — Nem, még soha ..! — Hmm. Újra elhallgatnak, s most már kíváncsian figyelem őket. Nyilván látogatóba mennek, de vajon hová? Jóformán mindenkit ismerek ezen a környéken, érdekelne, hogy kihez igyekszik ez a szimpatikus fiatal emberpár. Figyelem őket és fülelek, hátha elárulják nekem a titkukat. Most újra megszólal a férfi. — Remélem, azt csak tudod, hogy hol kell leszállni.. ? — Tudom hát! Budafokon. — Puff neki...! Budafokon legalább négy megálló van. Neked talán van kedved órákon keresztül gyalogolni ebben a lucskos időben? — Majd leszállunk a közepén. — Remek! Hiába na, ha az Úristen nem teremtette volna meg a nőt, nekünk kellen feltalálni... — Meghiszem azt...! — Legalább kérdezd meg a kalauzt, hogy hol kell leszállni, ha már semmit sem tudsz, csak a címet. .. — Kérdezd meg te! — Eszembe sincs. A te rokonaid, nem az enyémek, én legfeljebb a következő vonattal visszautazom, — suttogja nevetve a férfi. — Gonosz vagy! — Ühüm... Tehát Budafokra készülnek látogatóba. Friss házasok, s az aszszony most viszi bemutatni az urát a rokonaiknak, — találtam ki a titkot beszélgetésükből. De még mindig nem tudtam kihez. Na majd sor kerül erre is, ha a kalauzt megkérdezik. .. Közeledünk Budafok felé. A kalauz feláll és lassan végigsétál a kocsi közepén. A három tisztviselő és az öreg ember is hozzákészülödnek a leszálláshoz. Összehajtogatják az újságot, és felveszik az aktatáskát, melyet maguk mellé tettek a padra. De még van idő, még nem lassít a vonat. Amikor a kalauz a közelükbe ér, az asszonyka kedves hangon megszólal. — Kérem szépen, hol kell leszállni a Kazinczi utcához legközelebb. . ? — Kazinczi utca.. ? — Igen kérem, Kazinczi... A kalauz felhúzza a szemöldökét és gondolkozik. Kazinczi, Kazinczi. .. ismétli fennhangon, — nem ismerek ilyen utcát kérem, Budafokon. — Mondja szomszéd úr — kiabál a kocsi túlsó oldalára az öregnek — maga tudja, hol a Kazinczi utca. . ? — Nem is hallottam róla, — dörmögi mély hangon az öreg — hacsak azt az első mellékutcát a Budaörsi útról nem annak hívják... — Az a Kaposi utca — szól bele a vitába a hat közül az egyik fiatal férfi, — én sem tudok Kazinczi utcát. Közben a szerelvény lelassít és megáll. A Kazinczi probléma hallatára a három tisztviselő is megtorpan félúton. Volna olyan utcája Budafoknak, melyet ők ne ismernének. . ? De hisz ez lehetetlen. Itt nőttek fel, itt élnek, nekik csak tudni kellene... — Kazinczi, Kazinczi — dörmögi maga elé mindegyik, — kalauz, a három tisztviselő, az öreg, de még a hattagú társaság is kérdő szemekkel bámul egymásra. A szerelvény pedig áll, mintha csak a földbe gyökerezett volna a lába. Az asszonyka zavarba jön, a kérdő tekintetek pergőtüze alatt kipirosodik az arca. A férfi lehajtja a fejét, hogy leplezze kuncogását, melyet nem tud visszatartani. Tanácstalanul állnak. Hosszú élet van mindegyikük háta mögött, itt Budafokon, mely egészen az övék. Ismerik minden porcikáját, zegét-zugát s most kisült, hogy mégse ismerik. Jön egy idegen, egy kedves, szemrevaló fehérnép és feladja nekik a legnehezebb kérdést, — hol a Kazinczi utca.. ? — Mond csak, szívem — szólal most meg hangosan az ura — biz) tos vagy benne, hogy Kazinczi utcának hívják. .? — Persze, hogy biztos — feleli sírásra görbülő szájjal az asszonyka. — Már pedig olyan utca Budafokon nincs is, — mondja ki a szentenciát az öreg, aki nem hagyja Budafokba s önmagába vetett hitét egy idegen által megzavarni, — s leszáll. — Tessék csak mondani kérem — fordul az asszonykához kedves udvariassággal az egyik tisztviselő — nem a Beniczki utcát tetszik véletlenül keresni..? Nem tetszett összetéveszteni a kettőt? Az utasoknak felderül az arca. Kíváncsian és izgatottan várják a választ, — hátha tényleg így van. Hátha mégsem ök a bűnösök, hátha mégse hozzák szégyenbe azt a várost, amely annyira a szívükhöz nőtt s melyet annyira szeretnek, hogy az életüket adnák érte.. ? Hátha. .? Az asszonyka pirulva, ijedten néz a szemükbe. — Mondja szívem, valóban nem téveszti össze a két nevet.. ? — kérdi az ura is. A zavar pírját az ijedtség sápadtsága váltja fel az asszony arcán, de hirtelen felcsillan a szeme és hangosan felkacag. A kacagása visszaverődik a kocsi falairól és ablakairól és naív kedvessége behatol a szívekbe. — Hát persze, hogy Beniczki utca — kiált fel kedvesen és olyan természetességgel, mintha magától értetődő volna, — hiszen folyton mondom, hogy K-val kezdődik... — Na akkor éppen itt vagyunk, — neveti el magát a kalauz, — de most aztán gyorsan tessék leszállni, mert még majd Budafokról is kiderül, hogy „K”-val kezdődik... — Köszönjük szépen... — kiáltják vissza mindketten, s gyorsan leugranak a kocsiról. Elnyeli őket a sötétség. A többiek lassan kászálódnak le, fejcsóválva és elégedett mosollyal az arcukon, — mégsem esett csúfság sem rajtuk, sem Budafokon... És a többi kocsi utasai, kik türelmetlenül vártak a vonat indulására és nem értették a szokatlan veszteglés okát, mégcsak nem is sejtették, hogy mily csúnya viharfelhő ijesztette meg az imént a budafoki patrióták lei1 rt. ______ Csegezi József (München, 1967, 72 oldal) A költő szikra, mely lángra lobbant maga körül kihunyó tüzeket is. Mennyire illik ez a mondat Tollas Tiborra, a költőre és ifjúsági vezérre, az újságíróra és a magyarság utazó nagykövetére! Amerre jár, fellobbannak és új erőre kapnak az ellankadó érzések, a hazánk, fajtánk iránti szeretet. Gyújtó szava magával sodorja hallgatóit, közönyéből felrázza, tettre készteti az idegenbe szakadt magyarokat. Talán furcsa így kezdeni egy könyvismertetést, de ha Tollas Tibor nevét halljuk, elsősorban dinamikus egyénisége toppan elénk, meggyőző erejű beszédét halljuk, önmagát felégető áldozatkészségét látjuk. Új kötete, melynek Járdaszigeten a címe, most jelent meg Münchenben, harminchat versét tartalmazza. Száz húron ze ígő dalok, s mégis mindegyikben ugyanaz a motívum hangzik fel: az elszánt erő, a biztos cél felé indulás, a tántoríthatatlan hit ujjongó szava. Hiába szól kísértések feletti rettenetről, csalódásról, bánatról vagy magányról, mindig az a végső akkord. hogy kialakult világnézete, magyarságának meg nem rendülő bizonyossága nem engedheti elbukni, összeesni, hanem arra indítja, hogy életét népünk jelenéért és jövendőjéért odaáldozza. Hontalanul is így maradsz hazáddal egy, — mint tört szilánkja. s íme a másik példa: Szabadság, táplálj engem is, Ki általad emberré értem, Bolyongjak hét országon át, Ne legyen percnyi pihenésem. Itt-ott átérzik versein az önmagát gyötrő szorongás, mely éppen úgy elfogja a gyenge lelket, mint a tisztaság szolgálatában álló erőset. Csupa terv és szándék, pezsegnek benne új és új feladatok hullámai, hogyne döbbentené meg olykor egyetlen pillanatra a gondolat: vajon célt ér-e majd minden szándék? A hazától való elszakadást indokolnia kell önmaga előtt: S így leszek hü azokhoz is, Kiket akkor magukra hagytam, és: S nyugtot vagy hazát ne találjak, Míg fel nem oldoz egyszer népem. Nem megingadozás ez, hiszen Tollas Tibor, bár vezető szerepet i kapott, a csúcson sem szédül meg, sokkal befelé nézöbb, és az ilyen meg nem tántorodik, mert sziklaszilárd hitéből táplálkozik. Néha pirongató a hangja: Hajdani hősök, bujdosók Üdülni ma már hazajárnak, és: Kik számításból, vagy szerencséből ma puha ágyban alszotok, de a megszégyenülöknek odakiált hamar vigasztaló szót is: Nem vagy gyönge, maradék ország szülötte csak, mit átrepül pár perc alatt a gép. Te most már így élsz, otthon időtlenül. Határon túl de mégis otthon ahol magyarul szólanak. Magyarsága a vezérszólam költészetében. Ez a tollasi hang, mely int és buzdít, meggyőz és útra indít, tettre késztet. Minden költőnek, a legjobbnak is, vannak lankadta bb verssorai. Ha Tollas megkapó könnyedséggel veti is papírra a zenélő sorokat, akad verse, mint a Som Istvánhoz írott, melyben az érzés háttérbe szorítja a kifejezési formát, vagyis a szándék magát a verset. De a többi gyöngyszem. Tollas Tibor költészetében legmegkapóbb: emelkedettsége, tisztasága, őszintesége. Sőt az a merészség is, mellyel a legkényesebb témához, az Eros hatására támadt forró lázhoz ér. De annyi komolysággal, emberiességében is légies tisztasággal, az érzékiségben is Isten ajándékát tekintő hívő lélek hálás örvendezésével, hogy a legnyíltabban kimondott szavakban is gyönyörködik az olvasó, mert a Csillagok szolgálói ciklus zsoltárként zeng, mint a testi élet csodái felett is ujjongó hálaadás. És nem úgy, mint a mai költők közül sokan, kik a nemi élet gyönyörűségeiről írnak, hanem mint az emberi sors titkait felismerő lélek egyetlen társát megéneklő boldogságáról: Jövőbe izzó csókunk perce pecsétet süt a végtelenbe, így vagyunk halhatatlanok. Nyelvi gazdagsága, ritmusának lüktető ereje itt válik a lélekből és testből alkotott ember szépséges himnuszává. Kisjókai Erzsébet I
