Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

9

4. o, ö, ó, ő. A nyelv középső állásával s ajakműködéssel képezett o, ö hangokról úgy vélekedik Riedl, hogy igen közel állanak az egy fokkal zártabb u, ü hangokhoz. Tényleg nyelvjárásaink mindegyikében találunk példát az o : u, ö : ü hangváltozásra. A zártabb ejtés a legtöbb esetben eredetibb ou-öü kettős hangzónak a fejleménye. — Hogy >az o-ö hangzók mai nap a szó végén sohasem fordulnak elő*, azt ilyen mereven nem állíthatjuk. Tény, hogy a mai kiejtés e hangokat a szó végén nem kedveli. A nyugati nyelvjárásterület azonban — mint láttuk — á után o-vá változtatta a szóvégi a-1 (lábo); ugyanez a terület s néhány palócz nyelvjárás ö hangot is ejt a szó végén ajakhangzós szótag után (vüttö).

Mindenesetre téves értesülésen alapul Riedlnek azon állítása, hogy »a palóczoknál a hosszú ó és <5-t úgy ejtik, mint uó-üö; p. o. só = suó főz = füöz. Ilyen diphtongizálása az ó-ő hangoknak nem a palócz, hanem a nyugati nyelvjárás területen, nevezetesen a rábavidéki és a göcseji nyelvjárásban ment végbe; a palóczság, a nyitravidéki nyelvjárás kivételével, (1. Nyr. XXVIII. 448) ó, ő helyén aó eö diphtoiiüüst ejt.

A hosszú ú-ű-rb\ hangtanunk csak annyit említ, hogy a szó végén kiejtésökben általában ingadozik a nyelvhasználat; sőt az íróknál is észlelhető némi ingadozás a helyesírásban is.

A mint azt előre várhattuk, Riedl a magánhangzók használatáról szólva, nem adja pontos leírását az egyes hangok képzésének; ?. nyelvjárások közül csak a göcsejire és palóczra terjeszkedik ki; ez utóbbihoz tartozik a barsmegyei, a melynek kiejtését szintén említi egy esetben. Értesülései azonban nem mindig helyesek. Jellemző továbbá, hogy a nyelvjárási sajátságokat minden egyes esetben a hangsúllyal, illetőleg annak hiányával magyarázza, holott a köznyelviéi eltérő kiejtés éppen a felhozott esetekben vagy régibb állapot megőrzése, vagy idegen hatás szüleménye, vagy pedig újabb tejlődés az asszimiláczió ’ és disszimiláczió befolyása alatt.

A hangzók kiejtésén kívül tárgyalja Riedl a hangzók összeköttetését s itt a hosszú és kettős hangzó fogalmát igyekezik tisztázni. A hosszú hangzókat azért tárgyalja itt, mivel hangzók összeköttetése útján keletkezteti őket. Szerinte »a hosszú hangzó nem egyéb, mint kétszer egymás után, minden szünet nélkül kiejtett rövid hangzó; pl. á — aa«.

Ez a meghatározása téves. Az a körülmény okozza a zavart, hogy a hosszú hangzók fejlődésére is visszapillant. Bárhogyan fejlődött is ki a hosszuhang, úgy, a mint jelenleg szerepel a nyelvben, nem »kétszer egymásután szünet nélkül ejtett rövid hang«. Ha egymásután kétszer