Evangélikus egyházkerületi líceum, gimnázium, IV-VIII reálgimnázium, Sopron, 1937
27 az iskolák újjászervezését megakadályozza. A cikke végén maga is érzi, hogy felfogása a közvéleménnyel ellentétben áll, s azért így fejezi be: „Sérteni, megbántani senkit sem akartunk. E sorok Írója maga is magyar s magyar nyelven tanult s hazáját talán éppen úgy szereti, mint azok, akik a haza drága nevét mindig ajkukon viselik. Lehet, hogy tévedésben van abban a tekintetben, hogy az egyházi és nemzeti ügyet egymástól szigorúan elválasztja.“ Valóban ez volt a tévedése Hornyánszkynak; ha mint magyar nem fogadhatom el a kormány nemzetellenes intézkedéseit, — akkor nem fogadhatom el mint evangélikus sem. Ez a lelki megosztottság elképzelhetlen! Ezért Hor- nyánszky felfogásával szemben az evangélikus és református iskolák mindent elkövettek, hogy ez alól a rendelet alól mentesüljenek. A pozsonyi ev. líceumtól azt követelte a kormányhatalom a nyilvánossági jog fejében, hogy a tannyelv teljesen német legyen.52) Mivel az iskolai tanács ezt nem teljesítette, az iskola az 1850. jún. 27-én kelt rendelettel a nyilvánossági jogát elvesztette. Hiába alakította át szervezetét, mivel a tannyelv kérdésében nem volt hajlandó engedni, a nyilvánossági jogot nem kapta meg. — Ezért tett még 1858-ban is két pozsonyi tanuló nálunk, a soproni líceumban érettségi vizsgálatot.03) A reformátusok közül Nagykőröst, Pápát, Debrecent említem. Amikor Nagykőrösön a tanári testület értesült a rendeletről, Arany János ezt írja Tompának: „Akkor pedig jó éjszakát professzorság!“54) A tanári kar nevében Arany János készítette el a felterjesztést, kiemelve, hogy az iskola növendékei tiszta magyarajkúak, s bármily alapos tanítás útján sem vihetik annyira, hogy akármily tárgyat németül tanulhatnának.55) A pápai kollégium sem nyugodott bele a rendeletbe. Az 1856. nov. 15-i egyházkerület! gyűlés megállapította a kérvény szövegét a német nyelvnek mint tannyelvnek mellőzése s az iskola nyilvánossági jogának visszaadása tárgyában. A kérvényt valószínűleg Tarczy Lajos készítette. A magyar nyelv ügyét nagy szeretettel s szinte megrázó hévvel védelmezi: . . . „Mert Fölséges Urunk azt sem titkoljuk el, hogy mi egy nyolc milliómból álló népfajhoz tartozunk, mellyhez el- felejthetlen történeti emlékek vagy ösztönszerű természeti ragaszkodás, édes nyelvünk tán igaz, tán ámulatí szépségének s csodaszerű gazdagságának vonzereje csatolnak és pedig oly édes és legyőzhetlen kötelékkel, hogy lelkünket vélnők testünkből kiszakíttatni, ha e nyelvnek csak ískolánkbani műveléséről is lemondani kényszeríttetnénk . . . Engedje meg Felséged őszintén kimondanunk, hogy mi a serdülő magyar irodalomért nem kevésbbé élünk és halunk, mint a francia vagy német a magáért, — s a királyok királyától ránk mért szent kötelességnek tartjuk, teljes erőnkből azon munkálkodni, hogy az ifjú csemete fokonként nagyobb virágzásra emelkedjék. S ha már a ma- 62 62) Schmidt—Markusovszky: A pozsonyi ág. h. ev. egyházközség története. II. r. 351. 1. 53j A soproni ev. líceum tanári értekezleteinek jegyzőkönyve, 1858. aug. 4. 54) Voinovich Géza: Arany János életrajza. Budapest, 1931. II. k. 263. 1. 55j Benkó Imre: Arany János tanársága Nagykőrösön. Nagykőrös, 1897. 81. 1,
