Zeman László: Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai (Somorja-Dunaszerdahely, 2003)

Wallentínyi Samu: Petőfi

Wallentínyi Samu: Petőfi

mondja mindjárt, amit örökké hullámzó lelkében talál. Petőfi nem ünnepélyes, hanem egészen bizalmas, mindent elmond, ami vele történt. Költészete szinte tüneményesen őszinte. Milyen igazán mondja magáról: „Bölcsőmbe tette Isten az őszinteséget pólyának, magammal viszem síromba szemfedőnek.” Még az Alföldet is nyíltsága miatt szereti, megtalálja benne egyéniségének fő vonásait:

„De te Alföldem, hol hegy után hegy nem kél,

Olyan vagy, mint a nyílt, felbontott levél,

Amelyet egyszerre átolvashatok."

Petőfi természetessége és egyenessége révén érintkezik a népköltészettel is. Nála a szabadságszeretet is egyéni hajlam, melyben az ő hite szerint a természet parancsa nyilatkozik.

Másik jellemvonása a líraiság.

Petőfi lírikusnak született, valódi lírai természet. Benne folytonfolyvást dagadtak, apadtak az indulatok, az érzelmek. Ő nem tudott közömbös lenni, lelke folytonos vibrációban volt, és érzelmei csakhamar az egzaltáció fokát érik el. Ami másnak öröm, az neki gyönyör, ami másnak kellemetlenség, az neki marcangoló fájdalom, ahol más némi erkölcsi visszatetszést érez, ott őt már a felháborodás láza töri. Ezt az ő végletes érzelmességét festi ő maga:

„Kedvemnek, ha magja volna,

Elvetném a hó felett,

S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet.”

Petőfi viharmadár volt, érzelmeinek hullámcsapásai közt szeretett lebegni, a hullámvölgyekben is kifeszített szárnnyal.

Szenvedélyes természet, csupa tűz, csupa fogékonyság és lelkesedés. Amit megszeretett, az páratlanul meg van szeretve. Meg van benne az az indulatos lendület, hogy amit megkedvel, azt valóságos kultusztárgynak tekinti. Legjelemzőbb erre „Dalaim” c. verse.

Lakóhelyét: az Alföldet, politikai eszményét: a szabadságot s főnökét: Bem generálist nemcsak szereti, hanem imádva imádja. Az érzelmek nála különben is mindjárt forrási pontra szöktek. Csodálkozha-94