Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
70 Néphit, népszokás, népi vallásosság ezek nagyobbik részét, először persze saját értékrendje szűrőjén átengedve, az általa irányított folklórcsoporttal, „kellő feldolgozás után” elő is adatta: „hogy a gyökereket ismerje az utókor, mert amelyik nép nem ismeri a gyökereket, az elveszett nép” - vallotta. A szóban forgó filmösszeállításban néhány, általa rendezett bemutatóból is láthatunk részleteket. Ezek nagyobbik része az emberi élet fordulóihoz, illetve a naptári ünnepekhez, valamint munkaalkalmakhoz kapcsolódó szokások stilizált bemutatói (Bényi lakodalmas, Regrutabúcsúztató, Karácsonyi szokások, Szüret, Aratás stb.). Már ezeknek is van bizonyos népszínmű jellegük, de egészen a népszínművekre emlékeztetnek a helyi történeti eseményeket bemutató, A Szentkút története (1999) vagy az István nagyfejedelem lovaggá ütése (2000) című produkciók. Az eddig felsoroltak mind közönség számára előadott, színpadi attrakciók. Ezzel szemben a tojásszedés 2000-es lefolyása (ebből szintén látunk részleteket a filmen) látszólag autentikus szokás, hiszen a tojásszedők házról házra haladva, a helybelieket is bevonva, közben persze Csókás Ferenc forgatókönyvéhez görcsösen ragaszkodva adják elő a szokást. A filmrészletben éppen (véletlenül!) Csókás Ferencék udvarába térnek be a tojásszedők, az első legény előadja a Csókás Ferenc által megverselt, fentebb már idézett köszöntőt, majd a mester halk utasítására (amit nem a kamerának szánt, ám mégis jól kivehető) a fiatalok táncolni kezdenek. Feri bácsi még azt is megmondja nekik, hogy mit énekeljenek. A tánc után borral kínálja az annyira elfogódott legényeket, hogy csak a harmadik unszolásra akad egyetlen vállalkozó, aki föl is emeli poharát. A népszínműszerűséget tehát ennek a szokásnak a lefolyása sem nélkülözi, mégis más jellegű, mint az előbb említettek. Saját kutatásaimból tudom, hogy a tojásszedők valóban végigmennek az egész falun, minden lányos házhoz betérnek, minden lány nem is várja őket a helyi, kurtaszoknyás viseletben, de az esti mulatságra való meghívást általában elfogadják. A filmrészlettel ellentétben, a valóságban tehát, még ha irányítottan, szervezetten is, de mégiscsak aktív részese az eseménynek az egész falu. A mottóban idézett Athosz-hegyi festőkönyv pandanja megvan mindkét bemutatott település népikultúra-felfogásában: Bényben a Csókás Ferenc által etalonként idézett öregember megjegyzése (emlékezzünk: „ne is haragudjanak a fiatalok...”), Tejfaluban pedig Khín Antal leírása szolgáltatta azt a normát, amihez igazodni kell, hogy a „régi, romlatlan hagyományt’’ megőrizzék. Ezzel voltaképpen a folklór egyik sarkalatos karakterisztikumát, az állandó változást, történetiségét sértették meg. A szokásnak ezzel a kimerevítésével éppen egyik jellegzetességétől, az életszerűségtől kísérlik meg megfosztani, és elvinni valaminő színpadi produkció irányába. Első pillantásra azt mondhatnánk, hogy ilyen szempontból szerencsésebb helyzetben vannak azok a települések, ahol a szokást korábban nem írták le, nem publikálták, így nincsen a szervezőknek mihez nyúlniuk, kénytelenek a hagyományra, az emlékezetre és az emberi kreativitásra hagyatkozni. Az idő haladtával persze ezeknek a településeknek a száma egye kevesebb (ha még egyáltalán akad valahol ilyen!), s ráadásul ezekben az esetekben is hat a „külvilág elvárása”, hiszen a médiák ömlesztik nyakukba, hogy milyennek kell lennie a falusi farsangnak, lakodalomnak és így tovább. Ez a - Hans Moser kifejezését36 parafrazálva -36 „Kultur aus zweiter Hand" (Idézi: Kaschuba 1999,174)
