Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

29

ill. i. — De az is lehetséges, hogy e szókban az i nem ment át a jelzett fejlődési fokokon, hanem egyszerű változata a kezdő jo, ju szótagnak (jorg- irg, juhász- ihász) (L. Nyk. XXV. 279. 1.)

A beszédszerveken alapul másodszor a hiatus kerülése.

A hiatust a magyar kiejtés általában véve nem kedveli; azt azonban nem szabad hinnünk, hogy egyáltalában meg sem tűri. Mert akadnak nyelvjárások, bár csekély számmal, melyek nem csak hogy nem irtóznak tőle, hanem még kedvelik is. Ilyenek az őrségi, hetési, göcseji, meg a mátyusföldi nyelvjárás, melyekben sűrűén fordulnak elő ilyen alakok : vaok (vagyok), naon (nagyon), aután (azután). A hiatus kerülésének utját-módját ismeri Riedl; csak a Ä-t felejti ki a hiatus töltelékek közül. — Felhozott példáihoz azonban ismét sok szó fér. —

A hiatus kerülést eszközlő elisióval magyarázza pl. a borjú, fattyú, gyapju-íéie szóknak borja, fattya, gyapjú féle, szóval azon alakjait, melyekben az ú nem szerepel; — szerinte »ezen véghangzó kilöketik, ha hozzá öuhangzóval kezdődő rag járul«.

A borjú, borjak változásnak bajos hangtani okát adni, a magyarázatot másutt kell keresnünk. Simouyi nagyon valószínűvé teszi, hogy analógiás hatással van dolgunk. A változás t. i. először alkalmasint a 3. személyben ment végbe. Borju-ja, gyapju-ja helyett azt mondották: borja, gyapjú, elhagyván a két hasonló szótag közül a jelentéktelenebbet. A borja, gyapjú analógiájára keletkeztek aztán a többi alakok; (borjuk h. borjak, borjustól helyett borjastól.) (T. M. Ny. 347.)

Téved Riedl akkor is, a mikor az övé, levének, tevének szókban a v-l olyatén hiatus tölteléknek tekinti, a minő az a nyelvjárási dívó, kese- rüven féle alakokban. A v ott nem mássalhangzói közbeszúrás, hanem az eredeti tő végződése. (T. M. Ny. 326)

Ugyanezt mondhatjuk a szintén például említett daru, falu stb. szókról, melyek ma tudvalevőleg a darv, falv alakokkal váltakoznak. Az u és a v nem egyszerű változatai egymásnak, mint Riedl hiszi; (ő szerinte t. i. az u bizonyos esetekben v-\é keményül.) E szóknak régi alakjaik daruv, faluv voltak; a nyelvfejlödés folyamán majd a v tűnt el (szó végén), majd az u (T. M. Ny. 332.)

A beszédszervek természetén alapul a mássalhangzós csoportok kerülése is. Hangtanunknak ez a szakasza inkább a magyarnyelv kiejtéséről, a mássalhangzók használatáról számol be. Amit mond, abbau rendszerint igazat is adhatunk neki; csak egy két tévedését kell helyreigazítanunk. Mivel az aszt-eszt míveltető képző többnyire ad-ed képzős intransitivu-