Evangélikus egyházkerületi líceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1905

9

Egy szót hallanak csak, de ez oly bűbájosán hangzik, hogy búbáuatuk szikrájából fellobban a szabadság lángja. »A csavargó, lézengő, fosztogató szegény legényekből szabadságharcosok, nemzeti hősök váltak.« Midőn a történetiró könyvében e helyhez ér, meleg érzés, költői lendület csap át tollába s így ír: »Bocskayt nem hijába nevezték később a magyarok Mózesének. Friss forrást, a legnemesebb érzelmek tiszta vizét fakasztotta fel a kőkemény hajdú szivében.«*) Édes apát nyertek uruk s vezérükben, ki édesanyául adta nékik ismét a magyar földet. »Tűzhelyet, hajlékot adott a hontalanoknak, beillesztette őket Magyarország állami, társadalmi és gazdasági szervezetébe.« Ok Bocskayban s a hit és alkotmányszabadság bennük megmentöt találtak. Előbb keserves haragjukban, fosztogatásuk közt a leégett földönfutó fulánkos, maró élőével azt mondották: »az Istent ott hagytuk a Tiszán túl«, most pedig az »Erős várunk« zengése közben rohannak a hősi küzdelembe.

Az Isten, akinek szavára, akinek nevében Bocskay elindult, megsegítette a szent ügyet.« Az Úristen feltámasztotta a magyar nemzet szívét« és »a semmiből olyan hadsereg támadt, melynek győzelmei megremegtették Bécset és Prágát s Magyarországra irányozták egész Európa figyelmét.« A szerencsi országgyűlésen Bocskayt Magyarország fejedelmévé is megválasztják.

A szabadsághös győzött. Öröm és lelkesedés mindenütt, ahol csak magyar szív dobog. Egy Sziléziába vetődött Íródeák lelkesen írja Kassára: »Magyarország csillagát,

Láthassad szabadulását,

Kassának szép ujulását,

Ellenségünknek romlását.«

De az aratja a legnagyobb diadalt, aki győzelmei között nem szédül el, nem merül a dicsőség mámorába, hanem önmagát is letudja győzni; csak azt hagyja magában diadalra jutni, ami nemzetének igaz javára szolgál s örök életére szól. A helyzet változtával a török szövetkezik Bocskayval s Pest alatt, a Rákos mezején a szultán megbízásából Lolla Mohamed nagyvezér »értékes kardot övez Bocskay oldalára, jobbkezébe drágaköves királyi pálcát, baljába zászlót ad s fejére szépmivü koronát tesz.« Szédítő pillanat — s Bocskay még nem is habozik. Amint fejét a korona érinti, azonnal leveszi fejéről s mint a királyi méltóság jelvényét nem fogadja el; mert ő nem a koronáért, nem »a saját uraságáért«,

*) L. Acsády Ignác „Magyarország három részre oszlásának története“ 558. lap. Szilágyi S. „A magyar nemzet története“ V. kötet.