Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
76 Néphit, népszokás, népi vallásosság Mátyás után), hogy a helyi lakosság zömét „innen-onnan összeverődött nemes családok” alkotják. A helyi zsidó közösségről szóló ismeretek sem érdek nélküliek, bár a megjegyzés, miszerint „e népcsoport képviselője sajátos helyi képzettársítás révén a dőrejárásban is felbukkan”, elhamarkodottnak látszik. A farsangi alakoskodó felvonulások közismert alakja, afféle idegenség szimbólumaként, a zsidóé (Satke 2007; Ujváry 1988, 189-195; Ujváry 1997, 155-158; Zíbrt 2006, 91, 105). A bevezető tanulmány harmadik része magát a dőrejárást hivatott bemutatni. Ahogy az a fentiekből már kiderült, Ozogány tehát abból indul ki, hogy „a szájhagyomány akár ezredévnyi távlatban is megbízható adatszolgáltatásra alkalmas”, s ennek alapján a tejfalui farsangvégi alakoskodó felvonulás, a dőrejárás, legalábbis annak egy bizonyos rétege, szerinte ősi finnugor örökség letéteményese. Szemmel láthatóan még csak a magyar folklorisztika, egyébként meglehetősen erős farsangkutatási eredményeit, hogy mást ne mondjak, Dömötör Tekla (Dömötör T. 1967; Dömötör T. 1979) vagy Ujváry Zoltán43 munkásságát sem ismeri. A szomszédos szláv és germán népek kapcsolódó anyagáról már ne is beszéljünk,44 ami pedig ebben az esetben megkerülhetetlen. Ehelyett egy, a maga idejében jelentős, mára viszont lényegében elavult, 1908-ban megjelent, finnugor kitekintésű összefoglalás (Krohn 1908) a fő vezérfonala. De ha közelebb hajolunk témánkhoz, azt is hangsúlyozni kell, hogy természetesen Ozogány Ernő nem az első, aki a tejfalui dőrejárással foglalkozik. Mai tudásunk szerinti a szokás első, értékelhető leírását fentebb már említett munkájában Khín Antal adta 1935-ben. Pontosan négy évtized múltával Marczell Béla, Khín Antalnak gyakran még mondatait is átvéve tért vissza a kérdéshez azzal, hogy a korábbi ismereteket saját hetvenes évek eleji megfigyelésével is kiegészítette (Marczell 1975). Zora Apáthyová-Rusnáková két tanulmányt szentelt a szokás közép-európai összefüggéseinek (Apáthyová- Rusnáková 1979; Apáthyová- Rusnáková 1987). Jómagam több alkalommal is foglalkoztam a kisalföldi farsangi szokáshagyományok változásvizsgálatának keretében a tejfalui dőrejárás kérdéseivel is.45 Noha Voigt Vilmos egy tanulmányában a magyarországi karnevál-hagyományt és a falusi farsangi szokásanyagot megpróbálja szétválasztani, a valóság az (s erre ő maga is utal), hogy - legalábbis a néprajzi módszerekkel rögzített szokásanyag ismeretében - ezek az elemek a gyakorlatban teljesen összekuszálódtak. Világos, hogy legalább (!) két réteg keveredik itt: „az imitativ és mágikus", faluhelyen gyakorolt szokások és karnevalisztikus rendezésű, inkább városias felvonulás. Miközben a középkori és kora újkori karneválszerű szokásokról vannak adataink (ha szórványosak is), arról, hogy abban az időben az egyszerű nép miként ünnepelt, sejtelmeink is alig vannak. Rendelkezünk leírásokkal arról, hogy például Mátyás király felesége, Beatrix nővére, Eleonóra ferrarai hercegnő 1489-ben 43 Ujváry Zoltán a farsangi szokáskutatás vonatkozásában is rendkívül gazdag életművéből itt csak néhány összefoglaló jellegű munkára hivatkozom: Ujváry 1983; Ujváry 1988; Ujváry 1991; Ujváry 1997. Mindegyik további bőséges irodalommal! 44 Lásd például: Voigt 2005b; Voigt 2014, 222-223. Mindkettő a témakör bőséges nemzetközi irodalmával! További bibliográfiai adatok, tényleg csak találomra: Bahtyin 1982; Bausinger 1967; Borbély 2001; Dewald, 2001; Frolec szerk. 1979; Frolec szerk. 1988; Jeggle 1982; Langhamerová 2004; Mezger 1984; Moser 1985, 98-140; Schneeweis 2005, 179-182; Slivka 1990 45 A fentebb már említett mellett csak a további, magyarul hozzáférhető dolgozatokra utalok. Liszka 1990a; Liszka 1992a, 99-114.
