Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

1. Néphit, népszokás, népi vallásosság

1. 5. Kimerevített hagyomány. Gondolatok a kisalföldi FARSANG NÉMELY MEGNYILVÁNULÁSI FORMÁIRÓL

Az Athosz-hegyi festőkönyvnek egy veszélyeztetett, mert már nem eleven tradíció leltárbavételeként az volt a rendeltetése, hogy megakadályozza a hagyomány további torzulását.

(Belting 2000,18)

A népi kultúra „romlatlanságának" a mai közvéleményben erősen jelen lévő mítoszának, az ebből (is) fakadó szinte állandó és görcsös „értékmentésnek" és „-megőrzésnek” mély és szerteágazó tudománytörténeti gyökerei vannak. Ezek nyomon követése nem lehet e rövid dolgozat feladata. Most csupán azzal kapcsolatban mutatok be két példát (s kísérlek meg belőlük bizonyos tanulságokat levonni), hogy milyen technikái, illetve következményei vannak e „romlatlan” népi kultúra megőrzésére, konzerválására tett kísérleteknek. Példáimat a kisalföldi farsang általam már több alkalommal is bemutatott szokáskörének két idevágó megnyilvánulási formája, a tejfalui dőrejárás és a bényi tojásszedés szolgáltatja (Vő. Liszka 1987; Liszka 1990a; Liszka 1992a, 99-114; Liszka 2002, 198-201, 229-230, 260-261).

I.

A Felső-Csallóköz falvaiban, elsősorban Tejfalun és környékén dőrejárás néven ismert farsangvégi alakoskodó szokás első, 1935-ben megjelent részletező leírását Khín Antaltól, a két világháború közötti szlovákiai magyar néprajzi kutatás egyik legszorgosabb alakjától, a somorjai Csallóközi Múzeum akkori igazgatójától ismerjük (Khín 1935). Khín viszonylag korai híradása, amelyben a farsangvégi alakoskodó felvonulás menetéről és az egyes alakokról is pontos képet rajzol, becses adalék a szokás vidékünkön élő változatainak ismeretéhez. Marczell Béla, a Csallóköz néprajzának alapos ismerője, a hozzávetőlegesen négy évtizeddel későbbi állapotokat rögzítette aprólékos leírásaiban (Marczell 1975; Marczell 1982; Marczell 1997, 22-29). E szokásról nagy, összefoglaló igényű munkájában Ujváry Zoltán is közöl rövid leírást és fényképfelvételeket. Az elődök eredményeinek figyelembe vételével, saját kutatásokból származó adatokkal kiegészítve mutatja be a szokást (Ujváry 1991,115-122). Zora Apáthyová-Rusňáková két, szlovák nyelvű dolgozatában elemzi a Tejfalu környéki dőrejárást (Apáthyová 1979; Apáthyová 1987). Újabb adatokat tulajdonképpen nem vonultat föl, hanem inkább az egész szokáskör szerkezeti alakulásaira, illetve a tágabb környezet hasonlójellegű cselekményeivel való kölcsönhatásokra, hasonlóságokra keresi a választ. Ezen kívül több ismeretterjesztő cikk, valamint az újságok hírrovatanyaga (amelyre most külön nem hi-