Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

23

Azt már általánosabb érvénynyel ki lehet mondani, hogy a hangsúly hiánya idő folytával a szó végének csonkolását idézte elő. A hangsúly hiánya okozta, hogy időfolytán megkoptak a ragok. Sok valószínűséggel vezeti vissza Riedl erre az okra nyelvünk történetének egy másik nevezetes jelenségét: a tővégi hangzók eltűnését.

Riedl t. i. a nyelvemlékek s a rokonnyelvek közül főleg a finn nyelv tanúsága alapján arra a meggyőződésre jut, hogy eredetileg a magyar szótövek is mind magánhangzón végződtek; idővel azonban ez a tó'végi magánhangzó ragtalan alakokban elveszett. Riedlnek ez a második fontos hangtörténeti tétele. Vele szemben Hunfalvy Pál a rag és tő között sze- relpö hangzót pusztán a kiejtés könnyítésére szolgáló segédhangzónak tartotta. Mai nap Riedl nézete felé hajlik a tudományos felfogás, s a T. M. Ny. is azt tanítja, hogy »az ugor eredetű magyar szók ragtalan formájának rövid véghangzója elveszett.« (214 1.); még pedig az elveszés idejét a X—XII. századra teszik. (T. M. Ny. 106 1.)

A kérdést véglegesen eldöntöttnek mind azáltal nem tekinthetjük, mert vannak, a kik nem fogadják el a tételt minden megszorítás nélkül, még pedig nyomós okok alapján. A rokonnyelvek közül t. i. csak a távolabb eső finn és lapp nyelvek tanúskodnak a tővógi hangzó mellett; ellenben a magyarhoz legközelebb álló rokonnyelvek, a vogúl és osztják, egyáltalán nem mutatnak tővégi hangzót.

Munkácsi Bernát nézete az, ha a nyelvemlékekben nem ortográfiái sajátsággal állunk szemben, akkor azok a végső hetük »súlytalan« kihangzást jelölnek, melyek a zártabb o, ö, é lehettek. (Nyk. XXV. 286) A tővégi hangzó, ha egyáltalán megvolt valamikor a magyar nyelv külön életében, mindenesetre a honfoglalás előtti korban enyészhetett el. [Nyk XXV. 284-285.]

Mint már fentebb is jeleztük, nagy szerepet játszik Riedlnél a hangváltozások magyarázatában a »szótagok közti súlyegyen.« A magyar nyelvben szerinte megvan az a félreismerhetetlen ösztön, a mely a szó egyes elemeit a kölcsönös elnyomatástól megóvni s a szótagok közt az egyensúlyt fentartani törekszik. Ezzel akarja magyarázni azokat a változásokat, a melyek »különben feltűnők s megmagyarázhatatlanok.«

Ilyen szerinte »feltűnő, megmagyarázhatatlan« változás megy végbe először is a ma úgynevezet hangnyújtó, vagy a, e töveken. A kefe szó végső hangzója, ha rag járul hozzá, megnyúlik: keté-nek, kefé-töl. Mi ennek az oka? Riedl szerint az, hogy a szótő hanganyagának nem szabad elhomályosulni a raggal szemben; tehát meg kell nyúlnia. Ez a magya