Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)
Vörös Ferenc: Adalékok a felvidéki személynevek areális névtanához
130 Vörös Ferenc vagy zömmel közös kultúrkincs azonban jelentősen megnöveli az esélyét annak, hogy az adott nyelvek közös jelenségeket fejlesszenek ki. 1.3. Az areális nyelvészet elméleti és gyakorlati alapjainak lefektetését hagyományosan Kristian SANDFELDhez és Roman JakobsonIioz szokás kötni. Náluk a nyelvszövetség (Sprachbund) leírása fonetikai-fonológai és alaktani-mondattani hasonlóságok alapján történik. Mások az ilyen jellegű vizsgálatokat a nyelv egyéb rendszereire is kiterjesztik. Benkő LoránD/4 történeti nyelvtudomány alapjai c. munkájában az areális kapcsolatoknak szőkébb és tágabb értelmezéséről szól. Szőkébben elsősorban a „nyelvi rendszer erősebben strukturált elemeit” érti. Ezek között említi a fonetikai, fonológiai, morfológiai, szintaktikai rendszerre gyakorolt külső nyelvi hatásokat, amelyekről megjegyzi, hogy azok elsősorban a nyelvi tipológia érdeklődésére tarthatnak számot (Benkő 1988: 190). Az areális hatások tágabb értelmezésekor Benkő a nyelvi rendszer kevésbé strukturált elemeivel számol. Ilyennek tekinti a frazeológia, a lexikai állomány, a szövegszerkesztés és a stílus területén kimutatható kölcsönhatásokat (Benkő 1988: 192). Hangsúlyozza, hogy ez utóbbi kérdések kevésbé érintik a tipológiát, éppen ezért sokkal inkább a kulturális hatások között tarthatók számon. A lexikai állomány számbavételekor külön is megemlíti a tulajdonnévadást, azon belül is kitüntetett szerepet kapnak a személynévadásban megmutatkozó párhuzamosságok. Ezekkel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy nem véletlenszerű egybeesésekről, hanem „eléggé azonos jellegű, párhuzamos sajátságokat” átvivő hatásmechanizmusokkal kell számolnunk (Benkő 1988: 192), amelyek időbelileg is hosszabb lefolyásúnknak tekinthetők. 1.4. Mielőtt a téma részletesebb taglalásába belevágnék, módszertani elvként fontosnak tartom leszögezni a következőket. Egy adott nyelv családnévkincsének más nyelvből eredeztethető elemek is teljes jogú tagjaivá válhatnak, ha megtörténik az integrációjuk. Az átadás-átvétel folyamatát csak részben tudjuk a közszavakéhoz hasonlóan leírni. Az idegen név és jövevénynév közötti határ meghúzása gyakorta nehézségekbe ütközik. Bonyolítja a helyzetet, hogy a nevek - különösen kétnyelvű környezetben - alkalmi vendégelemként számos beszédhelyzetben előfordulhatnak. Előfordulási gyakoriságuk is változó lehet. További problémaként jelentkezhet, hogy mit kezdjünk azokkal a magyar-szlovák viszonylatban homonim és/vagy polidenotátumú nevekkel (a fogalomhasználat tartalmára vonatkozóan lásd Hajdú 2003: 91-96), amelyeknek egy része csak az egyik közösségben fordul elő, másik részük azonban mindkettőben. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor ezek egy részvei mint kölcsönzésekkel (is) számolnunk kell, de hogy melyik tekinthető végső soron átvételnek, azt nagyon nehéz eldönteni. Homonimitással leginkább a két nyelvben egymástól független létrejött névképzések esetében kell számolnunk. Magyar-szlovák viszonylatban a becenevek területéről említhetnénk példákat. A homonimitást leginkább azok (diminutiv) képzésmódjainak nagyfokú hasonlatossága eredményezi (pl. Katka, Gyurka ~ Durka stb.). 1.5. Az anyaországtól Trianon után elszakított felvidéki magyarságot anyanyelve révén a magyarországi beszélőközösséghez változatlanul igen erős szálak kötik. Nyelvhasználata továbbra is döntően közös nyelvi forrásból táplálkozik. Ám a kényszerű és/vagy szükségszerű kétnyelvűsödés, továbbá egyéb külső kényszerítő körülmények hatására egy másik forrás is egyre inkább a merítés bázisául szolgált: a (cseh)szlovák nyelv. így ugyan érzelmileg továbbra sem, ám a valóságban az idők során megszaporodó kölcsönelemek által tényszerűen mégis közelebb került a vele közvetlenül érintkező szlovák nyelvközösséghez. Oly
