Evangélikus egyházkerület főtanodája, Sopron, 1859

4

Ennius — Ítészeink szerént a bölcs — az erőteljes, a második Homér, úgy látszik könnyen veszi, mire jut fogadásival, és pythagorasi álmadozásaival *). Naevius nem forog ugyan köz kézen — hanem ajkról ajkra szállnak dalai, olly szent minden régi költemény!

Valahányszor kérdezik, ki a’ jelesebb? azonnal elnyeri Pacuvius a’ túdós, Accius a fenséges öreg nevezetét. Afranius vigjátékai Menandernek is becsületére váltak volna. Plantusnál mint a siciliai Epicharmusnál a cselekvény gyorsan fejlődik. Caecilius kitűnő méltóságában, Terentius müvészségében.

A hatalmas Róma csak ezeket tanulja, ezeket nézi tömött színházaiban, és Liviustol kezdve korunkig csak ezeket magasztalja, költőknek csak ezeket tartja.

A nép néha néha helyesen lát, de ollykor hibázik is. Ha a régi költőket annyira csudálja ’s magasztalja, mit sem becsül többre, mitsem tart hozzájok foghatónak: ekkor hibázik.

Ellenben ha megengedi, hogy némelly mondataik elavultak, több kifijezéseik kemények és bágyadtak, ha ezt megvalja, ekkor van ízlése, vélem egyetért, és Jupiter helyeslésével ítél 6.)

Nem becsmérlem, és nem is kívánom Livius munkainak eltörölteféset, mellyekre, jól emlékszem — gyermek koromban a szigorú Orbilius tanított engem, hanem hogy azok hibátlanok, szabályszerűek volnának, és megütnék a’ tökély mértékét — az előttem különös. Hogyha történetesen egy találós kifejezés kivillan, ha egy két vers valamivel csinosabb, az egész munkát érdemetlenül magasztalja és ajánlja.

Bosszonkodom, ha valamit nem azért korholnak, hogy aljas és fércmü, hanem hogy uj, és azt követelik, hogy a régi munkát nem elnézni, hanem megjutalmazni kell.

Kételkedném csak a’ felett, vajon Attanak színdarabjai, megérdemlik e, hogy még most is színpadra kerülnek: r) csak nem minden atyák feljajdulnának szerénységem elvesztése miatt, hogy nem átallom, azt ócsárolni, mit a méltóságos Aesopus és a tudományos Roscius játszottak. Részent mivel mit sem tartanak szépnek, csupán azt mi nékik tetszett, részént lealázónak tűnnék fel a’ fiatalabbaknak engedni, és a mit ifjonta tanultak öregségekben elvetendőnek vallani.

De a ki még Numa saliari énekeit is dicséri, és abba, a mit velem együtt nem ért, azt színleli hogy egyedül hatott bé, nem kegyeli és nem tapsolja a rég elholt dicsőket — önnön munkáinkat támadja meg ön magunkat és elménk szüleményeit gyűlöli kajánul.

Hogy ha a görögök az újat — úgy mint mi gyűlölték volna, mi volna most ó? Mit bírnánk most, a’ mit közjóként általánosan olvasunk, és forgatunk?

A mint csak Görög ország a háborúk lecsillapultával kedély derítő enyelgéseknek adta magát — és elpu- hult a szerencsében, szerelme majd a vivők — majd a lóvak iránt gerjedezett; lelkesedett a márvány — elefántcsont és réz szobrak iránt; szeme lelke csüggött a’ festvényeken; örvendett a’fuvola vig és bus hangjainak. Mint dajkája őrködése alatt játszadozó leányka — jól lakva elfordul attól, a mi után olly vággyal esengett.

Vajon a’ mi tetszik, vagy nem tetsszik tartós e?

A szerencse és békében illy áldás termett.

Hanem Romában régóta bévett kedves szokás volt, a korán megnyílt házban ébren lenni, a védencnek tanácsot adni, hiteles biztosíték mellett pénzt kölcsönözni; az öregebbeket meghallgatni, a fiatalokat oktatni arra, mi nevelheti a vagyont, mi — csökkentheti a vészes vágyakat?

Az ingatag nép ízlése megváltozott, és egyedül az irói láztól ég; ifjak és komoly atyák fejőket babérral körül fűzve lakmároznak, és verseket szavalnak. Sőt magam is, ki nyiltan állítom, hogy verseket épen nem írok, a parthoknál hazugabb vagyok. Már nap felkelte előtt felébredvén, tollat, papirt kérek; tárcámat követelem.

A hajóhoz nem értő fél hajót kormányozni; csak a’ ki tanulta, mer a betegnek ürmöt rendelni. Mi az orvosokat illeti — értik az orvosok, az ácsok az ácsnemüekkel bánnak.

Mi akár értünk hozzá akár nem minden külömbség nélkül firkálunk verseket.

Míndazáltal ezen mámor és szelíd bohóság mennyi előnnyel bir halld okaimat: A költőnek lelke nem egy könnyen kincsvágyó, verseket szeret, csak ezen egy után vágyódik; a csapásokat, szolgák megszökését tűzkárokat kacagja; sem vállalkozó társa sem kiskorú nevendéke ellen cselt nem sző; hüvelyes veteményekkel fekete kenyérrel él, és ám légyen gyáva és rósz katona, a városnak használ, ha megengeded ezt, a csekély is gyakran elő segíti a nagyot.