Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1935

200 szeretet vár ránk: a gyóntatószék lila stólás papjában Krisztus, bencés reverendában Krisztus. Itt van egyl diák életének jó- vagy rosszaságára, boldog- vagy boldogtalanságára az egyedüli felelet. Akik egybeforrnak a gyóntatószék szeretetében, az oltár melegében, azok együtt jó osztály, hisz testvérek, Krisztus testvérei. Ha most valaki felállana közületek és azt kérdezné, hogy mit mondanék egy bencés gimnazistának, aki arra kér, hogy adjak neki valamit a nyolc év tapasztalataiból, röviden felelnék: menj, a gyóntatószék a tiéd! Könnyen fogsz boldogulni, könnyen fogod elviselni a nehézségeket, öröm lesz diáknak, fájdalom rossznak lenni; igazán ünneppé lesznek a vasárnapok, amikor egész lelkeddel, minden gondolatoddal a fehér Krisztusé vagy, Őt várod, tisztítva a lelkedet, félretész mindent, ami hétköznapi, ünneplő ruhába öltözködik a lelked, amikor mindig jól érzed magad, akkor van veled; Krisztus. Még egyet mondanék kérdezőm-: nek, ami csal* az előbbi utján tesz kérdőjelet : először remegve térdelsz a gyóntatószék párnájára és könnyes szemmel kelsz fel, — ne félj, lelkedet mosták a gyöngyszemek, — másodszor már félénk boldogsággal, szinte mosolyogva mondod el kis bűneidet; büszke vagy, hogy jó voltál egy hétig. Harmadszor, negyedszer, már megy: mindig várod azt a jállanatot, amikor rád ker(ül a sor a gyóntatószoba előtt. — így te is azt fogod majd mondani azon a napon, mikor utoljára vagy középiskolás, amit mi mondunk most: Istennek köszönjük, hogv az élet útjelzője számunkra egy bencés cellából mutat mindig előre! A legszebb emlékeink életünkben innen kísérnek bennünk. A gyönyörű szombat délutánok, vasárnap reggelek, midőn hosszú sorban ottállutnk a gyóntatószéket sejtető szoba előtt, ahol mindig vártak ránk, ahol nem volt notesz, nem volt szekunda, csak szerető léleksimogatás és aggódó elsősegélynyújtás, amikor egymásután térdeltünk ugyanarra a sok könnyet látott vánkosra. Ezt megköszönni kevés. Azt ígérjük, hogy még sokszor, nagyon sokszíor visszatérünk oda, hogy balzsamírt kapjunk sebeinkre. De talán ne nvujtsuk hosszúra a búcsúzás perceit, mert csak saját fájdalmunkat fokoznánk az elmúlt nyolc) év szépségeinek feltárásával. Ez volt a giinnámiumi életünk. Készülődésünk a nehéz útra. — És most félénken kopogtatunk a najgy kapun, ha — talán — Kerberos áll is őrt előtte s ránkvicsorítja félelmetesen csattogó fogát: nem félünk: kalauzunk a kapun belül is Krisztus, aki vasárnaponkint akkor is, mindenütt eljön hozzánk, ránknéz és mi, mint ahogy itt, akkor is összejövünk lélekben a jó Pásztor köré, hogy köszöntsük egymást. Itt lesz a mi piheníőnk, energiaforrásunk, itt fogjuk hullatni azokat a halkan kopogó könnyeket, amelyeket az élet sajtol ki küzdő Vándorainak magasra szegzett szeméből, idetérünk meg, amikor szekundát fogtunk az élet iskolájában, hogy megbánjuk hanyagságunkat. Számunkra a hétköznapok mellett mándíg lesznek vasárnapok, az utca szennye mellett a templom áhítata, a bálok zenéjének hangjai mellett a kápolnák kis orgonájának sírása, a diadéjmok mellett a tövises koszorúk, a vagyon, a fény mellett a Kereszt. Nekünk mindig az utóbbi kell! így — mi úgy érezzük, úgy tudjuk, máskép nem is akarjuk tudni — nyugodtan állhatunk majd az örök Érettségiztető Elnök zöldasztala elé, hol a tizenkét bírótárs ítélete egy szó, egy jegy: Jöjjetek! Adja Isten, úgy legyen! Fiuk! Az Ég áldjon benneteket! Egyet kérünk tőletek: szeressétek Alma Materünket, szeressétek kegyes anyánkat!! 6. Ballag rüár a vén diák.... Irodalmi verseny. Intézményünk ezzel az új gondolattal azért barátkozott meg, hogy hadd lássunk bele az ifjúság mohóin olvasni vágyó szenvedélyének