Evangélikus egyházkerület főtanodája, Sopron, 1854

lélek nem támadhatott Aristoteles megengedi mind a kettőt. Első esetben tagadja a lélekvándorlást, minőt a költői Plato tanított. A lélek mint a test elve, ebben valósul. Szerinte a lélek csirája — hogy egy programúiban abstracte mondjam ki azt, mit Aristoteles con erét módon fejez ki — a férfi erőhöz van kötve. Érintőlegesen legyen itt mondva, hogy e pontra is különös figyelmet for- dit politikájában s erre nézve is status által adandó törvényeket sürget. Természetes dolog olly férfinál, ki szerint a status az erkölcsi közösségnek valósitása. A férfi erőből fejük ki először a lelki életnek tápláló, — azután magasabb formája. Mind ez azonban a léleknek csak érzéki oldaláról áll. De hogyan támad az ész? Különösnek fog előttünk látszani, amint e kérdésre felel. Azt mondja ugyanis, hogy a lélek kívülről jött az emberbe. Hogy mikép történt ez? arra valászt természetesen nem adhat.

Aristoteles, mint láttuk az akaratról a szabadság praedicatumát mondta ki. Szabadság, önelhatározás az akarat lényege. De a szabadság Aristotelesnél csak formális, önkény, midőn azt mondja, hogy hatalmunkban áll jóknak vagy rosszaknak lenni, hogy urai vagyunk cselekvéseinknek. A szabadságot csak úgy bizonyítja be, hogy utal a tapasztalásra és az általános meggyőződésre Hogy a jó és rósz között szabadon, belátásom után választhatok, ezzel még nincs kimondva az^ hogy hol van a szabadság súlypontja? Az ész Aristoteles szerint tisztán elméleti; gyakorlati csak a kivánság, mert ez a mozgás elve. De a kívánságban nem állhat az akarat lényege, mert ez a kívánságot legyőzi. Aristoteles ennél fogva úgy fogja fel az akaratot, mint ésszerűségből és érzékiségből összetett működést. E kettő közül hova esik a személyes elhatározás? azt belátni nem lehet. Az észbe nem, mert ez csak elméleti és általános; a lélek érzéki részébe nem mert ez ellen épen az ész harczol. Itt tehát Aristoteles ellentétes határozatok között ingadozik. A lélek érzéki részében kiemel ugyan egy oldalt, melly az ésszerűség befogadására képes s az észben ismét egyet, melly a kívánságra vonatkozik. De e különbségeket nem határozza meg. Szóval a személyes elhatározás elvét, melly a lélek ésszerű és nem — ésszerű része közt fekszik, megtalálni nem tudja. Azonban a személyesség elve a hellen öntudatban még hiányzott.

Ha a lélek támadt el is kell enyésznie; ha nem támadt, úgy halhatatlan. De tudjuk, hogy Aristoteles szerint csak az ész nem lett, tehát csak ez halhatatlan. Az ész azonban nem individuális, hanem általános. Az öneszmélet a szenvedő észhez van kötve, minthogy csak ennek van viszonya a testhez. Személyes halhatatlanságot tehát Aristoteles nem tanít. A jámbor kebelt, melly fáradalmainak és szenvedéseinek jutalmát várja, e tan ki nem elégíti. Aristotelesnél az van: hogy az ember csak az ismeret által halhatatlan, mert csak mint gondolkodó szabad, tiszta és nem halandó, nem állati lélek. Hogy a gondolat, a szellem örökkévaló, ezt képzeletünk a halhatatlanság képében fejezte ki.

E három kéx-désből is láthatjuk, hogy a philosophiának elméleti vizsgálódásai alapul szolgálnak olly kérdéseknek, mellyek az ember legszellemibb, legfőbb érdekeit teszik.

Noha tehát Aristoteles szép összefüggésben adja elő a lélek működéseinek kifejlését a legalsóbb foktól kezdve felfelé az ész fogalmáig; mindazáltal megszakad az Összefüggésnek fonala ott, hol az ész viszonyát a lélek érzéki oldalához fejtegeti.

Kérdés lehet még itt, hol rejlik utolsó alapban e hiánynak oka? E czikk elején láttuk, hogy Plato az ideát a tüneménnyel nem tudta összegyeztetni. Aristoteles a kettőt úgy fogja fel, mint két tényezőt, melly egymást kölcsönösen kiegészíti. Az idea nála a forma, a tünemény az anyag, s a kettő lényegesen vonatkozik egymásra. A tartalom mindkettőnél ugyanaz, csak a lét formája kü2

9