Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1903

22 ragadja. Nem csoda tehát, hogy valahányszor vitás, bonyodalmas kérdésekről volt szó az országgyűlésen, minden szem Deákon függött s szavát, mint hajdan az ókor népe a delphii jóshelyét, elfojtott lélekzettel leste jóbarát s ellenség egyaránt. Annál súlyosabb volt a csapás, hogy Deák 1843-ban a követi állást az erőszakos és véres választás, 1847-ben pedig betegsége miatt nem fogadhatta el. Talán épen Deák távollétének tulajdonitható, hogy az előbbi országgyűlés oly meddő maradt s a nemzetnek hozzáfűzött vérmes reményei majdnem teljesen megsemmisültek, az utóbbin pedig a túlzás elemei túlsúlyra jutottak. Deák csak 1848-ban, mikor bölcs mérsékletére a hazának legnagyobb szüksége volt, jelenik meg újra az országgyűlésen. A királyi leirat az első felelős minisztériumban az igazságügyi tárczát bizta kezére. Ennél méltóbb kézben talán még sohasem volt e fontos állás; hisz Deák maga volt az élő jog és igazság, kinek ajkáról a közvélemény szájába ment át ez a nevezetes mondás : »Ha szabadok akarunk lenni, legyünk igazságosak. « Sajnos azonban, az ügyek folyása egyre veszélyesebb irányt vett s igy e fontos állást nem sokáig tarthatta meg. Deák ugyan mindent elkövetett, hogy az események végzetes fordulatát megakadályozza, de ekkor már az ő békeszerető lelke sem volt képes a bekövetkező veszélyt elhárítani. Mivel érezte, hogy nyugodt vérmérséklete s szelid lelke nem a harcz mezejére való, a vezetést másoknak engedve át, mély hazafiúi aggodalommal és fájdalommal keblében kehidai birtokára vonult vissza. De a szerencsétlen világosi fegyverletétel után, a nemzet szomorú elnyomatásában és néma szenvedésében mutatta meg igazán Deák nagyságának ellanállhatatlan súlyát. Abban az időben, midőn elleneink lankadatlan kitartással irtottak ki mindent, ami az önálló, alkotmányos Magyarországra emlékeztetett; midőn édes anyanyelvünk jogaiból kifosztva, szó és gondolat bilincsbe vere, a haza sajgó teste darabokra tépve, alig volt hely e hazában, ahol a magyar csak elfojtott, néma könnyekkel is gyászolhatta volna ellenséges végzetét, mégis volt egy kis kör, ahol a nemzeti szellem tovább élt : a pesti »Angol királyné« azon szerény kis szobája, ahol Deák lakott. Ez volt akkor hazánk szellemi életének középpontja. Ide zarándokolt az egész nemzet, a főúr és közember, a gazdag és szegény egyaránt. Itt nyertek enyhülést, innen sereglettek széjjel és vittek vigasztalást vagy legalább a kitartáshoz lelkierőt a nemzet apostolai. Deák hatalmas egyénisége, szere-