Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel 581 hogy azÁgas-bogas fa ezekre a szomszédnépi kapcsolatokra, vagy a népi kultúra egyik alapvető jellegét adó (mint ahogy ez általában a kultúrára is jellemző) változásokra még csak nem is utal, de mai tudásom alapján nem elég hangsúlyosan. Ha ma írnék hasonló könyvet, akkor semmiképpen nem etnikai, hanem földrajzi alapon húznám mega határokat. Például a Kisalföld népi kultúrája, amibe, ugye, a magyaron kívül beletartozik még a szlovák, német, horvát, zsidó és roma népi kultúra is, illetve ezeknek egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. És az egészet igyekezném, már amennyire egy írásban rögzített szöveg ezt megengedi, a maga állandó és dinamikus változásaiban, a tradíció és a modernités kereszttüzében ábrázolni. Ha jól emlékszem, a rendszerváltás utáni első magyar szervezetként a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság alakult meg, melynek elnöke lettél. Én csak Társaság által a negyedévente kiadott Hírharangra emlékszem, amit feleségeddel, a szintén etnológus L. Juhász Ilonával ketten szerkesztettetek, nyomtattatok, terjesztettetek. Lényegében kétszemélyes intézmény voltatok. Javíts ki, de úgy látom, a magad szabta iramot jobban tudod tartani, mint a társasági csapatmunkáét (kivéve ugye, ha a kettő egybeesik). Nincs mit javítani ezen, alapjáraton valóban nem vagyok csapatjátékos, viszont megállapításod ennek ellenére, szerintem, csak részben igaz. De kezdjük a gyökereknél! Annak idején az egyetemi vizsgákra sem tudtam, úgy, ahogy többen a csoportunkból, közösségben tanulni. Úgy gondoltam, s ma is azt tartom, hogy vannak harcok (Istenem, miféle nagy, fideszes szavak ezek!), szóval vannak dolgok, amiket az embernek önmagának kell megoldania, a végére járnia. Ez persze nem jelenti azt, hogy azt gondolnám, mások számára, mások részvételével egy-egy jól megszervezett és irányított team-munka nem lehetne akár eredményesebb is annál, ahogy ezt én praktizálom. De mit tegyek, én így vagyok összerakva. Ebben persze az is benne lehet, hogy túl szigorú vagyok önmagamhoz (ezt épp a napokban „vetette a szememre" egy kedves ismerősöm), ergo: másokkal szemben is. Ezért aztán, ha csapatmunka, akkor - az én elvárásaim szerint - ott mindenkinek egyformán kell teljesíteni, s hát ilyen ritkán jön össze. A kezdeti Fórum ilyen volt. Leszűkítve viszont a mi munkánkra, Icuval nagyon jól egymásra találtunk, lényegében egymásnak s közben magunknak-magunknak is diktáltunk éveken (miket beszélek? Most már több mint két és fél évtizeden!) át egy iramot... Ez lenne, megítélésem szerint az alapképlet. De! És most abból a nimbuszból, amit itt az imént a fejem köré építettem, igyekszem mindent lebontani. Igen, beszélhetünk kétszemélyes intézményről, de csak abban az értelemben, ahogy például kéthengeres motort emlegetünk. Ha nincs meg hozzá a karosszéria, nincs ki mind a négy kereke, akkor az a motor is funkció nélküli. Igen, a Társaságot, mint afféle jól működő kéthengeres motor, mi mozgattuk. Amit a Hírharangról mondtál, az is igaz, de azt azért valakinek írni is kellett, mielőtt megszerkesztettük, elején valóban saját kézzel kinyomtattuk, majd terjesztettük volna. Igaz, be kellett valakinek a cikkeket is szerezni, de ha megnézed, valóban nem mi írtuk tele. Aztán ott volt a Társaság könyvsorozata, a Népismereti Könyvtár. Összesen tíz kötete jelent meg, abból egyet sem írt sem Icu, sem én. Tudományos konferenciákat is szerveztünk (olykor nemzetközieket is), azokon sem csak mi adtunk elő. Tehát, ha úgy tetszik, team-munka volt ez, ami viszont az előbb emlegetett motor nélkül nem működött volna. Mint ahogy, miután 1997/98-ban átadtuk a „stafétabotot", azóta nem is működik. A Társaság hivatalosan nem szűnt meg, de nem is működik. Nemrégiben valahol, nagy derültséget keltve, azt találtam mondani, hogy „nem halt meg, csak alszik”. Nem a poén kedvéért mondtam: valóban ez a helyzet.
