Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1935

199 Kedves öregdiák testvéreim! Egész életedben melletted áll majd Valaki, Krisztus, és számonkéri tőled, vájjon ünneplő-e a lelked? És ezzel búcsúzom el tőletek, hogy én kívánom nektek, én bízom is benne, hogy nektek mindig, egész életetekben ünneplő lesz a lelketek. A kilépő diákok háláját és köszönetéi az önképzőkör elnöke, Németh Károly VIII. o. t. tolmácsolta ezekkel a meleg, színes és szíves gondolatokkal:, Főtisztelendő Igazgató ŰTr, Tanár Urak, Kedves Fiuk! Nyolc évvel ezelőtt hatvan és egynéhány zavartszemű, mindenben kérdőjelet látó kis ember állt ugyanott, ahol most harminckét komoly, nagy tervekkel kiinduló, Istenre szegzett szemű nagy diák távozik a Pax védőszárnyai alól és kér áldást a lelkét ápolgató' meleg szeretettől. Nyolc év öröme, gyermekes ártatlansága, a serdülői kor viszontagságai, férîias nagyotakarásai és nekilendülései után tesz pontot holnap a hosszú csengetyűszó. Kicsengetés lesz egy rövidke tízpercre, utána felharsan a legparancsolóbb csengetés a legnehezebb órára. Ott nincs bizonyítvány és intőosztás, csak mindent számonkérő érettségi. Kitiltottak bennünket örökre a gimnázium nyikorgó padjaiból, mert elérkezett a kötelező beiratkozás a nagy iskolába, amelynek padjaiban tövisek szúrnak, tanárai a szenvedés, a megaláztatás, egy tanárnak itt is csak kevés órája vjan,: a szeretetnek. Annál többet ül a katedráján és forgatja félelmesen sziszegő noteszét a gyűlölet. Tízpercek itt is lesznek: megtérések a család csendes melegjéjbe, ráborulások az anyai kebelre. Elénk állt a Paradicsom lángpallosú cherubja, űz, hajt bennünk — tovább! És mi utoljára ballagunk ki bencés diák-sapkával a fejünkön az ősi falak' közül, ahol minden azt sírja lelkünkbe: tovább, nagyobb munkára, itt nincs hely a ti feszülő akaratotoknak, határt nem ismerő tervezgetésteknek. Megnyugodva az örök emberi rendeltetésben, dacosan rejtjük magunkba a búcsúzás fájdalmát, fogjuk a lelkünk alá adott vándorbotot, vállunkra vesszük az itt kapott tapasztalataink tarisznyáját, telve életkérdéseinkre feleletet adó megoldásokkal. És ha néha megtörténnék, hogy megállásra kényszerít gyengeségünk, rátekintünk a paxos vándorbotra, belenyulunk tarisznyánkba és lesz erőnk továbbmenni. Mái* megkaptuk az órarendet. Egy óra mindig van: munka, s szakadatlan munka. «Szeressétek hazátokat». «Ti legyetek a jövendő generációi, amely nem ismeri a pesszimizmust.» «Legyen ünneplő a lelketek!» Ezeket az órákat diktáltátok ti. A többit majd a nagjv Osztályfőnök az élet osztályrendezéséhek napján. Itt kaptuk, hogy figyelni tudjunk ezeken az órákon, hogy mindig szemébe nézzünk a legszigorúbb tanárnak is. Óh, mennyi mindent adtak itt még nekünk a feketeruhás papok! Elmondani nehéz, megköszönni kötelességünk. Elmondhatjuk mi is Petőfivel otthoni szeretteinknek: «Ügy mentünk el innen, mint kis gyermek s mint meglett ember, úgy jöttünk meg.» Üres kézzel jöttünk, megrakodva távozunk. Fiúk! Minket itt tanítottak meg arra, hogy minden éllenkező példa mellett is érdemes jónak maradni, érdemes napsugarasan előretörtetni a szentség meredek hegyén. Nekünk itt mütatták meg, hogy a serdülés forgatagában gyakran elmerülni akaró lelkünk egészével, hogy kell a nagy félrfi-diáknak kezét összekulcsolnia és nagyotakarásában is gyermeki meghatódottsággal imádkoznia. Rávezettek a Krisztushoz vezető útra, oda hívtak az Ür fehér asztalához, Krisztus jóbarátaivá tettek bennünket. Mikor elestünk és reménytelenül magunkba roskadtunk, mindig tudtuk, hogy van egy hely, ahol simogató kéz és megbocsátó