Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnásium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1902
12 — Munkája hátralevő részében azokról az eszközökről szól, a melyeknek alkalmazásával javaslatait a gyakorlati életben megvalósíthatóknak gondolja. Ezek a közügyeknek magyar nyelven intézése, a tudományoknak magyar nyelven művelése, az iskolákban nyelvünknek főtárgyként tanítása és végül a mesterségek és kereskedelem kifejezéseinek magyarrá tétele. Idevágó részletes fejtegetéséből csak egyet említek meg, annak az ellenvetésnek a ozáfolását, hogy »éktelen csudaállat lesz belőle — t. i. nyelvünkből — ha minden tanítónak szabadon hagyatik, azt kénye-kedve szerint formálni, vagy inkább formátlanítani.« Nem lesz belőle ilyen csudaállat, mert »legfeljebb ideig-óráig való lenne az ebből következő kár. Valamint az igazsághoz, úgy a jó Ízléshez is olyan bizalommal kell lennünk, hogy az elébb vagy utóbb a napfényre jő s az ötét egy ideig elrejtő felhőket eloszlatják fényes sugárjai. Az idő megrostál, valamint minden tudománybeli munkákat, úgy a nyelven tett minden újításokat is, és csak a mi annak rostájában fenmarad, az fog utóbb a nyelv kincsei közé tartozni. A jobb ízlésű hazafiak megfogják gyalulni, a mit a náloknál járatlanabbak csak öregéből faragnak ki, a Horatiusok és Virgiliusok ki fogják a Pacuviusok és Enniusok aranyait válogatni.« Általában minden írónál, filozófusnál és poétánál egyiránt, a legfőbb kivánalom a jó Ízlés. Szükségesnek tartottam Kis János pályanyertes munkáját a fentebbiekben ismertetni, hogy ennek alapján megjelölhessük helyét a nyelvészeti törekvések körében. Mindenekelőtt az tűnik szemünkbe, hogy nem önálló. Van felfogásában valami a Révaiéból, Verseghyéböl, de a legfőbb ponton a Kazinczyéval egyezik, a nélkül azonban, hogy a gyakorlati alkalmazásban vakon követné. Kívánja a régi magyar Írók s általában a régi magyar nyelv tanulmányozását, ennyiben — de csak ennyiben — egyezik meg Révaival ; a történeti fejlődésben nyilatkozó törvényszerűséget igen sokszor figyelemre sem méltatja, és tisztán csak a korabeszélte nyelv egyes vidékekként nyilatkozó jelenségeit akarja, általánosítani, a mi Verseghyhez hajlásra mutat. Ezen egyezések és eltérések magyarázata abban a szempontban keresendő, a melyből Kis János nyelvünket különösen vizsgálta, ez pedig az aesthetikai szempont. Ezen az alapon állva Kazinczy nagyon merész, nem ismer más törvényt, mint azt, hogy Írása szép legyen. »Valami ezen igyekezetét segíti, az neki mind szabad, akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem«. Kis mérsékeltebb s a tartózkodás a Kazinczy-féle szélsőségektől, különösen prózai munkáiból nyilván kitetszik. Nemcsak a szavak, hanem a szólásmódok használatában is sokkal inkább ragaszkodik a nyelv törvényeihez. Az előforduló barbarizmusok mellett is
