Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
88 Néphit, népszokás, népi vallásosság posmentát, citrusfa ágacskát, rozmaringot vagy valami más szagos virágot vigyenek a kezükben a templomba és azt tartsák az orruk elé, hogy - különösen járványok idején - egymástól el ne kapják a betegséget” (K. Kovács 1944, 257-258). Mindamellett a citrom, narancsjelképes funkciót is betöltött, hiszen mára korai zsidó kultúrában, majd innen átkerülve a kereszténységben a tisztaságot, az isteni lét örökkévalóságát, az ember törekvését a tökéletességre szimbolizálta (Sörries 2002,389). Adolf Schwammberger kiapaszthatatlan munkájában a citrom (ritkábban narancs) temetések alkalmával történő felhasználásának számos történeti és néprajzi példáját vonultatja fel, s ezek némelyike közelebb visz hazai példáinkhoz. Egy 1956-os hannoveri újsághír alapján közli, hogy egy hetvenkét esztendős ácsmester temetésén kollégái „régi szokás szerint munkaruhában kísérték a temetőbe koporsóját, magukkal vive szerszámaikat is, amelyeknek élébe több citrom is volt tűzve” (Schwammberger 1965,18). Csatkai Endre a szokást Sopron környéki német és magyar településekről is adatolja (Csatkai 1943,186-187). Adolf Schwammberger egyéb adataiból az is kitűnik, hogy ezeket a citromokat általában a még nyitott sírba, a koporsó után dobálták. Szerzőnk Georg Fischert idézve hangsúlyozza, hogy a kézművesek körében általánosan elterjedt szokást (citrom mint sírmelléklet, illetve a citrom sírba dobálása) az ácsok őrizték meg a legtovább56 57. Mindez pedig átvezet bennünket a kiindulópontul szolgáló esethez, a narancs (citrom) szerepének vizsgálatához a céhes élet egyéb szokásaiban. Most erre lássunk néhány példát: Vahot Imre emlékezéseiben írja, hogy Gyöngyösön a 19. század első évtizedeiben a céhek farsangi felvonulásán a mesterlegények „magyar díszöltönyben, tollas föveggel s kivont karddal, melynek hegyére narancsok, citromok voltak tűzdelve, vitték keresztül a főbb utcákon a céh fölpiperézett ládáját” (Vahot 1890, 77). Közelebbi helymegjelölés nélkül, „Képek a szlovák nép életéből” (Obrazy ze života slovenského) Božena Némcová cseh írónő a 19. század közepén felső-magyarországi, „szlovákiai” utazásai alapján leírja, hogy farsang utolsó napjain a különböző céhek is felvonultak, bemutatva céhládájukat. A cserzővargák céhe maskarákba öltözködve vonult fel. A most bennünket érdeklő rész fordításban így hangzik: A lovas után négy férfi vitte a virágokkal, pántlikákkal feldíszített céhládát, mellettük, kétoldalt két-két török lépdelt póznákra tűzött citromokat viveF Sopronban utoljára 1866-ban rendezték meg a mészárosok azt a nagycsütörtöki felvonulásukat, ahol a levágandó bika szarvaira egy-egy citromot tűztek (Csatkai 1943,186). Hasonló jelenségről számol be Rudolf Kriss, aki a szardíniái Cagliari május első napjaiban zajló, Szent Efisio tiszteletére rendezett körmenetét mutatja be. A felvonulás fontos részét képezte egy szent fogat, amelyet kettő, virágokkal, csengőkkel földíszített ökör 56 A két idézett munka, amelyeket sajnos nem állott módomban látni: Georg Fischer: Über handwerkliches Feierbrauchtum. Die deutsche Handwerkerkunde. Leipzig 1943, 2. Bd. 99; uö. Über handwerkliches Brauchtum. Mitteldeutsche Blätter für Volkskunde 1931. 57 Za jezdcem nešli čtyfi muži na nosidlách kvëtinami a pentlemi ozdobenou pokladnici, a vedie nich kráčeli z každé strany dve Turci, nesouce na žerdích nastrčené citróny (Némcová 1929, 228-229).
