Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

13 Drámai érzéke tiltakozik minden olcsó szini hatás ellen, melyből hiányzik a művészet komolysága. Sehol se élesebb a hangja, mint Shaw darabjairól írt kritikáiban, mert ebben az íróban nincs erkölcsi komolyság : „rágalmazó, aki tudatosan hazudik; pöffeszkedő hatalmas, ki lenézi a tehetetlen kicsinyt, s gyáván meg is csúfolja, mert annak módjában se lehet ellene szegülni" (A hős és a katona). Egyetlen lehetséges állásfoglalás ez a l'art pour l'art művészi cégérnek az erkölcs fölé emelése ellen. A művész megérzése kell ahhoz, ahogy kidomborítja az Ember Tragédiájának sajátosan magyar jellegét. Az ember költői filozófiája ez a mű az élet értelméről, mint a Faust, Kain is az, az emberé, aki nincs fajhoz kötve, mert tértől, időtől független kérdés kínlódik benne az első embertől kezdve végelátatlan megoldás-kísérleteken keresztül. S ha értelmi zihálásában minden ember rettenete kavarog is benne, színpadi megoldásában magyar tragédia ez, ahogy a Faust német, a Kain meg angol. Mert van a gondolkodásban is nemzeti karakterisztikum, s Madách ilyen speciális adottságokból gyúrta, faragta Ádám, Éva, Lucifer alakját. Az Ember tragédiáját ezért csak magyar szinész játszhatja. Csak ő érzi ki belőle, tudja megélni azokat az értelmi, érzelmi, vágyó, gyötrődő, finom, vaskos szálakat, melyek a magyar élet egészét teszik. Ilyen értelemben írja Kürti Lucifer alakításáról, hogy „az ő lelkén keresztül Madách bukott angyala sziklából faragott, sűrű vérű, keménykötésű, dacos, nyakas, büszke magyar, a mi valaha-volt és visszasóvárgott, de magunk körül többé már alig-alig látható faji típusunk remek megtestesülése". A kristálynézők ú. n, irányregény. Inkább az Emberek, írások, problémák körébe tartozik, s ez minden vonatkozásban kiütközik rajta, legegyetemesebben a beállításon. A mese, a személyek, a társadalom nem a maga életét dolgozza, hanem az írónak tagadhatatlanul ideális eszméjéért van. Minden műalkotástól elvárjuk, hogy benne a legszerencsésebb adottságok közt elültetett mag a maga természete szerint gyökerezzék, hajtson szárt, bontson levelet, hozzon virágot, termést. Harsányi azonban kísérletező kertész, aki a maga elgondolta fajtát akarja kitenyészteni. így is kierőszakolja az életet, azonban a részek egymás rovására nőnek, erősödnek, s az író nélkül halálra vannak ítélve, együttes hatásuk a disszonancia. Embereinek nincs is egymásba fonódó közös életük. Amikor a II. fej-ben a háborút megelőző idők cinizmusát mutatja be, Balogh Fábián, Sebők, Siklóssy, Divéky jellegzetes vázlatát rajzolják ennek a társadalomnak, azonban a beszélgetésükben minden szónál kiütközik, hogy csak figurák az író kezében : mást és többet nem mondhatnak, csak amennyi a könyv célja érdekében szükséges. Minden aktivitás a szerzőé. Hogy pedig ő nem tudja közös életté teremteni őket, az nem a téma hibája, hanem Harsányié, akinek ezt nem regényben kellett volna megírnia, hisz éppen a kihangsúlyozott tanítás a könyv művészi halála.