Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

ejtünk ki, azaz képezünk valamely rövid hangot, akkor két rövid hangot nyerünk, nem pedig egy hosszút. Hosszú hangzó csak akkor jő létre, ha valamely hang képzése alkalmával a beszélő szerveket hosszabb ideig tartjuk ugyanabban a helyzetben. A felhozott példa meg: »d=^aa«, éppen nem helyes. Az a-nak megfelelő hosszú hang egyáltalán nem á, hanem d, melyet az előbbitől ajakműködés különít el.

Szerencsésebb a diphtongus definiálásában. »A kettős hangzó fogalmához tartozik, hogy egyrészt két külön hangzó egy folytonos hangegységbe olvadjon össze, másrészt, hogy az egybeolvadt hangzók sajátlagos minősége tartassák fenn.« A két egybeolvadó hang közül csak az egyik lehet teljes hangzó, a másik tökéletlenül képezett, t. i. képzésének a helyén gyorsan merry át a beszédszervezet. A diphtongusnak ez utóbbi elemét

Balassa kapcsoló hangnak nevezi. (A phonetika elemei, 70., 79. 1.) Ez a kapcsoló hang lehet zártabb vagy nyíltabb. Némelyek csakis azokat a diphtongusokat tartják valódiaknak, a melyeknek kapcsoló hangja zártabb. Ezt a nézetet vallja Riedl is; szerinte az igazi kettős hangzók: ai, au\ ei, eu\ oi, ou; ellenben na, uo, ui stb. nem igaziak. Sokan meg éppen az ellenkező nézeten vannak. Ezt a megkülönböztetést leghelyesebb mellőzni, annyival inkább, mivel tényleg mindkét esetben valódi a diphtongus.

A magyar nyelvnek régebbi korszakaiban több diphtongusa volt; Riedl szerint a Halotti Beszédben s a legrégibb oklevelekben hat kettős hangzó szerepel: au, ai, ei, eu, oi, ou, a melyek idő folytán hosszú magánhangzóvá fejlődtek. A Halotti Beszédben csak az ó helyén találunk OM-t e szóban: boudog. A latin oklevelek magyar szavaiban é helyén ey (= ei), ó helyén ou, au, ő helyén ey (= ei, eu) szerepel; az ai, oi

diphtongusokra nem találni példát, A nyelvjárások közül ismét csak a palóczságot említi, mint diphtongus kedvelőt; holott ma már tudjuk,

hogy a duna-tiszai és a királyhágóntűli nyelvjárás-területek kivételével az egész magyar nyelvterületen ejtenek kettős hangzót, különösen köznyelvi ó, ő, é helyén. Hogy az l mássalhangzónak, mely a szótag végén sokszor elvész, jobban mondva: u-ü kapcsoló hanggá lesz. nagy része van a

diphtongusok keletkezésében, az igaz. De Riedlnek arról nincs tudomása, hogy a mai köznyelv is ejt diphtongusokat minden j-vel záródó szótagban (p. o. hajt), jóllehet Írásban egyet sem ismer.

Phonetikai ismereteinek hiányossága nem kevésbbé észlelhető a mássalhangzók tárgyalásánál.

A mássalhangzók képzésénél .párosával működő részeknek veszi: 1. az ajkakat, 2. a fogakat és a nyelvet, 3. az ínyt és a nyelvet. A két utóbbi pont egybefoglalható. A foghangok képzésénél ugyanis a legtöbb esetben