Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
62 Néphit, népszokás, népi vallásosság vatkozom) emlékezik meg szinte évente erről a már idegenfogalmi látványossággá vált eseményről. A továbbiakban a szakirodalomból ismert adatok felhasználásával, saját 2000-es és 2004-es megfigyeléseimmel kiegészítve vonok le bizonyos tanulságokat. Először azonban nézzük a tényeket! Az egész felvonulás, amely a második világháború utáni évektől a húshagyókedd előtti szombaton vagy vasárnapon, korábban húshagyókedden zajlott, Khín Antal leírása alapján egy tréfás lakodalmi menetet jelenített meg. A menet élén a mészáros haladta mészároslegénnyel, utánuk a tojásszedő öregasszonyok, majd a pörsülös zsidó. Őket követte a menyasszony, vőlegény és a vőfény, néha egy pólyás gyereket is vitt utánuk egy öregasszony. A sort néhány hegedűs cigány zárta. Az egész menetet, kissé távolabbról még a bolondok szánja kísérte, amelyet egy fölcifrázott szamár húzott. Mellette, illetve mögötte haladt a szamaras, egy-egy őr, két-három meszelős leány vagy Luca, majd Szimki, a zsidó, a bolond borbély, medvetáncoltató, majom, kecske, fordított ember - ha az az évi farsang lakodalom nélkül telt el -, két csökhúzó leány, akiket az ördög kísért, és végül a szalmakunyhó. Az összes figurát legények jelenítették meg, maszkos öltözékben. Csupán a muzsikus cigányok viseltek rendes, ünneplő ruhát, maszk nélkül. A fölvonulók házról házra haladtak, ahol étellel, itallal kínálták meg őket, ők meg némán táncoltak, bolondoztak. Az utcán is mókájukkal szórakoztatták a bámészkodókat. A fölvonulás végén a szalmakunyhót elégették (az őt mozgató legény már korábban titkon kibújt belőle), majd az adományokból (tojás, szalonna, kolbász stb.) este mulatságot rendeztek. A dőrejárást, amely a háborús években és az azokat követő zavaros időkben szünetelt, 1970-ben újították föl Bódis Ferenc helyi iskolaigazgató irányításával. Az esemény menete a Khín Antal (1935) és Marczell Béla (1975) leírása közötti időszakban lényegében nem változott, csupán néhány szereplő tűnt el (bolondok szánja, szamaras, fordított ember, kunyhó stb.); a hatvanas évek végére, a hetvenesek elejére újabb, Khín Antal által mégnem említett alakkal szaporodott (bátyusok, drótos), illetve a ruházatban, maszkokban voltak észlelhetők bizonyos változások (az őrök azelőtt borjúbőr kalapot viseltek két nagy lúdszárnnyal, valamint szövetkabátot, nadrágot, széles övvel. A hetvenes évekre már a tűzoltókéhoz hasonló egyenruhát hordtak, kalapjuk mellé tűzött lúdtollakkal). Ez a viszonylagos változatlanság elsősorban annak köszönhető, hogy a háború utáni felvonulásoka régebbiek - elsősorban Khín Antal leírására támaszkodó - tudatos felújításai. Ezt saját, későbbi megfigyeléseimmel is alátámaszthatom. Mivel a kilencvenes évek végére a tejfalui szokás mégis jelentősen átalakult (a hagyományos zsáneralakok fokozatosan eltűntek s újabbak - mint Miki Egér, King-Kong és hasonlóak - léptek a helyükbe), ez a felvonulás szervezőinek nemtetszését váltotta ki, s a szokás további amerikanizálódását megakadályozandó 2000-ben ismét a régi szép hagyomány alapján (saját bevallásuk szerint újfent Khín Antal 1935-ös leírásához visszanyúlva) újították föl a dőrejárá st. A továbbiakban ennek a felújított szokásnak a leírását adom, saját megfigyelés alapján.
