Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
Gyökeres György-Ozogány Ernő: Tejfalusi dőrejárás 75 momra), csak arra szeretnék rámutatni, hogy a szájhagyomány, ha tartalmaz is (olykor) történetileg hitelesnek minősíthető elemeket, ezeket körültekintő forráskritikával lehet kinyerni belőle. Ozogány másik érve Claude Lévi-Strauss fellépése és felismerése, miszerint „a primitív gondolkodásnak41 is ugyanaz a struktúrája, mint a modern, tudományos gondolkodásnak” (6. p.).42 Ha Ozogány jól értené Lévi-Strausst, akkor ezt a tételét nem használná érvként az általa survivalként kezelt tejfalui dőrejárás bemutatásához. Lévi-Strauss a vad gondolkodás struktúrájáról, szerkezetéről, működési mechanizmusáról beszélt, aminek megfelelőit felismeri akár a modern tudományos gondolkodásban is, miközben figyelmeztet a meglévő különbségekre is. Ha egy struktúra megegyezik, nem jelenti egyszersmind azt (ahogy azt Ozogány konklúzióként, fájdalmasan általánosítva leszűri), hogy „nem a felejtés és az ebből következő változás tekinthető igazán törvényszerűnek, hanem az ősi értékek megőrzése, ápolása, továbbadása”. Mint minden kulturális jelenségre, a népszokások rendszerére is a sokszor valóban meghökkentően szívós fennmaradás mellett (vagy ellenében) a történetiség a jellemző. Az tehát, hogy állandóan változnak, alakulnak: miközben bizonyos elemeik kihullanak, újabbakat integrál, s ily módon a szokás akár állandónak is tűnhet, akár egy folyó vize egymástól távoli pontokon vizsgálva (a Duna vize Ulmnál és Komáromnál is Duna-víz, az összetétele a közben befogadott, más-más összetételű mellékfolyók vizének hatására mégiscsak más). Éppen a dőrejárás kapcsán, a Kimerevített hagyomány című tanulmányomban (Liszka 2007) volt módomban ezt a jelenséget megvizsgálni: miközben a szervezők ragaszkodnak egy, általuk ősinek gondolt forgatókönyvhöz, Khín Antal 1935-ös leírásához (Khín 1935), a résztvevők igyekeznek időről időre újabb, modernebb elemeket is becsempészni. Amit a szervezők viszont megakadályozni igyekeznek. Ezzel konzerválnak egy állapotot, amely sem nem ősi, sem nem eredeti, hanem történetesen az 1930-as évek közepének dőrejárását képviseli (ha lett volna, mondjuk ötven évvel korábbi leírás, ha egyáltalán akkor már dőrejárás is volt persze, akkor nyilván az lenne az ősi, s az is biztos, hogy más lenne, mint az 1935-ös leírás). Ennyit a felejtés, megőrzés és változás kérdésköréhez. Még mindig az Előszónál tartva, annak második felében a fényképek szerzőjéről, Gyökeres Györgyről kapunk egy szerethető képet. A kötet bevezető részének második blokkjában Ozogány Ernő a helyszínnel, Tejfaluval ismerteti meg az olvasót. Noha a szerző afféle megjegyzései, mint „legendateremtő nép a magyar" inkább a nagy magyar mesemondóra, Jókai Mórra hajaznak, s a falu „épített és szellemi hagyatékáról” szólóak inkább félrevisznek, mint előre, egészében mégis fontos népesedéstörténeti tudnivalókat közöl a településről. Megtudjuk belőle például (Bél 41 Lévi-Strauss nem a „primitív”, hanem a „vad gondolkodás” terminust használja: Das wilde Denken. Frankfurt am Main: Suhrkamp 1973 (a mű eredeti címe: La pensée sauvage). Magyar fordításról nem tudok, de gondolatmenete lényegét a Szomorú trópusokban is felveti (Budapest: Európa Könyvkiadó 1973, főleg: 204-213.) 42 Jellemző módon nem hagyja ki az alkalmat, hogy megjegyezze: „Mint minden nagy felismerést, a hivatalosnak tekintett tudomány képviselői fenntartással, részben ellenségesen, de leginkább elutasítóan fogadták Lévi-Strauss következtetéseit” (6.). Nos, ha még így volna is, ez akkor sem jelentené egyszersmind azt, hogy amit a „hivatalosnak tekintett tudomány” elutasít, az egytől egyig egyedül elfogadható igazság letéteményese lenne.
