Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1935

198 Mi is ünnepre készülünk most, kedves öregdiák testvéreim, búcsúztatunk benneteket, midőn nyolc fáradságos, küzdelemteli, de mégis boldogan eltelt diákév után elhagyjátok a gimnázium öreg, megszokott falait. Búcsúzni mindig fáj, nehéz különösen akkor, mikor olyanoktól kell elválnunk, kiket szerettünk és becsültünk. Mert meg kell mondanunk, hogy becsültünk benneteket. Egy osztály, hol a jó pásztor járt, aki egy lakóiba tömörítette ft nyájat és megkereste az elveszett báránykáP. ÉS a jó< pásztor magvai nem az útfélre, nem a csalánok és tövisek közé estek, hanem nagyon is termékeny talajra hullottak. Volt nektek lelkivezetőtök, aki úgy szeretett benneteket, mint atya a fiait, és akit ti is úgy szerettetek, mint fiuk az édesapjukat. Szép eredménye volt ennek, hogy vasárnap 90 százalékban járultatok fehér lélekkel a fehér Krisztus elé, hogy ott az áldoztató rácsnál nyerjetek erőt és kedvet a hétköznapok munkájához. És most még néhány nap és nem halljátok a kis villanycsengő hangját, még néhány hét és végleg elhagyjátok az intézetet, még néhány hónap és az élet iskolapadjaiban fogtok ülni, az élet órarendje után fogtok igazodni, és az é'let fogja nektek az osztályzatot megadni. Egyszóval beiratkoztok az élet iskolájába. Gyermekkorotok lágy simogatásai helyett talán keményen fog arcotokba csapni az élet hulláma és nektek nem szabad majd sírnotok, kisdiák korotok üde romantikája helyett talán kemény, verejtékes munka vár majd rátok, és nem szabad elcsüggednetek, nagydiák korotok tennivágyása talán nagyon kis fokban nyer majd kielégülést és nektek meg kell állnotok a helyeteken! Ó, hányan vannak, akik tudásuk minden gyümölcsét, hírnevüket, ládájuk minden kincsét, aranyát odaadnák azért, ha mégegyszer húszévesek lehetnének. Nektek — nem kell semmit sem adnotok ezért, de egész éjneteket fel kell áldoznotok azért, hogy szétkürtöljétek a világban és magatok is megvalósítsátok, hogy: lesz még jobban is, sikerülni kell! Ember, az élet $zép, bármit hoz is a sors, el ne felejts élni' Nektek kell lenni a várvavárt új generációnak, amely generáció nem ismeri a pesszimizmust, amely generáció ünneplő lélekkel áll a nehézségek elé. Ünneplő lélek, — ó, milyen jó is lenne, ha ma mindenki ilyennel rendelkeznék. Ünneplő lélek, mely meglátja az élet apró, mozaikszerű örömeit, ünneplő lélek, mely belátja, hogy csak azok az örömek értékesek számunkra, amelyekért szenvedéssel fizettünk meg. Párizsban, az invalidusok templomában, amelynek kupolája Napoleon, a nagy katonacsászár márványsírgödre fölé emelkedik, van egy ablak, amely minden látogató számára felejthetetlen élményt nyújt. A tervező művész valami különös találmányú, aranyszínű üvegből készítette, amelynek egy elragadó, csodás tulajdonsága van: bármennyire felhős, szürke és esős is odakünn az ég, ezen az ablakon át mindig úgy tűnik fel, mintha odakünn ragyogna a napsütés. A mai emberek lelkére is fel kellene szerelni egy ilyen aranyszínű ablakot, hogy mindigazt lássák, hogy az emberek jók, va,n vigasztalás, van meleg szív, van sírig tartó szeretet — boldog akarok lenni, nem akarok összetörni. Ó ti boldog, ünneplő-lelkű öregdiáktestvéreim, akik meg fogjátok majd látni a csobogó patakban, a májusi éjtszaka csillagos egén a boldogságot, nektek nem kell azt máshol keresnetek, mert már meg is találtátok, ti, kik Isten nevével indultok majd neki a nehézségeknek, ti fogjátok meghódítani a világot. Nektek csak egy célotok lehet: megmutatni az embereknek, hogy a tüskék között is nemes rózáák vannak és a nemes rózsák bájos szépsége és kellemesen bódító illata megéri az apróbb tüskék szúrásait.