St. Louis és Vidéke, 1955 (43. évfolyam, 1-26. szám)

1955-09-09 / 18. szám

1955 szeptember 9. “ST. LOUIS ÉS VIDÉKE” 3 IK OLDAL Az utolsó magyar betyár ZUGÓ MÁRTON PÉLDABESZÉDE Irta: Harsányi Lajos 125 FOLYTATÁS Kornády Miklós mindjárt, odaugrott és lágyan suttogta feléje: — Zsuzsika lelkem, itt vag3rok! Szörnyű erőlködés látszott a szerencsétlen asszonyon, aztán egy­szerre csak kitört rajta az a borzalmas roham, amely odahaza, a Sár­ga Házban már annyiszor gondolkodóba es ketsegbeejtette az elme­­betegségek tudós pofesszorát. Zsuzsika megint az értelmetlenségek vad összevisszaságát harsog­ta. Kornády hiába figyelt a legnagyobb figyelemmel a szavaira, nem tudott belőle semmi értei mességet ki hámozni és semmi utalást arra vonatkozólag, mi okozhatta ezt az uj idegösszeroppanást. Az egész éjszakát itt virrasztotta át. És lázasan dolgozott benne a tudós orvos, amely reggel felé ar­ra a megállapításra jött, hogy ez az újabb rosszullét nem a betegség folyamatosságának a következménye, hanem egész bizonyosan vala­mi egészen rendkívüli és különös eseménynek kellett lejátszódni ah­hoz, hogy — Zsuzsika újra elveszítse az öntudatát. Mi okozhatta ezt? Erre már Kornády Miklós tudománya sem tudott válaszolni! * Igv történt azután, hogy Kornády Miklós elhatározta, haladék­­talanul visszautazik betegével Pestre ,az otthoni környeztben talán hamarabb meggyógyul. A virágünnepélyt követő délben már búcsút mondott Velencének. Még arra is gondja volt, hogy a vasúton külön fülkét béreljen, minél nyugodalmasabb utazást akart biztosítani Zsuzsikának, akinek állapota nem javult, az utón sem. Valami en­nivalót úgy kellett mesterségesen beleeröszakolni és mire megérkez­tek Pestre még sokkal rosszabb és legyengültebb állapotban volt, mert az utazás alatt elfogta a második roham is, amely talán még jobban elővette, mint az első. Miklós fájó szívvel látta a fiatal asszony hervadását és még fáj­dalmasabb volt a számára, hogy egyelőre nem tudott segíteni rajta. És Zsuzsika előtt a velencei szép napok, a gyönyörű utazás és a virágkirálynő választás kábító, gyönyörű ünnepélye után újra meg­nyílt a Sárga Ház kapuja. A polgármester amikor hirt hallott, hogy Kornády Miklós vssza­­érkezett s újra ott van az intézetben, rendkívül meleghangú levelet intézett hozzá és szeretettel köszöntötte abból az alkalomból, hogy elállóit szándékától, és visszatért, az Elme Kórház élére. Kornády Miklósnak most még ez a szeretetteljes és megtisztelő levél sem esett jól: ( I — Nem tértem vissza — irta a válaszlevelében —, csak mint magánember vagyok újra Pesten és kizárólag csak egy beteg ápo­lásával foglalkozom. A megszokott környezetben Miklós mégis biztonságosabban dol­gozott és ha pillanatnyilag nem is sikerült eredményt felmutatnia, annyit mégis elért, hogy meggátolta t. betegség továbbfejlődését s elmúlt már négy nap is a hazatérésük óta, a harmadik roham, amely pedig a múltban mindig bekövetkezett, ezúttal nem jelentkezett. Ez már jó jel volt . Kornády Miklós tényleg úgy rendezte be az életét, hogy az Elme Kórház egész vezetését átengedte a helyettesének, maga pedig kizárólag Zsuzsika ápolásával és gyógyításával foglalkozott. Ott volt mellette egész nap, minden emberileg és orvostudományi!ag lehetségesei elkövetett arra, hogy a szerencsétlen asszonyt újra tal­praállítsa, megerősítse, de ugyanakkor hiuz szemekkel figyelt a be­tegség legapróbb jelenségére is, Hogy valamiképpen kipuhatolja, hogyan történhetett a visszaesés. A gondos, fáradságot nem ismeri, már az önfeláldozás határain is túlmenő ápolásnak a hetedik napon mutatkozott valami ered­ménye. Nem sok, de elég ahhoz, hogy Miklóst örömbe borítsa. Zsuzsika kinyitotta a szemeit és kinyújtotta a karját. És hal­kan megszólalt, olyan halkan, mintha végtelen messzeségből érkez­nék a hang. Ki van mllettem? Miklós megfeledkezett arról, hogy orvos. A szerelmes férfi ke­rekedett benne felül és csókjaival árasztotta el a feléje nyújtott, ke­zet. Meghatott örömmel és boldogsággal kiáltott feléje: Én vagyok itt, Zsuzsikám! Én vagyok itt, — Miklós! — Miklós ... — ismételte az asszony halkan. — Kell valami, szentem? — Az álarcos nincs itt? — Nincs itt semmi féle álarcos! — És nem kell simogatni a köveket? — Nincs itt semmiféle kő! — De igen, simogatni kell , . . Még . . . Tovább . . . erősebben csak fognak megvilágosodni . . . Kornády Miklós tűnődve hallgatta. — Mit akarnak ezek a rejtelmes mondatok jelnteni? — töpren­gett magában. Egyelőre nem tudta megadni a feleletet, de abban bizonyos volt, hogy a titokzatos mondatok összefüggésben lehetnek azzal az eseménnyel, ami Zsuzsika írjabb összeroppanását okozta. Megfogta a kezét, szeliden simogatta és igjTekezett rávenni, hogy tovább beszéljen, hátba ezekből a továbbiakból kibontakozik az az értelmessé", amire Kornády Miklós olyan nagyon vár, hogy pedig néhány elkapott szóból, mondatból ő ,maga tudja összerakni az ér­telem mozaikját. De Zsuzsikának egyelőre ez a pár mondat is elég volt. Fáradtan hanyatlott vissza, nem is annyira a beszéd, mnt in­kább a közelmúlt eseményeire való emlékezés nagyon megviselte. Mély álomba merült. Miklós mégis jó jelenek vette és szivében újra felgyulladt a remény, hátba megint sikerül ezt a szerencsétlen asszonyt kigyógyi tani, visszaadni az emberi élet legdrágább és legnélkülözhetetlenebb kincsét: az értelmet, a gondolkodást. A következő napon megint, mutatkoztak jelei a javulásnak, Kor­nády Miklós már észre-észrevette a felvillanó értelmet az asszony még zavart és nem sok értelmet árasztó beszédében. Zsuzsika egyszer csak felsikoltott. — Jaj, az álarcos! Kornády Miklós ebben a uillanatban már tudta, hogy az asz­­szonv idegállapotát a velencei virágkirálynőválasztáson az egyik álarcossal való találkozás váltotta ki. De ki lehetett ez az álarcos? Az asszony súgva újra megszólalt: — Úgy perzselnek a szemei! . . . Olyan feketén villognak! Nem tudom . . . félek ... és meg kell simogatnom a dozsepalota falát . . , 120 FOLYTATÁS Ezek a szavak is a főorvos feltevését igazolták. A feketén vil­logó szem az álarc mélyéről tüzel az asszonyra. A maszka olyan fér­fi, akitől Zsuzsika fél és ez a titokzatos férfi valamire rá akarja kényszerteni. “Meg kell simogatnom a dozsepalota falát.” Hogy ennek mi a jelentősége, arra egyelőre nem tud feleletet találni, de később talán majd erre vonatkozólag is sikerül kihámozni a való ságot. Zsuzsika szavaiból . . . Kétségtelen, hogy Zsuzsika eddigi rosszulléte teljes azonossá­got mutatnak. Az eddigi három esetben tehát — ugyanaz az ok for­gott fenn. Talán — ugyanazok a feketén villogó tüzelő szemek . . . Kornády Miklós nem akarta az asszony gyenge, meggyötört idegzetét tovább fárasztani azzal, hogy most ő maga vegye hipnózis alá és igyekezzék belőle ezen az utón kivenni a Yelenceirosszullét körülményeit. A figyelme, mint a most elejtett szavai is mutatták, mindig a velencei események körül forog, valószínű, hogy az eméke zése egyre jobban kibővül, úgy, hogy pár nap múlva talán már rész­letesebben és értelmesebben tud beszélni. Nem hipnózissal kell itt gyógyítani, hanem egészen más valami­vel megsiettetni az asszony gyógyulását. És Kornády Miklós hamarosan erre is megtalálta az ovosságot. A következő nap, amikor Zsuzsika aludt, befogatotjt a kocsijá­ba és eltávozott. Talán egy óráig volt távol. Amikor visszatért, rö­viddel azután ébredt fel a fiatal asszony. Miklós, mint régen, most is ezekkel a szavakkal foidult hozzá: — Nos, kedves kis betegem . . .Jól esett a pihenés? Az asszony halkan felelt: — Olyan fáradt vagyok ... l — Nem álmondott semmit? — A fal... a fal... és a szemek... Nem akarok vele (táncolni!... ... Nem akarom látni ... Kornády Miklós jóságosán megsimogatta az asszony homlokát. A bűvös, hideg kezek lecsillapították a forrón tüzelő homlokot. És ép­pen ilj’en csillapító erejük volt az orvos szavainak is: —i Csak nyugalom, Zsuzsika kedves, nyugalom . . . Nem kell itt senkivel sem táncolnia és nem kel itt senki olyat látni, akit nem, akar látni . . . Maga köré csak azok kerülhetnek, akiket kíván lát­ni, akiket megtűr a betegágya mellett . . . Ránézett, aztán pillanatnyi szünet után mosolyogva folytatta: — Remélem, hogy én azok közé tartozom . . . Én talán itt ma­radhatok maga mellett. . . Az asszony kinyújtotta a kezét: — Maga olyan jó hozzám, Miklós . . . — És gondolkozzék csak, kit szeretne még látni? A betegben felsikoltott a vágy: — A Zsuzsikát! A kislányomat! És ahogy kirobbant belőle ez a kívánság, megélés-ült. Fel­frissült az egész asszony. A szeme ragyogott, a hangja vidáman, és könnyedén csengett, ahogy újra elismételte: — Zsuzsikát! . . . Zsuzsikát! . . . Miklós felállt és mosolyogva fordult az asszonyhoz: — Nos, Zsuzsika, most én mutatok valamit . . . Figyeljen csal­fám jól, hogy mit csinálok . . . Az ajtó felé indult, ahonnan újra visszafordult Zsuzsika felé: — Lám, itt vagyok az ajtónál ... — folytatta — most pedig háromszor-négyszer megsimogatom a falat . . . Kornády Miklós megjátszotta azt a jelenetet, amit Zsuzsika a lázálmában annyiszor emlegetett. Háromszor-négyszer végig húzta a kezét az ajtó mellett a fehér falon és ekkor — csoda történt. Kinyilt az ajtó és — berohant rajta Zsuzsika. Egyenesen az anyja ágya felé: — Anyukám . . . Drága, kis anyukám . . . Zsuzsika most látta csak meg a lányát. Újra olyan erővel lán­golt fel benne az öröm, mint amikor hosszú idő elmúltával, az elu­tazásuk előtt találkoztak. Ujjongott, sirt, nevetett egyszerre: f­— Zsuzskám . . . Drága, egyetlen kislányom . . . — Jaj, anvuskám, olyan boldog vagyok, hogy újra láthatlak . . . A jó doktor bácsi eljött értem és elhozott, hogy megláthassalak . . . Azt mondta, hogy beteg vagy, de ugye meg fogsz gyógyulni és olyan egészéges leszel, mint amilyen voltál . . . Ugye, anyuskám? — így lesz, Zsuzsika! Meghatottan ölelte magához a kislányát és hosszasan, forrón megcsókolta. Azután felemelte a fejét és könnyben aszó szemei Kornády Mik­lóst keresték, hogy újra megköszönje ezt a nagy örömet, amiben részesítette. SZÁZTIZENKETTEDIK FEJEZET Vacsora a Danieliben A Hotel Danieli közelében elvált a két legény a két leánytól. Kezet szorítottak. —Teliát megegyeztünk! — mondta András halkan. — Nem felejtenek el semmit? — Rendben lesz minden és — remélhetőleg sikerül ... — felel­te Rva. Aztán elváltak. A két leány a gondolakikötő helyétől egyenesen a Hotel Danieli felé sietett, amelynek bejárata fényesen kivilágítva jelezte, hogy Ve­lence legelőkelőbb fogadója fekszk itt a Canale Grande partján. A két leány nagyszerűen nézett ki. Rván gyönyörű mályvaszínű, Lyán pedig halvány rózsaszínű selyemruha volt, amelyre mindketten hermelin gall éra bársonykö­penyt borítottak, hogy a hiivösödő estébhn megne fázzanak. Nagyon finomak, nagyon csinosak voltak, méltók nagyhírű nő­vérükhöz, Mya Robellihez. A Danieli bejáratánál frakkos pincér várta őket. — Dengeleghy gróf ur vendégei, ugyebár? — kérdezte alázatos meghajlással, kifogástalan udvariassággal. — Igen . . . — Parancsoljanak, erre a sárga terembe ... A gróf ur máf várja a hölgyekt . . . (Folytatjuk) A rozs ölnyi magasra meg­nőtt az idén. A júniusi szél rn é 1 tóságosan hullámoztatta világoszöld kalászait. Fűzfa Fe­renc, aki feleségvel együtt a haragoszöld tengeritáblát ka­pálta, fel-felegyenesedett a munkából és gyönyörködve néz­te a hullámzó rozsot. De nem­csak a rozsot nézte, hanem a Vilmoskát is, a négyesztendős ikisfiát, aki a tengeriföld végén játszadozott egymagában. — Te is szemmel tartsd — mondta Fűzfa a feleségének, — hogy el ne kódorogjon vala­merre! — Iszen ül a földön és virá­got szed a gyöngyöm! — Nono! — mondta az em­ber. — Hallottam én, hogy egy bizonyos kisgyerek belement egyszer valami rettentő nagy uradalmi rozstáblába és nem talált ki belőle. Összevissza jár­ták érte a magas rozsot, de csak nem lelték meg\ Le kellett vol­na zölden kaszálni az egész táblát, de az uraság nem en­gedte, mert több volt száz hold­nál. így aztán csak aratáskor találták meg az aratók a kis­gyerek fehér csontjait! — Szüzanyám! — fehéredett el Füzfáné és aggodalmasan nézett Vilmoska felé, aki elmé­lázva szedegette a virágokat. — A mi rozsunk azonban csak három hold! — mondta Fűzfa kis mélabuval. — A kö­zelben sincs nagy rozstábla. Azért hát nem kell félnünk, hogy a Vilmoska elvész benne! Ebben megnyugodtak és to­vább dolgoztak. Igyekezni kel­lett, mert még nagy darab föld volt kapálatlan, a nap pedig igen melegen sütött. A rozsok hirtelen szűkültek és igen csak közeledett a nagy nap, Sarlós­­boldogasszony, amikor a sárga­kék magyar ég alatt meghar­sannak a kaszák. Úgy uzsonnatájt, mikor a fáradt karok már igen-igen lankadoztak, Füzfáék félbe­hagyták a kapálást, hogy pi­henjenek és falatozzanak vala­mit. A tengeriföid vógére bal­lagtak, ahol látják ám, hogy a Vilmoska nem üldögél, hanem arcraborulva fekszik a virágok garmadájában. Körülötte leté­pett kék szarkalábak, piros pi­pacsok, sárga ökörfarkkórók, vérvörös tátikák és fehér pat­­tantyuvirá,gok hevernek. — Alszik! — súgja Fűzfa. De az asszony rosszat sejt. A földre térdel és a gyermekre hajol. — Aranyom! — keltegeti gyöngéden. A gyermek azonban nem mozdul. Összehuzódva, arcra borulva fekszik. — Vilmoskám! — hördül meg az apa és fölkapja a gyerme­ket. A gyermek afea maszatos. Szája szélén piros pipacs és be­­léndekszirom, mézszinü kis hab. A fülek tövén a halál sár­gasága. — Krisztus! — sikolt az asz­­szony és ki akarja kapni a gyer­meket az ember kezéből. Fűzfa azonban nem adja. — Mérges virágot evett! — kiáltja rekedten és már nyar­gal is haza, a falu felé, ölében az áléit gyermekkel. Az asszony jajgatva, kezét tördelve, el-el­­haló sikollyal fut utána. A többi már gyorsan történt. Jöttek a szomszédasszonyok, csinálták a hánytató szappanos vizeket, mozgatták, keltegették a gyereket, megjött Wolf dok­tor1 is, de mire beesteledett és Urangyalára harangoztak, a Vilmoska már kiteritve feküdt az asztalon. Siró asszonyok öl­töztették, égszínkék koporsóba fektették, szive fölé csipkésszé­­lü szép szentképet tettek és harmadnap reggel tele. volt a Fűzfa-porta könnyes gyászolók­kal, fehér mirtuszcsokros fiuk­kal és fátyolos kisleányokkal, akik hangos zokogás közt hall­gatták a kántor énekét: “Angyal kellett az Istennek...” Bedörren a fekete kapu és utána szörnyű tragédia néma­sága ül a kis portán és a kíntól égő szülői sziveken. Pedig süt a nap. Kék az ég. Vidám, acél­kék tollú galambok bukfencez­nek a levegőben és a falu végén gondtalanul harmónikáz Vér­cse Miska, a sánta suszter. Vasárnap vecsernye után Zu­gó Márton befordul a Fűzfa­­portára. Azt mondja a siró asz­­szonynak: — Ne könnyezz Verőn! An­gyal lett belőle. Majd ád az Isten másikat helyette! Az asszony sir, mint a sebes eső. Fűzfának meg azt mondja: — Jöjj el Ferenc, a Körbe. Ferenc húzódik. — Megszólnak, ha kocsmába megyek harmadnap a temetés után. — Velem jössz! — egyenese­dett ki Márton gazda és erre Ferenc megadta magát. Ki merné megszólni azt, aki Zugó Mártonnal megy valahová. Senki se! A Körben sokan van­nak. Ez is, az is lekapja a sze­mét Fűzfa Ferencről. Meleg részvétet éreznek iránta, de nincs szavuk, amellyel azt ki tudnák mondani. Jólelküek, együttérzők. Kevés beszédüek. Magyarok. Zugó Márton az elnöki szék­be ül. — Tisztelt köri tagok, — kez­di hivatalos hangon. — Előa­dást akarok tartani a saj­tóról, vagyis az újságokról. Mert az újságokról azt mondta egy nagy ember, hogy a sajtó hatalmasabb, mint Nagy-Né­­metország. A sajtó világhata­lom! Nagy Pál András, aki öreg ember és nem sokra tartja az újságot, közbekiált: — Ki mondta? . Márton gazda meghökken. De aztán kivágja: — Ki mondta? Hát ki mond­ta volna? A miniszter! Az csak tudja! A magyarok bólogatnak. — Az ne tudná? Márton gazda pedig folytat­ja. — A Felséges Úristen terem­tett búzát, rozsot, árpát, ten­gerit, mohart, bükkönyt, lucer­nát, de az ördög miatt terem­tett hitvány pipacsot, farkas­cseresznyét, bolondgombát és beléndeket, nadragulyát is. Van-e maguk között, tisztelt köri tagok, olyan megveszeke­dett oktondi ember, aki búza helyett pipacsot, szagos bük­köny helyett nadragulyát sze-Betétje biztosítva van Hallgassa rádió programunkat a “Polish Polka Hour” programon vasárnap d.u. 1 órakor a WTMV állomáson. A VÁROS SZIVÉBEN, kellemes, fasoros utcában, elsőrendű szomszédságban van a Káldor család szállo­dája, hol átutazók is kaphat­nak kényelmes, tágas, úri kényelemmel berendezett szobákat, — napi $2 árban. PARKIIURST HOTEL 228 NORTH TAYLOR AVE. ST. LOUIS 8, Mo. Telephone: FRanklin 1-8081 A szálloda a város legismer­tebb utcájától, a Lindell Blvd.-tól egy pár lépésnyire van, — egy b’ocknyira a Cathedrálistól, két blócknyi­­ra a Forest Parktól és, a Lindell Bus az utca sarkán áll meg. Szobák hétszámra már $8.00 árban kaphatók. retne kaszálni magának és bar­mainak? Az emberek nevetni akarnak. De Fűzfa miatt nem nevetnek. — Van-e olyan józan magyar ember, — folytatja Márton gazda — aki a szent hitet, Ár­pád országát, becsületet, hites­társi hűséget, családi tűzhe­lyünket bemocskoló könyvet, hitvány újságot a kezébe ven­ne, hogy mérgével megmérgez­ze magát és úgy járjon, mint a derék Fűzfa Fer'enc atyánk­fia ártatlan gyermeke, aki lát­ta, hogy a pipacs, nadragulya szép virág, de nem tudta, hogy a halál bújik meg benne. Ki ősz hajjal is gyermek maradt, csak az nem tudja megkülön­böztetni a rossz újságot a jó­tól. A rossz újság lélekölő mé­reg; a jó újság anyatej és puha­kenyér ! Fűzfa könnyezik. Mindenki megilletődötten nézi. Nincs éljenzés és taps, mint a népszínművekben, Mindenki belülről érzi Fűzfa Ferenc tra­gédiáját. Mikor igy a tisztán­látás világosságában mindnyá­jan összeolvadnak, csupán az áll előttük még világosabban, hogy nincs széles e világon olyan tudományos ember, aki úgy eltalálja a szót mindenre, mint Zugó Márton. EGYLETEINKRŐL ST. LOUIST ELSŐ MAGYAR NŐI SEGÉLY EGYLET. — Ovíiléseit a hó első vasárnapján délután 3 órakor tartja f Magyar Házban. Elnök; Spitzer Mihályné (Tel: HU. 1-5126), titkár: Mrs. Stephen Seper, 4219 Chouteau Ave. St. Louis 10, Mo. Tel: FRanklin 1-6543. ST. LOUISI MAGYAR HÄZ EGYESÜLET. — Gyűléseit tartja minden hó első vasárnapján a Ma­gyar Házban. Elnök: Soltész Pál; titkár: Könnyű László, 3420 Magnó­im Ave. St. Louis 18, Mo. (Tel.: PEospect 2-2857.) A VERHOVAY ÉLETBTZTOSITŐ ÉS BETEGSEGÉLYZŐ GRANITE OITY-I 187-ik OSZTÁLY. Gyűléseit tartja minden hő második vasárnap­ján délután 2 órakor a Granite City Magyar házban. Elnök: Elek Dezső, 1737 Spruce St., Granite City, 111., ügykezelő és gyermek-ügykezelő: Csömör Mózes, 1025 Washington St., Madison, 111. Tel: TRiangle 6-5854. A GRANITE CITY-I MAGYAR HÁZ BIZOTTSÁG. Gyűléseit tartja minden hó harmadik vasárnapján, es­te 7 órakor a Magyar Házban. Elnök: Orosz István, titkár: Eck Richard; pénztárnok: Petrás István, gondnok: Kuruz Sándorné. Telefon: TRiangle 6-9529. p==ELOFlzETESI SZELVÉNYTM—* St. Louis és Vidéke 228 North Taylor Ave. St. Louis 8, Mo. Mellékelten küldök..............Dollárt a ST. LOUIS ÉS VIDÉKE előfizetésére és kérem azt pontosan küldeni (megindítani) az alanti címre: Név ......................................................................................... Cím ......................................................................................... Város....................................................................................... í----­­■■ ... —. ----

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents