Evangélikus egyházkerületi líceum, reálgimnázium, Sopron, 1934

Horatius.

Mintha az idő rácáfolt volna a költőre, aki halhatatlanságáról álmodozva, Róma nagyságának és hatalmának fennálltához kötötte saját hírét. „Eldőlt már Róma s a roppant Capitólium- nak szent tüze elhúnyt", nem hág fel rá a főpap a hallgatag Vesta-szüzek kíséretében, de vájjon végleg kikerülte-e a költő „jobb része“ az alvilágot? A múlt század táblabíró-világa szinte Horatius gondolataiban gondolkozott, annyira élt számára a költészete, vájjon rejteget-e mondanivalót nekünk is, akik születésének kétezredik évfordulóját ünnepeljük, hisz ünneplésünknek ez lehet egyedüli igazolása.

A nagy költő akkor is ezer szállal kapcsolódik korához, ha ő maga igyekszik is eltépni azokat. Horatius, éppen mert határozott lélekkel vállalta szerepét kortársai közt, meg sem érthető a korra való vonatkozásai nélkül. A mi számunkra értékes tanulság is Horatiusnak a korban való szerepéből adódik, ezzel kell tehát megismerkednünk.*)

Ifjúkora a római nép olyan döntő sorsfordulatának évtizedeire esik, amelyhez még Hannibal háborúinak kora sem hasonlítható. A köztársaság utolsó napjaiban egyeduralomra törők a köztársaság megmentését adják jelszónak. Horatius, mint minden ifjú, a köztársaság vélt szabadságának harcosává szegődik és mikor a philippi-i kudarc után szárnyszegetten tér vissza Rómába, még nem tudja, hogy a köztársaság eszméje nem Phi- lippinél Octavianus fegyverei miatt, hanem régebben belső elerőtlenedés folytán bukott meg. Egyelőre csak a zavaros, kétségbeejtő jelent látja s első költeményei egyikében, a 16. epó- dosban szörnyű rémképet rajzol polgártársai elé. Úgy érzi, hogy amit a sors megtagadott Porsennának és Hannibálnak, az sikerül most a keleti barbároknak, kik elpusztítják a romlásra ítélt kort, szétszórják Quirinus szent csontjait. Fiatalos túlzása egy mentséget lát: követni Phokaia példáját, kivándorolni, hisz távoli boldog sziget várja a föld nyomorúságával sanyargatott népet.

*) Horatius egyéniségének és szerepének előadandó új szempontú rajzát Franz Altheim frankfurti magántanár könyvének (Römische Religionsgeschichte, III.) köszönjük. V. ö. még Kerényi Károly előadását: Az antik költő. Válasz, 1935. 186. skk.