Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

5 megóvta vértelen illúziók hajhászásátó!, a napi célkitűzések reklámízű, elvtelen szólamaitól. S a művészeten túl nemzeti, kulturális, kritikai hivatása is volt. Hogy munkájának az időtől független értéke van, hogy céljai a valóságban gyökereznek, s nemzeti jövőnk csak az általa megjelölt irányban, lelkiséggel, erőkoncentrációval tud életrevaló törzset hajtani, hogy mellőzöttségében, a sok gáncs, lekicsinylés ellenére hinni tudott magában, hivatásában, hogy a megalkuvás kísértete sohasem győzhetett rajta, mindez bizonysága annak* hogy elvei egyetemes értékűek, melyekre egy életet és nagy, átfogó horizontú nemzeti, kulturális missziót s monumentális művészetet lehet alapítani. És Harsányi beváltotta ezt az ígéretet ! Hogy valóban művész, mindennél fényesebb bizonyság erre az az ösztönös meggyőződése, hogy „a művész mennél teljesebben s mennél függetlenebbül minden idegen hatástól : a maga lelkét fejezze ki" (A kristálynézők). A művésznek nincs mestere, nem tartozik iskolába, mindig magányos, egyedül jár taposatlan utakon, mert élete, témái, érzései, kompozíciói, megoldásai másoknak megközelíthetetlenek, láthatatlanok, soha nem érezhetők. Minden átvett gondolat, megosztott érzés, csoportba verődés nagy vállalkozásra legfeljebb művészkedés, divat, üzlet, de sohase művészet. Ezért volt társtalan, megtagadott ember, hamar elfelejtett író Harsányi is a céhbeliek között ; s neki tudnia kellett ennek az értékét. Művészvolta iratta vele a P. Gulácsy I. két könyve, I. Hamueső-vei kapcsolatban : „az a legnagyobb művészet, melyben már semmi művészkedés nincs." Annak megvallása ez, hogy minden művészet öntudatlan alkotás S ahogy írja cikkeit, többi munkáját, mindegyik ennek az igazságnak a példája. Nőnek ezek az írások maguktól, íródniok kellett, s olvasva őket, olyan jó élvezni azt a megszületni akaró, parancsoló energiát, mellyel szemben tehetetlen az író ! Mindegyik szava, munkája első érés ; csak így érhetett, és ismétlődése nincs ! Amikor mégegyszer tollára kerül, az más szó, más Harsányi. Mindig egy és mindig más ! Emma Gramaticanak Nóra-alakításáról mondja : „egy tömbből van kifaragva és logikus, teljes egész." Ez művészi követelésének legmagasabb foka : olyan élet ábrázolása, melyben egyik rész se nő a másik rovására. Olyan feladat, mint a szobrászé, portréfestőé : az alkotó és a modell két életének kell teljes egységbe, zavartalan harmóniába összeérnie. A színész művészetének telje is a szerep és a játék két eredőjének megkülönböztethetetlen egysége. Harsányi a maga művészi tehetségével követeli ezt. Mindig érezni írásain, különösen drámáiban, hogy nem tudatos kívánság ez nála, hanem mert ő maga is ilyen disszonanciátlan egészben éli eseményeit. Ilyen értelemben mondja Sidló Fohász c. szobráról, hogy jobb, mint a Fra Angelico, mert amaz „kevesebbel tud többet mondani." Ez neki magának is művészi nagysága. Nem a stílusára áll ! Ebben hömpölygő,