Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

22

tett, nem pedig hangváltozás.« (Nyk. XXVII. 384.) — Érdemesnek tartottam e kérdésnél hosszabban időzni, hogy Riedl tételének jelentőségét feltüntessem.

A hangok minőségi változásán kívül a hangsűlylyal magyarázza Riedl a hangok mennyiségi változásait is. A hangsúly következtében »a magyar nyelv a törzs-szótagokat hossz/tani, s evvel ellenkezőleg a ragokat rövidíteni törekszik.« [107. 1.] Tagadhatatlan, hogy a hangsúlynak ez a hoss/.ító ereje sokszor érvényesül. Helyesen hivatkozik Riedl az idegenből átvett szókra, melyeknek első rövid hangzóját a szótagra eső hangsúly hosszúvá változtatja. De itt is kelleténél többre teszi a hangsúly befolyását. Különösen kitűnik ez felhozott példáiból. A vei ragot említi, mint a melynek hangzója a személyragozás alkalmával megnyúlik: vélem. Ez csak egyes nyelvjárásokban történik. De hogy a hangsúlynak nincs szükségképen nyújtó ereje, azt mutatják azok a nyelvjárások, a melyek a hangsúlyos szótagban is a rövidhangzót szeretik. Ilyen az egész nyugati nyelvjárásterület (kút, biin.)

Érdekesnek tartom ezzel kapcsolatban fölemlíteni, hogy Simouyi a hangsúly következtében történő nyújtásra mindössze az egy álom szót említi; (Magyar nyelv II. 30.) másutt is azt mondja: »Arra nem sok példánk van, hogy a hangsúly következtében nyúlik meg egy-egy magánhangzó; a nyújtás többnyire pótló nyújtás«. [T. M. Ny. 293.]

Többek közt a hangsúly befolyásának tulajdonítja Riedl a megkettőzést a bennem, hozzám szókban. Csakhogy a benn a bel (bél) szóból lett a locativusi n raggal, tehát ebből: bein. (Szinnyei: Magyar ugor nyelvhasonlítás 99. T. M. Ny. 652.) E szerint a hangsúly csak megőrizte az assimilatio okozta hosszú, illetőleg kettős hangzót oly esetekben, a mikor a szó tőszóként szerepelt, de nem a hangsúly nyújtotta meg. így áll a dolog a hozzám szóval is, a mely a régebbi hoziam (hozyam, azaz: hozjám) alakból épúgy fejlődött, mint a mai hosszú a régi hoszjú-ból, vagy a mai űzze a régi űzje alakból. [T. M. Ny. 666.] Hivatkozik tovább a lesz, tesz, vesz, visz, hisz, eszik, iszik igékre, melyekhez ha rag járul, annak a kezdő mássalhangzója szintén megszokott kettőzödni: lenni, tenni, vettem, vittem. Csakhogy ezeknek az igéknek a töve nem rövid hangzón végződik, mint Riedl mondja, hanem v-re; a kettöződésnek tehát van a hangsúlyon kívül egyéb oka is.

Mindezekből eléggé kitűnik, hogy hangtanunk hangzó-hosszabítást tulajdonít a hangsúlynak olyan esetekben is, mikor az valójában inkább csak megőrizte a más okokból keletkezett hosszú hangzót.