Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1941

14 megy az úriszékre, a nemesek politizálnak : „olyian szabadság, mi

nő a mienk, sehol nincs másutt, az angol szabadság is csak papíroson van a mienkhez képest." Széchenyi megvetőleg jegyzi fel róluk : „ezek az emberek nem gondolkodnak, s ha igen, csak magukra gondolnak, a parasztra nem ; a paraszt semmi az ő szemükben." Eddig jutott Széchenyi 1820bam minden politikai iskolázottság és tapasztalat nélkül. A mélyebb valláserkölcsi felfogás elszakította Széchenyit a rendi nacionalizmustól, de annál erösebb szálak fűzték őt társadalmi különbség nélkül a nemzet mindenegyes tagjához és a haza mindenegyes rögéhez. Elszakadt a nemesi nemzettől, hogy az egész nemzetet forró szeretettel ölelje keblére. A lélek mélyéről származó faji azonosság tudata és érzése, mely magában foglalja az utolsó jobbágyot is, ellenállhatatlan erővel tör fel lelkéből. Abban az időben történik ez, amikor kortársai közt még csak nyomát se találjuk ennek. E faji öntudat kialakulására nézve Szekfünek kell igazat adnunk : „Annyi látszik csak bizonyosnak, hogy a hatalmas arisztokrata felismerve vérének és fajának a szegény jobbágyével azonos voltát, ezt öntudatossá maga előtt keresztény érzései segítségével teszi, melyek az embereknek úgyis mint Isten fiainak, úgyis mint bűnben fogantaknak egyenlőségét és testvériségét hirdetik. Katolikus hite nélkül ezt a faji kapcsolatot, mely az ő társadalmi állására éppen nem volt megtisztelő, aligha vallotta volna be magának és még kevésbbé tehette volna politikai gondolkodása egyik alapjává." Eleinte maga is visszariad a műveletlen, elmaradt néptől. Küzdenie kell önmagával. A debreceni garnizónban így emlékezik meg erről : „Majd a legnagyobb vonzódást érzem e durva néphez, melyet voltakép hőn szeretek, hogy oktatnám, emelném, emberré nevelném, majd meg látni sem kívánom, s eltaszítanám magamtól. Tudatlansága meghat ; életemmel és véremmel szeretnék segíteni rajta, s osztoznám és viselném sorsát. De sokszor elborzaszt és felháborít igaztalan vaksága és önhittsége. Hol fognak hamvaim pihenni, kérdem gyakran magamtól, a hazában-e, vagy a külföldön ?" A leghívebb magyar lelkében is élt néha a kétség, az ő lelke előtt is megjelentek a csalóka képek, melyek el akarták csábítani a Nagy Parlagról, azonban nem tudták. Nem, mivel minden lekötötte a lelkét, ami magyar és ide láncolta elválaszthatatlanul ehhez a csúnyácska földhöz. A paraszti duda, a cimbalom, a mulató huszár mind édes érzést vált ki lelkéből. A debreceni közhuszárok mulatságának szemlélése után jegyzi fel : „Ügy ellágyulok, ha valami hazait látok ; e'lég egy hegedű, egy cimbalom, vagy akár duda is, hogy elérzékenyüljek szinte a könnyekig. Egy népnek sajátságait nem kellene megváltoztatni vagy éppen elpusztítani ; olyan az, mint a fognak a zománca." A vér homályos erői tartják ellenállhatatlanul fogva, de ide köti a táj is. Egyformán kedves neki a!*"Dunántúl lankája és az Alföld futóhomokja. Itália gyönyörű tájai nem hatják meg úgy, mint „hazája kopár pusztái." Ebből arra következtet, hogy neki „okvetlenül a legősibb hún fajból" kell származnia.