Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)
Vörös Ferenc: Adalékok a felvidéki személynevek areális névtanához
134 Vörös Ferenc Manapság Szlovákiában elvileg a hajdan átírt családnév magyaros írásmód szerinti viszszaálIrtásának sincs jogi akadálya. Ezt az 1990-es évek közepétől a vonatkozó törvények is lehetővé teszik (vö. Lanstyák 2000: 97, 266; Vörös 2004: 64). A szlovákiai magyarok tömegesen mégsem élnek vele. 3.4. A családnevekhez szorosan kötődik egy másik, ugyancsak külső kényszer hatására átvett sajátosság: a magyar ajkúak által viselt női nevek vegyeskódúsága. Ezzel kapcsolatban több kérdéscsoportot kell tárgyalnunk. Mindenekelőtt az -óvá birtokosképző használatát magyar (nem csak magyar etimonú) neveken. Ezen belül speciális jelenségként tárgyalandó az a, o vég(ződés)ű nevek csonkulása, ha -óvá-1 kapnak. Ugyancsak itt kell szólnunk azokról a -szky (< szik. -skx) végű. írásképükben is magyarosodon családnevekről, amelyek még Trianon előtt estek át első alaki metamorfózisukon. Névviselőik egy része Trianon után is magyarnak vallotta magát, s szlávból eredeztethető nevét továbbra is következetesen magyar ortográfiával használta. Másodikként a férjes asszonyok családi nevének formális és informális használatát vizsgálom. 3.4.1. Kezdjük az első kérdéscsoporttal! A problémakör névélettani kérdéseivel részletesen foglalkozom egy 2003-as keltezésű írásomban, valamint családneves monográfiámban (Vörös 2003; 2004: 225-258, 308-311 ). Lényege a következőkben foglalható össze. A gyakorlatban itt is érvényes a tétel, miszerint legalább két nemzedékváltásnyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a kényszerűen átvett kölcsönjelenség „meghonosodásáról” beszélhessünk. A változást az állami anyakönyvek névalakjai melletti autográf aláírások segítségével követtem nyomon. Az első, Trianon utáni nemzedékek a korábbi időkből örökölt magyar(országi) úzus szerint írtak alá (férj családneve + férj keresztneve + -ne'). Az 1930-as évek végére rendre fel-felbukkantak olyan asszonynevek, amelyek, ha csak részben is. de szlovákos mintát követtek. Ezekben az aláíró a férj puszta családnevéhez illesztette hozzá a minden kétséget kizáróan magyar alakúnak mondható keresztnevét. Az is egyértelmű volt. hogy ez utóbbi formával ritkán lehetett találkozni, s akkor is csak a fiatalabb nemzedékekhez tartozók körében. A folyamat „szabályszerű” lezajlását két tényező befolyásolta. Az egyik az, hogy 1938-ban a magyarlakta felvidéki területek jelentős része újból magyar fennhatóság alá került. Ezzel lényegileg visszaállt a korábbi, háború előtti rend. A másik, hogy 1946-tól kezdetét vette a felvidéki magyarság kálváriája. A hontalanság és jogfosztottság éveinek lenyomatai az anyakönyvek lapjain fellelhető autográf aláírásokban is visszaköszönnek. A megfélemlített nyelvhasználat következtében most már azok közül is sokan (cseh)szlovákosan írnak alá, akik korábban ezt nem tették. A külső kényszer felgyorsítja a folyamatot. A hivatalos aláírásokból szinte teljesen eltűnik a -né. Helyét beszédhelyzettől függően vagy az -óvá-s vagy a puszta családnév + keresztnév együttese veszi át. Az így létrejött kettősség további névhasználati lehetőséget rejt magában: az írott nyelvhasználatban a hivatalosan anyakönyvezett nevek mellett (amelyek kivétel nélkül -ovázva vannak) az autográf aláírásról el is maradhat, sőt nagyon gyakran el is marad a birtokosképző. A magyar ajkú nők által viselt családnevek -ovázásának a csehszlovák érában az aszszonynevekéhez hasonló a névélettana. Éppen ezért ezt a továbbiakban nem kívánom részletesebben taglalni. Csupán megjegyzem, hogy a végeredmény lényegileg ugyanaz, mint az előző csoportban. Ezzel kapcsolatban azonban további kiegészítő megjegyzéseket kell tennünk. A magyarországi asszonynévhasználatban fellelhető -né-s formát1 onomasztikai szempontból névszerűtlennek szokás nevezni, hiszen abból száműzzük a megnevezett személy
