Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901
19 sőt idesorolandók jórészt az értelmi alapon magyarázott változások is, nevezetesen azok, a melyeknek okát Riedl a hangsúlyban keresi; a hangsúlyt ugyanis a hangképzés physiologiai oldalához kell számítanunk. — A physiologiai hangváltozások mellett, a melyek tudvalevőleg lehetnek függök és függetlenek, megkülönböztetik ma apsychologiai változásokat. Leggyakoribbak itt az analógia néven ismert változások. Az analógia, melylyel a jelenkori nyelvészet oly sokat operál, Riedl hangtanában még ismeretlen. Értelmi alapon magyarázza először is a hangzóvonzatot. Az ural-altáji nyelveknek általános sajátsága, hogy a tő uralkodik az egész szón; a suffixumoknak alkalmazkodniuk kell a tőszó hangrendjéhez. Ugyanazért az illeszkedés rendesen előreható; csak kivételesen hátraható. Az illeszkedést úgy, a mint az a nyelv jelen állapotában van, kifogástalanul tárgyalja s elismeri, hogy az szigorú következetességgel érvényesül. De visszatekint a múltba iss azt látja, hogy sok suffixum a múltban nem illeszkedett; egyesek ma sem illeszkednek némely nyelvjárásokban, sőt a-leli képző és a-kor rag az irodalmi nyelvben sem. A birtokos személyragokkal is a ragoknak rendszerint csak egyik alakját lehet ellátni; ez a régebbi; a másik csak később állott elő. Mindezek alapján, tekintetbe véve még azt, hogy eredete szerint minden képzés és ragozás összetétel s összetételben a szók ma sem illeszkednek, arra a meggyőződésre jut, hogy az illeszkedés csak későbbi idők fejleménye. »A nyelvemlékekben és a palócznyelvjárásban a hangzó-vonzat nem tűnt el, mint ezt többen állították, sőt ugyanott még tökéletesen nem fejlődött ki.« [102. 1.] Az ural-altai nyelvek közelebbi vizsgálása nem ad igazat Riedlnek, mert arra a meggyőződésre vezet, hogy az illeszkedésnek már a nyelvegység korában meg kellett lennie. Ugyanis teljesen kifejlődött, az ajakműködésre is kiterjeszkedő illeszkedést találni a török és mongol nyelvekben. A finn-ugorságban rendszeres a magas és mély hangok illeszkedése az egymástól legtávolabbra eső finn és magyar nyelvekben; ez utóbbiban ajakműködés tekintetében is történik némi illeszkedés. Megvan a tungúz és mandsű nyelvekben is, csak nem általános és rendszeres. Némi nyoma található a szamojédben, továbbá a mordvin, zűrjén, osztják, észt, votják és cseremíz nyelvben. Az illeszkedés tehát az egész ural-altai nyelvtörzsnek egyik fontos jellemző hangalakbeli sajátsága; mint ilyen bajosan fejlődhetett külön-külön az egyes nyelvekben; meg kellett lennie már a közös nyelvegység korában. A hangzóvonzat tehát eredeti állapotnak veendő, csakhogy később a hangalak szabályossága különféle okokból megromlott. [TMNy. 191, 192].
