Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1941

11 Széchenyi erős hitének, jövőbe tekintő monumentális egyéniségének, az egész nemzetet felrázó munkásságának kellett eljönnie, hogy Vörösmarty halálos vizióinak gyötrelmei közt is felkiáltson : „Gyűlöletnél jobb ia tett. Kezdjünk egy újabb életet." Széchenyi a nemzethalál gondolatába már szinte belenyugvó nemzetet kelti új életre és csillogtatja meg előtte az új, a nemesebb, szebb élet reménycsillagát. Mikor mások keseregtek és siránkoztak, ő tetteket sürgetett, mikor mások kétségbeestek, ő rendületlenül hitt és remélt. Mikor mások egymás ellen gyűlölettel voltak eltelve, ő az egységesítést hirdette. Mikor a nemzet legjobbjai a jelen nyomorúságra sem találtak megoldást, ő minden utána jövő nemzedék számára is nagy nemzeti programot dolgoz ki. Beleállította újra nemzetét a keresztény, nyugati fejlődés vonalába, megalkotója lett az új Magyarországnak. A kétségbeesett, jajkiáltásoktól visszhangzó korban kiáltja az egész nemzet fülébe: „ A Mult elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk, ne bajlódjunk ezért hiábavaló reminiscenciákkal, de birjuk inkább el szánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják, Magyarország — volt — én azt szeretem hinni : lesz !" Munkássága nyomán megindul az élet. A magyarság szédületes iramban évtizedek alatt évszázadok mulasztásait igyekszik pótolni. A munka programját Széchenyi lánglelke alkotta meg : „Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, ez és nem kevesebb forog most kérdésben s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése. Feleljünk meg — Istenért — e díszhivatásnak. Fiatal és régi, nemes és nem nemes, katolikus és nem katolikus fogj kezet most, s hiú szenvedelmeidnek, kislelkű viszálykodásaidnak ne áldozd fel ihonod nemcsak javát, de valóban még létét is ! Nemzetiség, hazaszeretet azon titok, amely mindent egyesít. Az elsőt lehetőségig kifejteni, a másodikat minden anyaföldünket lakja kebelben lehetővé tenni . . . legszentebb tisztünk !" Honnét vette Széchenyi hitéhez az erőt ? Hogyan tudott ő bízni akkor, amikor a legjobbak is kétségek közt gyötrődtek ? Az ő éles szemét elkerülték volna azok a paradoxonok, melyek Kölcseyt, Vörösmartyt kétségbeejtették ? Mindezt nem gondolhatjuk ! Annál inkább nem, mivel annak a Széchenyi Ferencnek volt a fia, aki maga is a nemzet jövőjén kétségbeesve szállt sírjába. A Kelet Népében maga írja : „Oh milly sokszor látám még mint gyenge fiú atyámat búba merülve, s már akkor villant lelkemen keresztül, hogy magasbnak, valami sokkal nagyobb érdekűnek kell hatni rá, mint családi vagy házaséleti bajok keserűségeinek. Mert Epiktetos elveivel megbarátkozott keresztény férfiú, mint ő vala, ilíjyféle gyötrelmeket mosollyal tűrt. Akkor nem birtam felfogni bánatait. Beh nagyok lehettek azok ! Később tudám s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolja. A magyarnak napról-napra mélyebbre sülyedése, és azon reménynélküli nézet, miszerint nemsokára és elkerülhetetlenül fogna életünk végórája ütni, okozá oly sokszori ke-